– Hogy került a józsefvárosi dzsumbuj közepébe?
– Először albérletben laktam, aztán örököltem egy kis pénzt, és azt kellett néznem, hol lehet ebből olyan lakást venni, amelyik a keretbe is belefér, és bent is van a városban.
– Soha nem félt?
– Nem. Aztán persze meg is szoktam. Tíz éve, mikor ideköltöztem, még legalább öt színárnyalattal sötétebb volt a hangulat – kemény környék volt, lepusztult házakkal, elég nagy szegénységgel, és ez a „szegénység kultúrája” senkinek nem vonzó. Aztán megindult a rehabilitáció, a dzsungel lakóinak egy része kiszorult innen, például a IX. kerületbe és a Garay piac felé. Nagyon sokféle világ találkozik itt, élnek romungrók, zenészek, beások, szoknyások, teknősök, és megjelentek a vietnamiak, kínaiak, arabok, törökök, afrikaiak, kurdok és még ki tudja, miféle népek. Ők mind egymás mellett élnek, egyfajta egymás iránt bizalmatlan szimbiózisban. A kerületben ennek több évtizedes hagyománya van. A Szigony utcai lakótelep felépülése, illetve az ötvenes évektől zajló lecsúszás megindulása előtt a városrészben a magyarok mellett zenész cigányok, svábok, zsidók éltek, főleg kiskereskedők és kispolgárok. Ők különböző okok miatt elköltöztek innen, a helyükre az ötvenes-hatvanas években, a vidéki cigánytelepek felszámolása után került fel a mai lakosság egyik előző generációja. A szomszédait itt – egy városban – senki nem tudja megválogatni, szeparálódni sem lehet igazán, valamit kezdeniük kellett egymással. Mégis csak egymás mellett, együtt élünk.
– Maradt-e még a hagyományaikból?
– A cigányok általában nagyon vallásosak, a fiatalok is, még a Kálvária téri jobbikos dupla kereszt előtt is hányják magukra a keresztet. Megvan bennük az isten. Vagy elsiratják a halottjaikat, virrasztanak és kántálnak gyászosan. Elég félelmetes az egész éjszakán át tartó siratásuk. Babonásak, az átok az utca kultúrájának szerves eleme, és – amennyire én látom – hagyományosnak, tradicionálisnak mondható a férfi-nő-gyerek viszony is. Például megy az utca egyik oldalán a férfi, a másikon az asszonya maga után húzva a gyereket. Átkozza hangosan az urát, aki megcsalta, aki semmi az ágyban, akinek már haszna sincsen. A férfi pedig sunnyogva menekül a nyilvános megaláztatás elől. A nők verbálisan sokkal jobbak, mint a férfiak, és ennek tudatában is vannak. Hogy miért szeretek itt élni?
Az életszag miatt. Úgy élnek, úgy élünk, mint egy kisvárosban. Ugyanazok az emberek hesszelgetnek a kisbolt előtt, vásárolnak, drogoznak, árulják a testüket, vagy veszik igénybe ezt a szolgáltatást – ugyanabban a kisbolti sorban áll a strici, a futatott lány és az alkalmi ügyfél, no meg a szomszéd néni, aki ezt az egészet mélyen elítéli és rendszeresen fel is jelenti. Ha az ember itt él, megszokják, ennek az egésznek önkéntelenül is a része lesz. Rendszeresen összefutunk, köszönünk egymásnak, megkérdezzük, ki hogy van, miért van jó vagy rossz kedve éppen.
– Lehet ezt romantikusnak is mondani, de azért a többség számára nemkívánatos világ.
– Nem veszélyes, hanem harsány. Még mindig nagyon kriminalizálják a VIII. kerületet, főleg a Magdolna negyedet, a Szigony utcai lakótelepet, a Diószegi Sámuel utca környékét, pedig folyamatosan változik, ez már nem az a kerület, amelyben a ma is használatos előítéleteink megszülettek. A Rákóczi tér például régen a megvehető szex szinonimája volt, anyukám régen befogta a szememet, amikor arra mentünk, most meg nincs ott egyetlen örömlány sem.
– Behúzódtak a mellékutcákba.
– Nem behúzódtak, hanem szétszóródtak. De ez hosszú és bonyolult történet, egyáltalán nincsen feltérképezve, nekem is csak véletlenszerű vázlataim vannak. Általánosságban fogalmazva: egy világ akkor tud életben maradni, ha viszonylag nagyobb területet fedhet le, nagyobb az „élettere”. Ha összeszűkül, ahogy a rehabilitációs bontások és építkezések miatt a „nyóc kernek” ez a része is, felszámolódik az az organikus kultúra, amelyik a területhez köthető. Másik oldalról pedig a belvárosban egyre drágábbak az ingatlanok, de ha rossz hírű a környék, az leveri az árakat. Az ingatlanbefektetőknek tehát az az érdekük, hogy növeljék a szubjektív biztonságérzetet, és egyre inkább visszaszorítsák a „bűnös” és leszakadó városrészeket. A VIII. kerületben állítólag több köztéri kamera van, mint az összes vidéki városban együttvéve. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem idetelepítése, a rendőrtiszti és katonaiskolai kollégiumok épülése azt fogja eredményezni, hogy lassan több lesz a rendőr és a katona, mint a civil. Már látom magam előtt, hogy éjszakánként kiskatonák és kisrendőrök csapatai igyekeznek majd a buliból haza-, azaz a kollégium felé. Ez persze nem fedi a valóságot, csak kicsit sarkított és talán groteszken vicces utópia. Ha nagy léptékben belenyúlnak egy város szövetébe, akkor az radikálisan megváltozik. Amikor a Szigony utcai lakótelepet építették, mindent ledózeroltak, most ugyanez zajlik, csak full extrás épülettömbökkel. Engem ez a változás érdekel, ennek a belenyúlásnak a pillanatképei. Leginkább az abszurd helyzetek. Nem erkölcsi következtetéseket szeretnék levonni, vagy az okokat és következményeket számba venni, hanem „csak” a pillanatot megragadni. Nem szociológus vagy antropológus vagyok – nem is szeretnék az lenni –, hanem ha valami, akkor leginkább szépíró.
– És közben kívül marad, vagy inkább szervesül?
– Nem szafarin vagyok, hanem itt élek. Elkerülhetetlen, hogy egy idő után ugyanolyan leszek, mint az őslakosok. Egy leszek közülük, sőt már az is vagyok: se nem jobb, se nem rosszabb.
– De közben megfigyelője annak a világnak, és lehet, hogy az ottaniak nem örülnek.
– Ez benne van a pakliban. De nincs különösebb tétje az írásnak, ha nincs benne kockázat. Szerintem.
– Milyen műfajba sorolná Az Úr Nyolcadik Kerülete több mint 130 írását?
– Összességében az egészet talán városrészregénynek mondanám, vagy talán kerületregénynek. Egyperces novelláknak semmiképpen sem, hiszen nem a groteszkség a közös ismertetőjegyük – mint ami Örkény ideája volt –, annál szélesebb esztétikai és érzelmi spektrumon szerettem volna mozogni. Mindenféle hangulatot megragadni, amelyet itt tapasztaltam. Szerintem elég jól sikerült.