Állítólag egy Alan Freed nevezetű rádiós disc jockey ejtette ki a száján elsőként a három bűvös szót: rock and roll. Amelytől aztán hamarosan feje tetejére állt az egész világ. Legalábbis ami a nyugati részét illeti, miután a Lajtától keletre, ha nem is egészen légmentesen, de azért egészen jól zárt a vasfüggöny.
Később hazánkban is levetítették az 1955-ben készült Rock Around the Clock című filmet, amelyben báli ruhás, jól szituált urak és hölgyek a korabeli erkölcsre fittyet hányva mutatnak be akrobatikus mutatványokat megszégyenítő táncfigurákat. Nem csoda hát, ha az új őrület az ötvenes évek második felének amerikai társadalmában – csakúgy mint a szocialista kultúra felkent lovagjainál és „védelmezőinél” – kiverte a biztosítékot.
Olyannyira, hogy a rock and roll jókora fáziskéséssel és meglehetősen sajátos formában – Fenyő Miklós Hungáriájának köszönhetően – csupán a nyolcvanas évek legelejére érkezik meg Magyarországra. Miközben húsz évvel korábban egész Amerika s persze a világ fejlettebbik része rokilázban égett.
Új időszámítás kezdődik a világ rock-, illetve zenetörténetében 1954. április 12-én: Bill Haley Comets nevű kísérőegyüttesének társaságában lemezre rögzíti a fentebb említett, filmbéli rock and rollt, amely a maga 200 milliós darabszámával minden idők egyik legnagyobb példányban értékesített opusza lesz.
A divathullámot meglovagolva, egymásra licitálva érkeznek sorra az újdonsült műfaj koronázatlan királyai és királynői, mint Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Fats Domino, Little Richard, Wanda Jackson, Brenda Lee – és persze Chuck Berry. Aki Charles Edward Anderson Berryként látta meg a napvilágot a Missouri állambeli St. Louisban.
A fekete bőrű gitáros, énekes, dalszerző, szövegíró, ahogy Taylor Edwin Hackford amerikai producer és filmrendező jellemezte egy interjúban, „maga a megtestesült rock and roll”. Aki nem drogozik, és az alkoholfogyasztás sem igazán jellemző rá, de „minden erejével a pénzkeresésre koncentrál. Csak hogy minél többet koncertezhessen és szexeljen.”
Helyben vagyunk!
Az 1926-ban született Berry épp 33 évesen keveredik először „megrontásügybe”, amikor egy 14 éves apacs indián leányzót vesz gondjaiba: miközben ruhatárosként alkalmazza, mint feltétlen hívét, rajongóját, koncertjeire is magával viszi. A románc húsz hónap börtönt jelent az amorózónak, ám mindez nem befolyásolja népszerűségi mutatóit. A női nemhez való, némi perverzitással vegyes vonzódására jellemző, hogy a kilencvenes évek elején olyan videókazettákat foglalnak le nála, amelyek női mosdóban készültek, s – állítólag – általa rögzített felvételeket tartalmaznak.
Mondjuk a törvénnyel már 17 évesen összeütközésbe került, amikor két barátjával egyetemben fegyvernek látszó tárggyal üzletek kirablására szakosodtak. Ifjú korára való tekintettel ekkor megúszta (tíz helyett) négy év javítóintézettel. Balul sikerült leányszöktetési akciójának húszéves jubileumára aztán újabb négy hónap elzárás várja a kiváló, ám renitens muzsikust: a vád adóelkerülés. Pedig csak egyszerű bizalmatlanságból, valamint a korábbi rossz tapasztalatokból okulva a színpadon maga mellé helyezett gitártokban tárolja a szigorúan előre kért és kapott fellépti díjat.
Ám mielőtt túlzottan elmerülnénk Chuck Berry bűnügyi krónikájában, ne feledkezzünk meg szakmai jelentőségéről: példának okáért a beatkorszak két legmeghatározóbb zenekara, a The Beatles és a The Rolling Stones pályájuk kezdetén egyaránt példaképüknek tekintik. Vagy inkább tanítómesterüknek. De idesorolhatjuk a Status Quót vagy az AC/DC gitárfenoménjét, Angus Youngot is. A Roll Over Beethoven, a Sweet Little Sixteen, a Rock and roll Music – persze gondosan saját képükre formálva – az említett beatbandák repertoárjának kihagyhatatlan darabjaivá lettek. Nem beszélve a Johnny B. Goode-ról, amely Elton Johntól – a Vissza a jövőbe című mozival Marty McFlyon keresztül – egészen a Hobo Blues Band Kopaszkutyájáig számtalan feldolgozást ért meg.
A Muddy Waters tanácsára a Chess Records által lemezre rögzített és szinte azonnal az R&B listák élére ugrott Maybellene-től kezdve nincs megállás.
Berry szerzeményeit elsősorban a tartalmas szöveg, valamint sajátos gitárstílusa (szólói, riffjei) teszik különlegessé, amely személyiségét, művészetét messze kiemeli kortársai tevékenysége közül. Rá jellemző színpadi mozgását, a híres „kacsázást” – vagyis a folyamatos gitárszóló közbeni, a zene ütemére egy lábon szökdelős, keresztirányú színpadi bejárást – itthon is megcsodálhattuk.
Az akkor 58. évét taposó gitárhős 1984 márciusában a Budapest Sportcsarnokban még előadta látványos és nem kevésbé megerőltető produkcióját a nagyérdemű legnagyobb örömére. S hogy a magyar vonatkozás még jobban kiteljesedjék, Chuck Berry kísérő zenekarának basszusgitáros posztján – mintegy kuriózumként – Póka Egon állta a sarat.
Tizennégy esztendővel később a csoda megismétlődött: a Kisstadionban a hazai közönség először és utoljára találkozhatott egy színpadon három olyan rock and roll legendával, mint Berry, Jerry Lee Lewis és Little Richard. A „háromkirályok” igazán kitettek magukért: éltes korukat figyelembe véve, minden ellenkező híresztelés (kritika) ellenére, igyekeztek a maximumot nyújtani. Közülük is Chuck a legaktívabb, aki egészen nyolcvanéves koráig koncertezik.
Bár a gitárszóló közbeni spárgaszerű nagyterpesz vagy a kacsaséta nyilván a múlté, a koncertek hangulata továbbra is a „régi szép időket” idézi. Titka, hogy a rock and roll örökké fiatalon tart, de a profi muzsikus a közönség reakcióját is folyamatosan figyeli.
A sajtónyilvánosságot kerülő, zárkózott, markánsan üzleti szellemű művész 1986-ban elsőként kerül a Halhatatlanok Klubjába, hatvanévesen pedig rászánja magát a Taylor Hackford rendezte Hail! Hail! Rock ’n’ Roll életrajzi dokumentumfilm szerepére, ahol először nyílik meg közönség előtt. Chuck Berry 35 év után, idén jelentette volna meg új dalokat tartalmazó albumát.
John Lennon szerint: „Ha a rock and rollnak valami más nevet kellene adnunk, nyugodtan nevezhetnénk Chuck Berrynek.”