Arany János születésének kétszázadik évfordulóján halt meg Szepesi Attila. Még a hónap is egyezik. És március 30-án, azon a napon, amikor May Károly is meghalt.
Hogy mindez miért érdekes?
Nem érdekes. Több annál. Törvényszerű. Sors-szerű. Vagy nem értem. Talán csoda? Jel? Kitüntetés? Utolsó érthető szavai ugyanazok voltak, mint a Toldi szerzőjének. „Hány óra van? Különben mindegy.” Az elmúlás oxigénhiányos káprázatában is emlékezett?
Két hónapja lehet, még nem tudtuk, ő sem tudta, de talán érezte, hogy beteg, egyszer úgy mellékesen megkérdezte, megvan-e nekem a Winnetou. Nincs, feleltem, a lányaim is rég kinőtték, nem őrizgettük. Mégis szerzett valahonnan egy Karl May-könyvet, Az Ezüst-tó kincsét. Csak félig olvasta el, talán addig sem. Azt már nem tudjuk meg, hogy csalódott-e, vagy megtalálta azt a gyerekkori hangulatot, amelyet felidézni akart. A könyv, benne a könyvjelzővel, most is ott hever a nappalija asztalán.
Én most nem a költőtől búcsúzom. A baráttól búcsúzom.
Nem rajongott a kutyákért. A kutyák viszont szerették őt. A madarakért sem rajongott: ismerte őket. Különben sem volt rajongó természet. Inkább sztoikus. Csöndes. Nyugodt. Mindig nyugodt. Majdnem mindig. Nem írom azt, hogy bölcs, mert a szó mára kiüresedett. Juhász Ferenc halálakor azt mondta, „Az utolsó tizenkilencedik századi óriás volt. Talán megbántódna ezen, pedig ez a legnagyobb elismerés. Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi, Arany voltak a társai.” Aranyt minden évben újraolvasta. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt mondta, és én hitetlenkedtem. „Minden sorát?” „Minden sorát.” Ma sem hiszem, de érdektelen, hogy mit hiszek, hiszen nem a „minden soron”, hanem az örök újraolvasáson van a hangsúly.
„Arany János az Atya. József Attila a Fiú. Weöres Sándor a Szentlélek.” Ezt írta néhány éve egy Arany-antológiába. Meg azt, hogy „Arany János költészetünk legtitokzatosabb alakja”. Az Atya. Brahman. Az „Önvaló”, akiről nem lehet beszélni.
Innen kezdve akár önvallomás is lehetne, ahogyan folytatja: Arany sokat tanult a jó öreg Gvadányitól, Orczy Lőrinctől és társaitól, „de még többet tán a hol kelet felől, hol nyugat felől fújó, hangokat sodró széltől. Talán csak az újnál is újabb idők felé tapogatódzó csápjai voltak kissé fogyatékosak. Szinte hihetetlen, de Baudelaire, Rimbaud és Mallarmé kortársa volt”.
Utálta a dzsesszt. Attila. Pop-rock-soul-punk-hiphop nem is létezett számára. A világzenéktől émelygett, édeskés mosléknak érezte. Ahogy az Erdélyben született Páskándi Géza soha le nem írta azt a szót, hogy lej vagy bani, Attila soha nem írta le, hogy műanyag. Ha véletlenül kicsúszott a számon, hogy „modern építészet”, „modern zene”, „modern művészet”, ezredszer sem átallott értetlen szemmel a képembe bámulni. „Modern? Mi az?” Nem volt mobiltelefonja, de volt hegedűje. Nem járt moziba, nem érdekelte a filmművészet, de megnézett minden focimeccset, szerette az atlétikát, és hajnalig bámulta a szumóbajnokságokat.
Addig nézte a természetfilmeket, amíg a természetről szóltak, és nem arról a „hősről”, aki a filmet forgatja. Nem nyűgözték le az egyéniségek. „Ha nagy az egyéniség, pihe a mű.” És megint Aranyt, Weörest vagy a patikus festőt – nem, nem Csontváry, bár lehetne az is –, Albrecht Dürert hozta fel példának. A gazdag és rejtelmes, de látványos külsőségekben csöppet sem dús, orpheuszi életet becsülte.
Ismerte és értette a zenét, hisz mindennap élt vele. Gregorián. Palestrina. Gesualdo da Venosa, Girolamo Frescobaldi, Corelli, Mozart, Bartók. Ők igen! Meg még néhány százan.
Tudják, hogy rajzolt is? Festett, rajzolt. Rajz szakon végzett hajdanán, Szegeden, a Juhász Gyulán. Aztán elvégezte az egyetemet is. Arcimboldo, a Brueghelek, Bosch, Matthias Grünewald, Csontváry, Gulácsy, Mednyánszky, Batthyány Gyula.
Mondom, nem szerette a kutyákat. Megint a kutyák. Hogy lehetséges ez? Hogy mégis újra és újra visszatérnek? Lehet, hogy mindent félreértettem? Hogy szerette őket? Csak nem úgy, mint mi, a többiek? Az ömlengők, a rajongók? Hanem csöndesen, magától értetődőn?
Nagy mesterét, a kórházi ágyon meghalt Weörest így búcsúztatta: „A falba fordulva feküdtél, s hogy mire gondoltál, nem tudható. […] Gondolom, te már csak egyet akartál, ahogy írtad régen: hazamenni a tavalyi macskákhoz és kutyákhoz, a hajléktalan esőbe.”
Megkockáztatom, a mi Kormosunkat szerette. De tizenöt év alatt egyszer sem simogatta meg. Nem volt simogatós. Néha, úgy háromévenként, a fejére tette öt másodpercig a kezét. Talán azért szerette, mert alig ugatott. Csöndes, nyugodt kutya volt. Eljárt velünk somot, szedret szedni.
Nem volt lelkizős. Attila. Mi sem állt tőle távolabb. Ha valakit megszeretett, elfogadta olyannak, amilyen. „Tehetségtelen – mondta olykor egy-egy régi cimborára –, de nem ezért szeretjük.” „Zavaros a feje, összeolvasott egy egyetemi könyvtárat, de nem állt össze benne semmivé – mondta egy másikra, és kópésan elmosolyodott –, de nem ezért szeretjük.” A legkomolyabb kritikái közül az egyik: „Műfajtalan ember.”
Nem gondolom, hogy tévedhetetlen volt, de itt most megint nem a tévedhetetlenségről, nem az ítéletről, hanem a hozzáállásról van szó.
Álvaro Mutis azt vallotta magáról, hogy az utolsó politikai esemény, amely igazából megrázta, az Konstantinápoly török kézre kerülése volt 1453. május 29-én. Attilát a skizma rázta meg, a nagy egyházszakadás 1054-ben, amikor az egyetemes és oszthatatlan keresztény egyház (ha ugyan volt ilyen), vagyis az ortodoxia kebeléből kiszakadt a nyugati (római) és a keleti (görög) kereszténység. Husz Jánosnak, Luthernek és Kálvinnak nehezen bocsájtott meg. „Protestálók – dohogott. – Reformerek. Kilépni, szembefordulni, megtagadni könnyű. Hűnek maradni a hagyományhoz. Az évezredeshez. Az a nehéz. Őrizni a szertartást.”
Ha inkvizícióra, spanyolcsizmára, máglyákra, vallásháborúkra hivatkoztam, megvonta a vállát. Piszlicsáré részletek nem érdekelték.
És mégsem mondhatom azt, hogy nem érdekelte a politika.
Pedig nem érdekelte. Unta.
Fütyült rá, hogy ki lop, csal, hazudik, sikkaszt, panamázik. „Száz év múlva ki emlékszik erre? Az ügy a fontos.” Jó barát volt, akire lehet számítani. Semmi összeborulás, édeskés nyavalygás, könnyes-bús érzelem. Ha kellett, ott volt. Nem volt kérdés. Néha a falnak mentem tőle. Olyan intenzíven nem figyelt. Az rendben van, amikor figyelt, az nem érdekes. A nem figyelése volt érdekes.
Min dolgozol, kérdezte. Mondani kezdtem, ő meg hallgatott, bólogatott, hümmögött, beleszívott a cigarettába, kifújta a füstöt, aztán felragyogott a tekintete, és felkiáltott: „Ott egy zöld küllő!” Figyelmes volt, érdeklődő. Mindenről tudni akart. Húsz éven át évente kétszer megkérdezte, hogy hány éves a húgom.
Harminc éven át évente háromszor megkérdezte Zsuzsától, hogy a spanyol miatt érti-e a portugált is. Máskor viszont a figyelem és emlékezés varázslatos sziporkáival lepett meg. Például az erdőben, trombitagombát szedve, egyszer csak megkérdezte: „Hogy mondtad a múltkor? Édesanyád ’56. október 23-án este Jeanne d’Arckal ölelkezett össze Szegeden, a színház előtt?”
Lampertszászán született. Éppen csak Magyarországon. Még ebben is szerette a középkorit. Egy Árpád-házi herceg. A rejtőzködő Lampert, Szent László öccse. Nem azért mondom, hogy éppen csak Magyarországon, mert Beregszász a hajdani Magyar Királyság peremén volt, hanem az időrés miatt. Ez a hajdan szép magyar város a XX. században keveset volt magyar. 1942-ben, amikor Attila született, éppen magyar volt. Öt évvel korábban Csehszlovákia, három évvel később Szovjetunió, 1991 óta Ukrajna. Erre a Beregszászra, erre az igazi kuruc földre büszke volt.
Attila büszke ember volt. Rátarti magyar, aki büszke a bajor, cseh, osztrák, szlovák, cipszer, székely, tatár rokonságra. A dédapjára, aki 1848/49-ben honvéd századosként harcolt Kossuth és a haza mellett. Ungvár volt a szülőváros, ahol sosem járt.
A gyerekkor meg Beregszász. Magyarország északkeleti végvidéke. Szerette azt mondani róla, hogy ennél eredetibb, elevenebb, bonyolultabb települése nincs a Kárpát-medencének. Azok a vulkáni kúpok, a szőlők, a mitikus Szernye-mocsár, bujdosó szegénylegények, pákászok, halászok, kísértetek lakóhelye. Ezt írta a versekben, a mesékben, és vissza-visszatérnek a gyerekkori helyszínek az utolsó nagy költői vállalkozásban, a Barbár szonettekben is.
A lakás falain festőbarátok képei, grafikái. Vagy száz kép. Ha nem több. Öreg metszetek. Várak, városok. És ami a legfontosabb, a családi fotográfiák. Itt is, ott is egy-egy barnult, sárgult öreg fénykép. Egy hatalmas, festett bagoly mellett, Jeruzsálem régi fametszetes térképe és egy tussal rajzolt prágai városrészlet közt. Nagyapák és nagyanyák, nagybácsik és nagynénik.
„Ekkel dédapám fia, aki egyetlen éjszaka elkártyázta az apai örökséget, majd beállt kolduló barátnak, bazilita szerzetes lett.” „Szepesi Artúr. Az apai nagyapám. Vagonban toloncolták ki családostól Iglóról 1919-ben, mert nem esküdött föl a csehszlovák hatalomra.” Selmeci erdőmérnök hallgatók, huszita leszármazott Bendák, beregszászi Linnerek, soproni Stampfok. „Nagynéném és keresztanyám, Stampf Anette. Anyai nevén, Báthy Annaként lett az Operaház énekesnője.”
Nyolcéves, amikor 1950-ben áttelepülnek Budapestre.
Nem tudom, valóban írta-e, mondta-e, de a fülemben cseng a hangja: „Egész életem első, hosszabb és meghatározóbb fele volt az a beregszászi nyolc év.”
Általában hiszek. Teremtőben, túlvilágban. Most mégis szinte lehetetlen hinnem. Elképzelni sem tudom, merre jár most, mit csinál. Mert ott, ahol van, várja Arany és Petőfi. Meg „Sanyika”, a Weöres. Meg a rég elfeledett Amade László és Orczy Lőrinc.
A kalandos és botrányos életű Újfalvy Krisztina, akinek 1818-ban botrányos lett a temetése is, mert amikor holtteste már a lezárt koporsóban feküdt a ravatalon, öreg inasa hirtelen megőrült, fölugrott a koporsóra, és a gyászoló gyülekezet szeme láttára meglovagolta azt. Várja őt Ungvárnémeti Tóth László és a Három veréb hat szemmel antológiájának száz régi, enigmatikus mestere. A tízsorosoké, aki Szent énekben dicséri Szűz Máriát és az ő szent fiát. Jókat röhincsélnek, versenyre kelnek, ki tud jobb rímet és ütemet. Most egyszerre vagy girhes, nagy álmú diák és nyugodt mester.
Labdazsonglőr grundi kölyök és babérkoszorús költőfejedelem. Kopogó szemű festő és kehes zeneakadémista, antikvárius meg kopott könyvtáros.
Mit csinálsz most te ott? Ahol vár egykori öreg barátod, Gerlóczy Gedeon, aki a belvárosi bérház emeleti lakásában konyakkal kínált, miközben a csodával mentett csodát bámultátok: a Csontváry-képeket. Persze! Vár Csontváry is. Kodály, Bartók, Casadesus, Lorin Maazel, Baudelaire, Braque és Rouault. Pokoli dudások, rongyos koldusok, kintornások, csörgősipkás bolondok.
Végtelen túlvilági erdők és örök vadászmezők. May Károly, Winnetou és James Fenimore Cooper, Arszenyev és Derszu Uzala, meg Fekete István és Kittenberger együtt. Rég holt családtagok, akiket életedben sosem ismerhettél. Ők is ott vannak most veled. Hogy lesz minderre időd? Elég ehhez a végtelen? Gombák. Madarak. Kárókatonák, cinkék és gyurgyalagok. Kodály beszél hozzád, zenéről és lélekről, te hallgatod, bólogatsz, fújod a cigarettafüstöt, hümmögsz, aztán felragyog a szemed, és közbeszólsz: „Nézze, Mester, megjöttek a füstifecskék!”