– Honnan a vonzódás Afrikához?
– Édesapám mérnökként dolgozott Algériában. Öt éven át, 15–20 éves korom között éltem az észak-afrikai országban. Hatalmas élmény volt kiszabadulni az itthoni környezetből, és nyitni a nagyvilágra. Constantine-ban éltünk, közel volt a tenger, az Atlasz-hegység és a sivatag is. 1978-ban jöttünk haza, de mindig visszavágytam.
– A Semmelweis Egyetemen diplomázott, majd Tatabányán, a Szent Borbála Kórházban kezdte pályáját. Miért a szemészetet választotta?
– Eszembe sem jutott, hogy elméleti vonalon hasznosítsam a tudásomat. Olyan helyre akartam menni, ahol precizitásra, a finom mozgások összehangolására van szükség – vidéken, mert úgy éreztem, a fővárostól távol jobban fejlődhet az ember. Ráadásul az Üllői úton laktam, ahol egy életre megutáltam a zajt és a bűzt. Tatabányán szemészt kerestek. Elmentem, és rögtön láttam, hogy ezt a pályát rám szabták, hiszen rengeteg műszerrel kell majd dolgozni, szükség van az optikai tudásra – már akkor megszállott fotós voltam –, illetve a mikrosebészet is betör erre a területre. Tudtam, szakmailag megérkeztem. Munkás évek következtek, hiszen meg kellett szerezni a szakvizsgát.
– 1992-ben lépett be a francia alapítású Nyolc Boldogság Közösségbe, ennek tagjaként jutott el ismét Afrikába. De miért éppen Zairébe, a mai Kongói Demokratikus Köztársaságba?
– A közösség a nyolcvanas évek végén Péliföldszentkereszten, egy elhagyott monostorban kezdte magyarországi működését. Egyre szorosabb kapcsolatba kerültem velük. Menet közben kiderült, hogy a közösség kórházat működtet Zairében, ráadásul az ottani püspök szemészt kért, ő is szembeteg volt. Menni akartam, mert belső hívást éreztem, amit erősített, hogy édesapám akkoriban halt meg. Azóta sem bántam meg.
– Azon két szemész szakorvos egyike lett, akik a hazánk területénél kétszer nagyobb Kasaï régió közel nyolcmillió lakosán szemműtétekkel tudnak segíteni. Mit kell tudni erről a vidékről?
– Talán kétszáz kilométernyi aszfaltozott út van a régióban, a többi földút, amely esős évszakban nagyon nehezen járható. A terület harmada trópusi őserdő, ott még nehezebb a közlekedés. Az első években két háborút éltem túl. Először a keletről nyugatra vonuló felszabadító hadak vonultak át rajtunk. Attól tartottunk, hogy a menekülő csapatok elviszik az autóinkat, négy volt, ezért azokat elvittük egy távoli faluba. Két hétig ott maradtam, ezeket a napokat a falusi élet tanulmányozására használtam ki. A második, másfél évig tartó háborúban a ruandai és ugandai hadsereg által támogatott lázadók csatáztak a kormányerőkkel. Első állomáshelyem, Kabinda közelében véres csetepaték zajlottak.
– Kabinda helyi kórházában szemészorvosként és szakemberhiány miatt részben sebészként kezdett dolgozni. 2006-tól a helyi kórházat hátrahagyva saját, modern technológiával felszerelt szemészeti központot hozott létre a kétmilliós, gyémántbányászatról ismert Mbuji-Mayi városában. Milyen körülmények között dolgozott?
– Kabindában lassan, szisztematikusan építettem fel a bázist. Mikroszkópokat szereztem be, korszerű sebészeti eszközökhöz jutottam. Egyre jobb eredményeket értem el, aminek híre ment. Olykor több száz kilométeres távolságból jöttek hozzám a betegek. Egyre több lett a vidéki páciensem, miközben nem nőtt a helyiek száma. Felmértem, hogy sokkal több emberen tudok segíteni, ha a százötven kilométerre lévő nagyvárosba költözöm. A közösség támogatta az új centrum megnyitását. Két házat béreltünk, majd alapítványi támogatással telket vettünk – a barátaim által alapított Richárd Testvér Kongói Betegekért Alapítvány segített a vásárlásban.
– Rendelői munkája mellett rendszeresen járja a régió távoli, szegény vidékeit is, hogy esélyt adjon azoknak a betegeknek, akik nem tudják felkeresni rendelőjét. Hogyan néz ki egy ilyen missziós út?
– Tőlünk 300-600 kilométerre megannyi falu létezik, ahol rengeteg beteg él. Onnan eljönni Mbuji-Mayiba egy világtalannak akkora erőfeszítés, mintha valaki Budapestről Párizsba gyalogolna. Nem csak a távolság tartja vissza őket. Félnek a bizonytalanságtól, a nagyvárosi banditizmustól. Egyébként nem rosszabb a helyzet itt, mint Kabindában. Egy-egy út előtt megszervezzük a fogadóhelyet. Állami kórházakat választunk ki, ahol van generátor, így azt nem kell vinni. Eleinte kellett. Felpakoljuk a műtő és a rendelő egy részét, hiszen ha megállapítjuk a betegséget, műteni is kell, mert egyébként nem tettünk semmit. Gyógyszereket is viszünk, mert az eldugott falvakban a receptünket sem tudnák kiváltani, mint ahogy szemüvegeket is pakolunk, hiszen Ofotért-üzlet sincs. Van, amikor kocsival megyünk, olykor a környék egyetlen, a metodista egyház tulajdonában lévő Cessna kisgépét béreljük ki, s így jutunk el a kiszemelt helyre. Ez utóbbi kényelmes, de roppant sokba kerül.
– Miből fedezik a gyógyítást?
– A szemészeti centrumot egy belga szervezet mellett a korábban említett alapítvány is támogatja. Jelentős a helyi bevétel, ugyanis nem ingyenes a szolgálat. Ha nem kellene fizetni, a betegek azt hinnék, hogy komolytalanok vagyunk, hogy nem vagyunk elég jók. Áraink attól függnek, hogy hol vagyunk. Egy „szociális nővér” feladata, hogy leüljön beszélgetni a kísérő családdal, és a páciensek anyagi helyzetének függvényében határozza meg az árat. Ha önellátó faluban gyógyítunk, ahol pénz alig forog, akkor a beavatkozás ára egy tyúk vagy egy kecske. Tehetősebb helyen 40-50 dollárt is elkérünk a műtétért. A bevételek negyven százalékát a helyi kórháznak adjuk, amiből fejleszthetik a hihetetlen gyengén felszerelt intézményeket. Három hét alatt ellátunk 1500 beteget, minden tizediket megoperáljuk.
– Miért van olyan sok szürke hályogos beteg a régióban?
– Sokan azzal magyarázzák, hogy a nap a trópusokon jobban károsítja a szemet, mint másutt. A világátlagnál nagyobb számú gyerek-szürkehályog genetikai okokkal magyarázható. A terhesség idején összeszedett maláriás láz is károsíthatja a magzatot. Európában az időben diagnosztizált betegséget nagy eredményességgel gyógyítják.
A Kongói Demokratikus Köztársaságban 300 ezer, az én régiómban 40 ezer ember él vakon szürke hályog miatt – miközben az ilyen betegek döntő többsége szemenként negyedórás műtéttel gyógyítható. A zöld hályogos betegeken gyakran már mi sem tudunk segíteni.
– Hány beteget lát el naponta?
– Mbuji-Mayiban általában napi 80-120 beteg keres fel. Minden második műtős nap, ilyenkor átlagban húsz beteget operálok. Négy helyi orvossal dolgozom együtt – ők rendelnek, én műtök –, a többi munkatársam is kongói. Egyik célom, hogy olyan struktúra jöjjön létre, amely egyszer nélkülem is működik. Kongóban egyébként sok orvost képeznek, de az oktatás nívóján lehetne emelni. Némelyik esetre évek múltán is emlékszem. Erre példa a hétéves, szürke hályogban szenvedő kislány, Mbedji, aki születésekor még látott, négyévesen vesztette el a szeme világát. Nyolcvan kilométert sétált, a nehezebb terepen a nagymamája hátán utazott, míg elért hozzánk. A műtét sikerült, Mbedji pedig nemcsak a látását kapta vissza, hanem az életét is: iskolába járhat, majdan családot alapíthat.
– Általában egy betegnek csak az egyik szemét műti meg. Miért?
– Óvatosságból. Ha véletlenül fertőzés alakul ki, mert nem sikerült az eszközök fertőtlenítése – ami igen ritka –, ne veszítse el mindkét szemét a beteg. Ha minden rendben van, a beavatkozást segítő helyi csapat kellően felkészült, megfelelő a sterilizálás, akkor egy gyerek esetében mindkét szem műtétét vállaljuk.
– Hitvallása, hogy elsősorban szegény sorsú betegeket szeretne modern technológiával, minőségi ellátásban részesíteni.
– Ha valamire, akkor erre büszke vagyok.
A szegény, elesett betegeknek a legmodernebb technikát nyújtani az őserdei közegben felemelő érzés. Ugyanakkor mindenkiért vagyunk, a tehetősebbeken is segítünk.
– Éppen ezért szokták napjaink egyik Albert Schweitzereként emlegetni…
– Ne essünk túlzásokba! Tisztelem Albert Schweitzert, rengeteget olvasom a munkáit, olykor párhuzamot is látok kettőnk tevékenységében, de tisztában vagyok azzal, hogy ő zseni volt.
– Egyik itthoni ismerősétől hallottam, hogy számos alkalommal betegedett meg. Ki gyógyítja ilyenkor az orvost?
– A gerincsérvemet itthon kezelték, de egy malária miatt már nem jövök haza. Ennyi idő után a betegségek jó részét magunk kezeljük. Egyébként az Úrra és a helyi orvosokra bízom magam.
– Mi segíti át a nehézségeken?
– A legtöbb bonyodalmat a hatóságok okozzák, velük helyi kollégáim hadakoznak. Misszióban vigyázni kell, nehogy túlságosan elmerüljön az ember a sok feladat súlyától. Fontos, hogy mindig kellő időt biztosítsak magamnak zenehallgatásra, olvasásra, imára. És arra a néhány jó barátra, akivel itt ismerkedtem meg. A sikerek ellenére időnként azt érzem, hogy nálam jobb szervező több eredményt érhetett volna el, de ezen felesleges rágódni.
– Keresztényként érte bármilyen atrocitás?
– Sokan vagyunk ebben az országban. Azt szomorúan látom, hogy a nagy egyházak helyét a kisegyházak veszik át. A hallelujázás, a látványosság sokakat elvisz. Nem tetszik az iszlám térhódítása sem. Pénzt fizetnek azért, hogy a helyiek az ő iskoláikba írassák a gyerekeiket. Beíratják.
– Hogyan telnek itt az Egyenlítő közelében az ünnepek?
– Különbség, hogy karácsonykor itt nem dívik az ajándékozás, illetve nem a családon van a hangsúly, hanem a tágabb közösségen.
– Jövőre hatvanéves lesz. Meddig marad Afrikában?
– Folyamatosan változnak a célok. Szívem szerint hazajönnék, de egyelőre nem hagyhatom ott a betegeimet. Nem unatkozom, még rengeteg munka van, és mindig új kihívások érnek, új területek nyílnak. A közelmúltban az egyik egyetem kért fel oktatónak. A rektor egy spanyol professzor, aki a legjobbakat gyűjtené maga köré. Izgalmas a feladat, mert új perspektívákat nyit meg.