A francia Le Figaro Magazine újságírója, Nicolas Ungemuth szerint Gérard Depardieu-vel találkozni egyszerre öröm, hiszen élő legendáról van szó, ugyanakkor szenvedés, mert a francia színészóriás finoman szólva is nehéz ember. Ráadásul fia, Guillaume Depardieu 2008-as halála, illetve az orosz állampolgársága által okozott botrány óta nem kedveli az újságírókat.
Ungemuth jó humorú és beszédes, de lobbanékony és türelmetlen alanynak írja le a színészt egy olyan interjúban, melyet ő maga nevez lehetetlennek, ugyanis Depardieu nem hajlandó a legújabb könyvéről mesélni neki. Pedig a beszélgetés apropóját a színész október végén megjelent új kötete adja, mely találóan a Monstre (Szörnyeteg) címet viseli, és a 2015-ben megjelent Innocent (Ártatlan) folytatása.
„Nagyon személyes, intim kötet, tele olyan eszmefuttatásokkal, melyek mögött józan paraszti ésszel elgondolt filozófia sejlik fel. A francia film szent szörnyetege a kamerák kereszttüzéből kilépve a vallás- és civilizációtörténet szerelmese – foglalja össze a könyv lényegét Ungemuth.
– A tehetséget például a misztériummal való találkozásnak nevezi, hozzátéve, hogy a rejtély manapság nehezen érzékelhető, hiszen minden mindenhol kontrollálva van. Azt írja: végül mind egyformák leszünk, ha ugyanazokat a normákat, modelleket követjük.” Depardieu a modellekről szólva hosszabb okfejtésbe kezd, elmagyarázza, hogy a Monsanto-típusú mezőgazdasági és biotechnológiai vállalatok sztenderdjei tesznek tönkre mindent, nem csak az élelmiszeripart és a gasztrokultúrát.
A Le Figaro Magazine interjújából kiderül, hogy Depardieu új kötetében se a közösségi média iránti megszállottságról, se a globalizációról nincs pozitív véleménnyel, de a mostani francia filmművészetért se rajong. „Az előzetesekből még azelőtt megismerjük az egész filmet, mielőtt látnánk. Ettől egyre érdektelenebbé válik a mozi. Ezért én csak azokat a filmeket nézem meg, amelyeket a kritika lehúz.” Úgy látja, hogy a művészfilmek, melyekért Cannes úgy odavan, igénytelen, gyakran szomorú alkotások.
Ungemuth faggatózására elárulja, miért hagyta el Franciaországot. „Ellentétben azzal, amit az újságok állítanak, nem anyagi megfontolásból távoztam. Ha csak ezen múlt volna, rég elköltözöm! Rendesen fizettem, nem panaszkodtam. Ami ebben az országban idegesít, amit nem bírok elviselni, az a franciák halálos szomorúsága. Szégyellik a saját hazájukat. Franciaország gyönyörű ország, de az itt élők teljesen elvesztek. Amikor Franciaországban vagyok, itthon maradok a könyveimmel: nincs kedvem kimozdulni, hogy a katasztrófát szemléljem. Orwellen rég túl vagyunk: már Van Vogt világában élünk, Az Űrfelderítő fedélzetén [A. E. van Vogt kanadai sci-fi író The Voyage of the Space Beagle című, magyarul 1985-ben megjelent regénye – S. K.], ahol többé senki nem ért semmit. Az általános választójognak vége: az Apple és Zuckerberg irányítanak minket.”
Végül a francia színész arra következtetésre jut, hogy az egyetlen lehetőségünk az integrációban rejlik, úgy véli, hogy a tegnap kisebbségeiből lett a ma többsége, ami főleg annak „köszönhető”, hogy az emberek kulturálatlanok. A kultúrát az iskolai füzetek margójához hasonlítja, amelyen nem volt szabad átírni, csakhogy ez a margó ma már nem létezik, nincs kultúránk, kulturális identitásunk.
Ha pedig valaki mégis kulturáltnak tűnik, azt rögtön lenézik. „A kultúrát ma Hanouna jelenti [Cyril Hanouna televíziós-rádiós műsorvezető, celeb – S. K.], lassan kiveszőben vannak a szótárak, nem ismerjük a szavak etimológiáját, a nyelvet olyanoktól halljuk a rádióban vagy a tévében, akik nem beszélnek rendesen franciául. Nincs már irodalom se. Én autodidakta vagyok. Nehéz volt úgy olvasni Racine-t vagy Montaigne-t, hogy sosem jártam iskolába!”
A kulturális sivárság egyik okaként Depardieu a franciák által hagyományosan nagyra becsült „istenadta nép” szociális tényezőként való leértékelődését nevezi meg.
„Vannak politikusok, akik próbálják megoldani a problémáinkat, de képtelenek rá, mert nem beszélnek az egyszerű emberekkel. Eltűnök innen, foglalkozzanak a saját káoszukkal, engem nem érdekel.”