2018. január 18., csütörtök, Piroska napja
Lugas, Lugas Publicisztika
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/maganahitat-2632645/
Egyházi barokk

Magánáhítat

Hitélet – Szilárdfy Zoltán emlékére
December 20-án, nyolcvanéves korában elhunyt a magyar egyházi barokk legnagyobb ismerője, Szilárdfy Zoltán katolikus pap, címzetes esperes. Nem hétköznapi személyiség volt, rendkívül melegszívű, nyitott, de érzékeny ember, akit alaposan megpróbált a huszadik század.

Szilárdfy Zoltán Budapesten született Szilárdfy Ernő gyógypedagógus és Szalai Margit iparművész gyermekeként 1937-ben. Sorsának alakulását a történelem mélyen befolyásolta. A régi, harmadik generációs pomázi család már Szilárdfy Zoltán kisgyermekkorában csonka lett: igen fiatalon besorozott édesapja túlélte ugyan az első világháborút, de a hadifogság során szerzett lelki teherrel képtelen volt elviselni a vidéki hétköznapokat, és családját elhagyva Budapestre költözött.

Művész felesége a legnehezebb körülmények között próbálta meg egyedül előteremteni a gyerekek számára a napi betevőt. Szalai Margit iparművész-grafikus volt, rendszeres jövedelem nélkül éltek. Alkotásaira csak a gazdaság fellendülése és némi szerencse teremthetett keresletet. Kiállításai ugyan kiváló intézményekben – például az Iparművészeti Múzeumban – voltak, a nélkülözésből mégis alig-alig tudtak kitörni. Szilárdfy Zoltán egyik visszaemlékezése szerint, amikor édesanyja az utolsó porcelánt égette 1944-ben, a család már éhezett, és rongyokban járt, a gyerekeknek kellett karácsonyfadíszeket árulniuk a piacon, hogy egyáltalán éhen ne haljanak.

Szilárdfy Zoltán a Fraknói Vilmos-díj átvételén 2006-ban

Fotó: MTI-Kovács Tamás

Szilárdfy Zoltán a Fraknói Vilmos-díj átvételén 2006-ban

Mégsem ez az egyetlen, súlyosan nyomasztó élménye volt meghatározó a gyermekkorból, hiszen ekkor alapozódott meg az az erős vallásos hit is benne – szent szerelem, ahogy talán utolsó nyilvános pomázi szentmiséjén nevezte –, amely később a szemináriumba vezette, és római katolikus papként egész életében megtartotta. Míg négy évvel idősebb bátyja ólomkatonákkal és sakkal játszott, őt már háromévesen is a szentképek érdekelték, a művészet formáiról faggatta édesanyját. A templomi zászlókat akarta közelről látni, és a kálvária Krisztusának arcát.

Kíváncsi volt a kicsit távolabbi templomok berendezésére, képeire és szobraira is, de mindez egyáltalán nem valami absztrakt művészeti érdeklődés volt, hanem a hit megismerésének része. Később úgy érezte, anyai dédanyjának mély vallásosságát örökölte. „Túlérzékenység és kifinomultság” – jellemezte később Palkovics Karolin dédanyját, Teleki Jozefin grófnő társalkodónőjét, akinek lánykori vallásos elmélkedései és imái lenyűgözték. Örökölte édesanyja rajzkészségét is: már gyerekként külföldi rajzversenyt nyert. Mégsem ebben az irányban indult el pályája, mert legnagyobb hatással a templomi liturgia volt rá, amelynek alapos ismerete nélkül a keresztény ikonográfia se nagyon ismerhető meg.

E kettős, de közös tőről fakadó érzékenységnek kevés hasznát látta a középiskolában. Bár a szentendrei Ferences Gimnáziumban valószínűleg az ország legnyitottabb tanáraitól tanulhatott, elég gyöngécskén zajlottak tanulmányai, és később sem titkolta el, hogy nem érezte túlságosan jól magát az egyházi iskolában. De, mint később bevallotta, már az óvodával se volt megbékülve, és az általános iskolával is meggyűlt a baja.

A nagy csapást végül az érettségi jelentette. Szintén meglehetősen érzékeny osztályfőnöke, P. László Vid, aki matematikatanár is volt, úgy ítélte meg, hogy a gömb térfogatának kiszámolása nélkül lehetetlen érettségi bizonyítványt kapnia. Kihúzta a végzetes tételt. „Abszolút fogalmam sem volt az egészről” – mesélte sok évtizeddel később némi vidámsággal. Annak ellenére, hogy érettségin csupán a négyjegyű függvénytáblázat megoldóképletét tudta a táblára körmölni, nem gondolta volna, hogy a bencés érettségi elnökkel egyetértésben 1956. június 16-án megbuktatják. Az eredményhirdetésnél P. Karácsonyi Aladár hittantanára kíméletből először a hittanversenyen elért kiváló teljesítménye miatt jutalmazta meg, ám hamarosan kiderült, hogy másodmagával meg kell ismételnie a matematikavizsgát. Ez pedig lehetetlenné tette, hogy a szemináriumban megkezdje az első évet.

Édesanyja megértően fogadta a lesújtó hírt, és a maturandus is beletörődött, hogy kék köpenyt húz, és a Múzeum körúti antikvárium szakképesítés nélküli segédmunkása lesz a következő évben. Shvoy Lajos székesfehérvári megyés püspök azonban türelmes volt a reáliák iránt csekély érdeklődést tanúsító kispapjelölttel. Miután a szeminárium előtti meghallgatáson Szilárdfy Zoltán elmondta neki Aquinói Szent Tamás Lauda Sion kezdetű himnuszát, és minden teológiai kérdésre hibátlanul válaszolt, a püspök végezetül rátért a kellemetlen valóságra: „Fiacskám, hogyan is szól az a Pitagorasz-tétel?”

A kispapjelölt összerezzent, és magában végiggondolta minden természettudományos ismeretét: „Minden vízbe mártott test, kisangyalom? – nem, az nem lehet…” Végül kibökte az „ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzet”. Ám hamar kiderült, a jó válasz ellenére is csak érettségi vizsga után nyerhet felvételt. Igyekezett is nagyon, és a pesti Piarista Gimnáziumban letett pótvizsga után ősszel megkezdhette a hittudományi főiskolát – Szegeden.

A II. vatikáni zsinat előtti szemináriumi élet lényegesen szigorúbb volt, mint manapság. Különösen nehéz lehetett a családjától távol kerülő érzékeny fiatalembernek, mégis színjeles eredménnyel büszkélkedhetett, hiszen végre azzal foglalkozhatott, ami érdekelte. És Szegeden ismerkedett meg a szakrális néprajz kiváló kutatójával, Bálint Sándorral is, aki hatalmas gyűjtőmunkával feltérképezte a történelmi Magyarország népi vallásosságát. Talán az ő munkamódszere lehetett a legnagyobb hatással Szilárdfy Zoltánra, aki később hasonlóan alapos kutatómunka eredményeként lefektette a tudományos alapjait a térség keresztény ikonográfiai kutatásának.

Ám amikor 1961-ben felszentelték, a lelkipásztori munka mellett kevés ideje maradt művészettörténeti érdeklődésének kielégítésére. Azonnal a „mély vízbe” került, először a vörös Csepel belvárosába küldte Shvoy püspök. Még csak plébániaépület se volt, mert azt az ötvenes években kisajátították, hogy a munkások elszállásolására alkalmasa bérház épüljön a helyére. A csepeli katolikus lelkipásztorok a vasúti sínek mellett húzhatták meg magukat egy kis házban, a túloldalon a légkalapács működött.

A hitélet azonban a hatvanas években még elég mély volt, az ország sok vidékéről Csepelre telepített munkások a hajnali műszakkezdés előtt a templomba siettek, s csak innen mentek a gyárba. A két káplán mindennap kora reggel misézett nekik. Ám a gyóntatás komoly kihívást jelentett a fiatalembernek: a csepeli munkások és a sasadi kertésznők olyan bűnöket vallottak be, amelyekről korábban még csak nem is hallott…

Már nagyon korán a székesfehérvári egyházmegye történeti, művészeti és liturgikus bizottságának tagja lett, idősebb munkatársai, Sulyok Ignác és Simay Kálmán felfigyeltek kutatásaira; támogatták munkájában, amely eleinte az egyházmegye művészeti emlékeinek a feltárása volt. Első publikált tanulmánya 1968-ban jelent meg a Művészettörténeti Értesítőben.

Csepel után következett két esztendő Nagytétényben, kettő Székesfehérvár-Felsővárosban, majd négy a koronázóváros belvárosában, káplánként szolgálva. 1976-tól kapott plébániát, és 1993-as betegszabadságáig mindvégig Kálozon dolgozott. Ez idő alatt végezte el az ELTE művészettörténet szakát az 1977-ben indított egyházi képzés során, majd itt doktorált 1981-ben.

A késő Kádár-korban szinte lehetetlen volt egyházi személyként elkerülni a hatalom gyanakvását, és a hiánypótló tudományos munkásságát a titkosrendőrség éber figyelme mellett kellett végeznie. A rendőrségi zaklatások közepette sajtó alá rendezett, 1984-es Barokk szentképek Magyarországon című kötetet számtalan tanulmány és monográfia követte, különösen 1990 után.

Entz Géza nyugdíjazását követően a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított keresztény ikonográfiát restaurátoroknak, festőknek, szobrászoknak, grafikusoknak. Ezt a szolgálatot is missziónak tekintette, minden tolakodás nélkül ismertette meg a művészeten keresztül a hallgatókkal a Szentírás, az egyház üzenetét, márpedig e nélkül az európai művészet nem értelmezhető. Munkásságát 2006-ban Fraknói Vilmos-díjjal ismerték el.

Vissza-visszatérő betegsége miatt már 2000-ben nyugállományba vonult, de még csaknem másfél évtizeden keresztül rendszeresen publikált. Nagy életbölcsességből származó derűjét mind gyakrabban árnyékolta be a világ valós, néha pedig csak képzelt gondjaiból fakadó aggódása. 2016-ban, nyolcvanadik születésnapján mondott szentbeszédében úgy látta, korunk egészen rettenetes, apokaliptikus valóságban él, a keresztényüldözés mértéke elrettentő, és a vagyon, a hatalom és az erőszak sátáni hármassága uralja az egész világot.

Biztosan nagyon sokan vagyunk, akiknek szükségük lenne tanácsaira, szerteágazó ismereteire, javaslataira. Szerencsére igen gazdag irodalmi örökségéből és egyedülálló szakrális gyűjteményéből a megválaszolatlan kérdésekre még sok választ kaphatunk.

Kiemelt

Novák Katalin: Elismerés illeti azokat, akik segítenek, hogy hazánk családbarát ország legyen

A családok éve elsősorban a figyelemről, a családbarát gondolkodásról szól – mondta a politikus, és arra kérte az újságírókat, hogy segítsenek közvetíteni ezeket az értékeket.

Poszt-trauma

Oknyomozó riporternek csapott fel a DK elnöke

Bizonyára ő is a Gőbölyös Soma-díjra hajt.

Megkapták a leckét a fideszes parasztok

Az SZDSZ émelyítő bűzét böfögte fel Vajda Mihály.

Elképesztő információ látott napvilágot

Élő adásban vedlett álcivillé a Független Diákszervezet.

Űrhajóval még nem jöttek

A bevándorlás egy álprobléma.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!