A múlt héten egymást követő három napon is a lelátói rendbontások, illetve a stadionon kívüli események, nem pedig a mérkőzésekről készített beszámolók uralták a labdarúgás nemzetközi híreit. Kedden Dortmundban a helyi csapat, a Borussia csapatának buszát érte bombatámadás, szerdán az angol Leicester fanatikusai törtek-zúztak Madrid belvárosában, csütörtökön pedig a Lyon és a Beşiktaş szurkolói vívtak ökölharcot. Újra felütötte a fejét a futballhuliganizmus – adódik a következtetés. Ám mindez inkább a kultúrák összecsapásának egyik kísérő jelensége.
Mintha a labdarúgás két legemlékezetesebb tragédiájának, a brüsszeli Heysel- és a sheffieldi Hillsborough-stadionnak a szörnyű képei elevenedtek volna meg Lyonban a Beşiktaş elleni Európa-liga-mérkőzés előtt: kétségbeesett szurkolók lepték el a játékteret, elődeikhez hasonlóan ott remélve oltalmat a lelátón kirobbant verekedés elől. Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) hivatalos jelentése – és persze előre borítékolható büntetése – lapzártánkig még nem volt ismert, a felek egymást hibáztató nyilatkozataiból pedig nehéz kihámozni az igazságot.
„Házigazdaként mindenért a Lyont terheli a felelősség, a Beşiktaşt hiba lenne megbüntetni” – sietett leszögezni a török klub szóvivője, Metin Albayrak. Epésen hozzátéve, ha az események csak huszada történt volna Törökországban, akkor az érintett helyi klub roppant súlyos következmény elébe nézhetne. A francia klub elöljárói azzal védekeznek, hogy a kiemelt kockázatú találkozót így is túlbiztosították, az előírt ötszázzal szemben ezerfős biztonsági szolgálatot vezényeltek ki. Ez is kevés volt. A francia és a török fanatikusok már a meccs előtt, a városban is összecsaptak, majd a törökök a stadionban is rátámadtak a franciákra. A tudósításokat olvasva hüledezik az ember: ez miként történhetett meg, hiszen a csapatok szurkolótáborait már évtizedek óta gondosan különválasztják az arénákban. Igen, ám a formálódó új Európában ez olykor szinte lehetetlen feladat.
Az Isztambulból érkezett háromezer Beşiktaş-drukkert természetesen a vendégszektorban helyezték el, rajtuk kívül azonban további húszezer török foglalt helyet a kis híján hatvanezres befogadóképességű Parc Olympique Lyonnais-ban (még Németországból is ezres nagyságrendben ruccantak át a textilipar középkori központjába)! Többségük természetesen francia állampolgárként minden gond nélkül válthatott jegyet a hazaiaknak fenntartott szektorokba, de mondani sem kell, mindannyian a Beşiktaşért szorítottak, még helyesebben: a Lyon vesztét akarták.
A Rhône-parti település a legtöbb francia nagyvároshoz hasonlóan multikulturális központ – a 2011-es népszámlás szerint lakóinak 14 százaléka nem Franciaországban született –, ám van egy ennél is érdekesebb, török szemmel ingerlőbb vonása: itt van Európa egyik legerősebb örmény közössége. Egyes becslések szerint a félmillió lakosú városban százezres örmény kisebbség él. Ők vonzották mágnesként Lyonba a török fanatikusokat. A történet különös folytatása, hogy a Lyon meccse vasárnap is később kezdődött – Korzikán. A Bastia néhány renitens fanatikusa bejutott a játéktérre, s lökdösték, labdával rugdosták a vendégjátékosokat a francia bajnoki meccs előtt.
A dortmundi bombatámadás mögött sem eltúlzott szurkolói „csínytevést” kell sejtenünk, amellyel a Monaco drukkerei akartak ráijeszteni a rivális dortmundiakra. Az első teóriák „iszlamista szálat” igyekeztek felfejteni, amelyet megnyugtatóan nem sikerült kibogozni, aztán hírbe hozták a német szélsőbalt és szélsőjobbot – helyesebb, ha azt írjuk, a rendőrök a sötétben tapogatóznak. Másfél héttel a támadás után ez nem éppen szívderítő állapot.
A két eset tanulsága, hogy a forrongó Európa kulturális eredetű villongásainak minősített célpontjai a labdarúgó-mérkőzések. Efelől persze 2015 novembere, a barátságosnak indult Franciaország–Németország-találkozó óta nem lehetnek kétségeink. Terroristák akkor szabályos vérengzést tartottak a párizsi Stade de France közvetlen környezetében – ha már a stadionba nem tudtak bejutni.
A mostani incidensek egyetlen áldozatot sem szedtek, ám a sportágban senki sem lehet nyugodt. Ehhez képest az angol drukkerek madridi ámokfutása – a helyi Atlético játszott Bajnokok Ligája-negyeddöntőt az angol bajnoki címvédő Leicesterrel – a klasszikus futballhuliganizmus tárgykörébe sorolható. Legfeljebb azzal a kiegészítéssel, amióta Nagy-Britannia népszavazáson fordított hátat az Európai Uniónak, az angol szurkolók ismét egyre hangosabban visszhangozzák az „England and the rest of the world”, azaz a felsőbbrendűséget hirdető hitvallást. Ez is kulturális gyökerű szembenállás, ám éppen a Heysel óta az angolok csírájában elfojtanak a labdarúgáshoz köthető minden botrányos fellángolást.
Az UEFA nem hallatta a hangját a múlt heti botrányok óta. A televíziók folyamatosan zúdítják ránk a rasszizmust elítélő kampány újabb és újabb reklámjait, csak éppen a világ és Európa megváltozott. Immár nem egy-egy színes bőrű játékos az élcelődés céltáblája, az európai berendezkedés került veszélybe. A sport, különösen a futball, elválaszthatatlanul hozzátartozik mindennapjainkhoz. Ezzel azok is tökéletesen tisztában vannak, akik e játékot használják fel a rend megzavarásához. A labdarúgás vezetői nem tehetnek mást, fokozzák a biztonsági készültséget a mérkőzéseken. A bizalom azonban egyértelműen erodálódik.