A napokban Paulo Vinícius Souza dos Santos eskütétele irányította újfent a figyelmet hazánkban a honosítás kérdésére, mivel a 27 éves São Pauló-i fiatalember szerepeltetése komolyan számításba jön a március 25-i lisszaboni Portugália–Magyarország világbajnoki selejtezőn. De vajon mennyire igazságos és – ami talán még fontosabb – mennyire hasznos idegen tollakkal ékeskedni a labdarúgásban? Már amennyiben idegenek ezek a tollak…
Hosszú látogatás
A honosítás alapvetően különbözik attól a profi futballban mindennapos tranzakciótól, melynek során egy klub a kialkudott összeg fejében leszerződteti egy másik klub labdarúgóját. Amikor egy labdarúgó hazát (és válogatottat) vált, a pénz nem játszik szerepet. Az útlevélcsere rendszerint mindkét fél számára előnyös: a labdarúgó többnyire szülőhazájában nem kerülhetne a nemzeti csapat közelébe, választott országa viszont tárt karokkal fogadja. Pontosan erről van szó Paulo Vinícius Souza dos Santos esetében is, akiről talán nem is tudják a Brazil Labdarúgó-szövetségben, hogy létezik, Magyarországon viszont a legjobb középhátvédnek számít, és a szakma azt várja tőle, hogy március 25-én Lisszabonban útját állja a Ronaldo vezérelte portugál válogatott rohamainak a vb-selejtezőn.
Olaszország sohasem nyeri meg az 1934-es világbajnokságot az argentin születésű Atilio Demaría, Enrique Guaita, Luis Monti és Raimundo Orsi, valamint az eredetileg brazil Afilogino Guarisi szolgálatai nélkül, de az 1938-as talján aranyérem megszerzésében is kulcsszerepet játszott bizonyos Miguel Ángel Andriolo Frodella, akit jobban ismer a futballvilág Michele Andreolo néven. Nos, Andriolo/Andreolo Uruguayban látta meg a napvilágot.
A honosítás a futballban tehát olasz találmány – konkrétan Vittorio Pozzo, az 1934-es és 1938-as világbajnokság diadalmas olasz szövetségi kapitánya elmeszüleménye –, de ma már annyira tért hódított, hogy például a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon 31 ilyen játékost találhattunk. A tavaly nyári franciaországi Eb-n pedig már az a válogatott számított kuriózumnak, amelyikben nem hemzsegtek olyan labdarúgók, akik – hogy egy tévériporter hölgyet idézzünk – „nem a szülőföldjükön látták meg a napvilágot”.
„Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem, / Magyar nótát dalolt a dajka felettem” – írta hajdanán koszorús költőnk, Pósa Lajos. De vajon a magyar labdarúgó-válogatottban a mai napig megfordult 992 játékos közül valamennyien énekelhették-e ezt az érzelgős, giccsbe hajló dalocskát?
Az eddigi három „klasszikus” honosított válogatott labdarúgónk, Vasile Miriuță, Leandro de Almeida és Predrag Bošnjak biztosan nem. Hogy mitől „klasszikusak”? Mert egy kukkot sem tudtak magyarul, amikor hazánkba érkeztek. Csak környezetükben sajátították el nyelvünket.
Miriuță „Laci” nagybányai születésű. „1991-ben, két évvel Ceaușescu halála után a Dinamóval Győrött edzőtáboroztunk, és az ETO vezetői éppen akkor kerestek egy irányítót, valamint egy támadót. Szerencsére előbbi posztra engem szemeltek ki, így, mivel a bukarestiek sem akadékoskodtak, aláírhattam a zöld-fehérekhez. Huszonhárom évesen ez volt az első magyarországi látogatásom, és hála istennek, hosszúra nyúlt…” – emlékezett a 2000-ben magyar állampolgárságot szerző középpályás, aki 2002. november 15-én Macedónia ellen mutatkozott be a válogatottban. Kilencszer lépett pályára a magyar nemzeti mezben, egy gólt szerzett.
Leandro de Almeida, azaz Leo 1982-ben született Brazíliában, a Paraná állambeli Cornélio Procópióban. Tizenhét éves volt, amikor egy menedzser azt ajánlotta neki, próbáljon szerencsét Magyarországon. Henk ten Cate alatt mutatkozott be az MTK-ban, de 2002-ben futott be, amikor a Fradi leszerződtette, majd 2006 és 2009 között három debreceni év következett. Nicosia-kalandja 2015-ben ért véget, amikor visszatért a Ferencvárosba, ahol ma is játszik. Leo a válogatottban először 2004. június 1-jén lépett pályára Kína ellen, bemutatkozását 15 szereplés követte, a tavalyi franciaországi Eb selejtezőiben is játszott néhányszor. Ma már, 35 évesen nem szerepel Bernd Storck szövetségi kapitány terveiben.
Predrag Bošnjak nevével ellentétben nem bosnyák, hanem szerb, 1985-ben született Szabadkán, s négy bácskai klub után került 24 évesen, 2009-ben Nyíregyházára. A Veszprém közbejöttével 2013-ban következett a Haladás, ahol már felfigyelt rá a szakma is, így került 2014-ben az Üllői útra, ahol azonban semmi sem jött össze neki. A válogatottban először – és minden bizonnyal utoljára – 2014. június 4-én szerepelt csereként Albánia ellen.
Egy emlékezetes gól
Hármójukon kívül a rendszerváltás óta honosított labdarúgóként Kerekes Zsombor, Priskin Tamás és Csizmadia Csaba szerepelt a válogatottunkban, de ők külön „kasztot” képviselnek, lévén magyar sportolók, csakhogy a trianoni határon túl születtek. Kerekes a Délvidékről származik (akárcsak földije, Oláh Lóránt vagy Sterbik Árpád, a világ talán legjobb kézilabdakapusa). A ma már 43 éves világvándor csatár (Szerbián és Magyarországon kívül Kínában és Hollandiában is játszott) három szakaszban kilenc évet futballozott Debrecenben. 2004-ben és 2005-ben kilencszer volt válogatott, két gólt rúgott.
Priskin messze a legsikeresebb honosított futballistánk. A révkomáromi születésű, magyar anyanyelvű csatár 15 évesen került a Győri ETO-hoz, majd 19 évesen letette az állampolgársági esküt. Jelenleg a Slovan Bratislava labdarúgója, de korábban Angliában, a Premier League-ben és a Championshipben is futballozott. Hatvan válogatottsága alkalmával 17-szer talált a hálóba, legemlékezetesebb gólja az, amelyet a norvégoknak lőtt 2015 novemberében az Eb-pótselejtezőn. 2005. augusztus 17-én mutatkozott be a válogatottban, együtt Lionel Messivel, az argentinok által 2-1-re megnyert barátságos mérkőzésen.
Csizmadia Csaba, azaz „Csizi” napjainkban az NB III-ban, Budafokon rúgja a bőrt. A marosvásárhelyi fiú 2003-ban, 18 évesen jött át Kecskemétre egy toborzóra, ahol megfelelt. Hamarosan elvitte Gál László a Videotonba, ahol befutott NB I-es játékos lett, majd 2010-ben ért a csúcsra a Ferencvárosban. Innen már lefelé vitt az útja (Gyirmót, Lombard Pápa, az osztrák alsóbb osztályú Floridsdorfer AC), végül 31 évesen Budafokon talált otthonra a 12-szeres válogatott védő.
A Lagosban született, nigériai apától származó Thomas Sowunmi édesanyja magyar, tehát neki automatikusan járt az állampolgárság, ezért nem számított honosítottnak. Állampolgársági esküt nem kellett tennie, és a honosítást sem kellett kérvényeznie. Tízszer szerepelt a válogatottban, egy gólt rúgott.
Az Egervári Sándor kedvencének számító Koman Vladimir szintén kivétel, még profi pályafutása előtt, gyerekkorában megkapta a magyar állampolgárságot. 1989-ben Ungváron, az akkori Szovjetunióban született ukrán etnikumú családban.
Édesapja a Haladásban volt profi futballista, így került a kis Voli is Szombathelyre, ahol már 15 évesen bemutatkozott az NB II-ben. 2005-ben leigazolta a Sampdoria, ezzel beindult a karrierje. 2009-ben Egyiptomban csapatkapitánya, vezéregyénisége volt Egervári Sándor vb-bronzérmes U20-as válogatottjának. A felnőttválogatottba Erwin Koeman hívta meg 2010-ben, 36-szor játszott, legutóbb 2014-ben öltötte magára a címeres mezt, eddig hét gólt rúgott. Jelenleg az Adanasport (elfeledett) játékosa.
Válogatottcsere
Sándor György ugyancsak ungvári, azzal a különbséggel, hogy színmagyar család sarja, édesapja Sándor István, a Stadler egykori legendás edzője. Az Újpestben kezdte profi karrierjét, fénykorát a Videotonban élte, jelenleg az NB II-es Puskás Akadémia csapatának erőssége. Kilencszer szerepelt a válogatottban, gólt nem szerzett.
Visszatekintve: speciális helyzetet teremtett 1940. augusztus 30., a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszatérése. A politikai változás következtében néhány korábban a román válogatottban is megfordult magyar származású játékos pályára lépett piros-fehér-zöld címeres mezben is.
Spielmann-Sárvári Ferenc, az 1943–44-ben a Nagyváradi AC-vel magyar bajnokságot nyerő klasszis, aki 1940 előtt kétszer, majd 1944 után kilencszer játszott a román válogatottban, a közbülső időben hétszer a magyarban is pályára lépett. A 16-szoros magyar válogatott szélső Tóth Mátyás 1939 és 1948 között erősítette nemzeti együttesünket a NAC játékosaként, de közben, 1946-ban – amikor a Carmen Bucureştiben futballozott – kétszer Romániát is képviselte, valószínűleg úgy, hogy nem is volt román állampolgár!
Mind közül a legnagyszerűbb csatár, Bodola Gyula 1931-től 1939-ig 48 meccsen harminc gólt rúgott román mezben, majd 1940 és 1948 között 13 mérkőzésen négyet – már mint magyar válogatott! És még ott van a temesvári Kovács Miklós, a 37-szeres román válogatott klasszis, a legendás Ajax-edző Kovács István bátyja is, aki a második bécsi döntés után egyszer a magyar válogatottban is szerepelt – személyes életútjával szimbolizálva egymásba gabalyodott közép-európaiságunkat.
Vajon ment-e előrébb labdarúgásunk a honosított játékosokkal? Ugyanott tartunk, ahol nélkülük tartanánk, talán Priskint és az ő – norvégoknak lőtt – bombagólját leszámítva. Mert bizony az is kellett a kijutásunkhoz a franciaországi Európa-bajnokságra.