A Szovjetunió magyar helytartójaként Szolnokon megjelent Kádár János a leginkább visszautasított politikus volt 1956. november 4-én, aki a magyar társadalom ezrelékben sem kifejezhető hányadának támogatását élvezte. Moszkvában – a hatalom csúcsán – lassan letisztult a Magyarországgal szemben alkalmazott „megoldás”. Eisenhower, az USA elnöke már október 28-án a szovjet vezetés tudomására hozta, hogy nincs semmilyen terve Magyarországot illetően, s nem tekinti potenciálisan sem szövetségesnek. Más szóval érvényesnek ismeri el a jaltai világrendet, s ehhez képest szovjet belügy minden, ami a Szovjetunió által ellenőrzött kelet-közép-európai térségben történik.
Ám jogilag továbbra is – az országlakosok által is támogatott – Nagy Imre kormánya maradt Magyarország törvényes kormánya. Az országban nem volt olyan legitim szervezet, amely a magát forradalmi munkás-parasztnak meghatározó Kádár-kormányt ismerte volna el. Valójában közjogilag érvényes kormányalakítás sem történt. Kádár János évekkel később így emlékezett erre: „Született valamikor az a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelynek akkor bizonyos helyzetben nyolc minisztere volt összesen. És ez részben nem teljesen alkotmányos formák között született, hanem részben személyes találkozás, részben telefon útján.”
Magyarország lakosságának elsöprő többsége a munkástanácsok mögött sorakozott fel, lényegében rájuk ruházva a szuverenitás gyakorlását. Kádár eközben igyekezett olyan új fegyveres erőt létrehozni, amely támogatja a hatalomátvételt. Mint azt az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága (IKB) előtt mondta: „Minden bevetett szovjet egységgel erősebbek leszünk katonailag és gyengébbek politikailag…”
„Lövünk Csepelen…”
Az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága (IIB) létrehozta az első párthadsereget, a magukat is „pufajkások”-nak nevező karhatalmat, a volt ÁVH-sokból, pártaktivistákból és a hozzájuk csatlakozó hivatásos tisztekből. 1956 decemberére Kádár rendelkezésére állt az a „saját erő”, amellyel hozzákezdhetett – kizárólag vérrel és vassal – a kizárólagos hatalom megragadásához, a munkástanácsok hatalmának megtöréséhez. Marosán György megfogalmazásában: „Mától kezdve lövünk!” Véres sortüzek – Salgótarjánban, Egerben, Miskolcon, Tatabányán és még számos helyszínen –, számos gyilkosság és az ország végigverése nyomán Kádár párthadserege megtörte a munkástanácsok hatalmát. Az utolsó sortűz Csepelen dördült el 1957. január 31-én. A csepeli munkásság ellen intézett támadás után Marosán György így magyarázta meg a kádári hatalom filozófiáját a Legfőbb Ügyészség hivatali értekezletén 1957. február 4-én: „Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni.”
A főbenjáró bűnökért a hatalom bőkezűen osztotta a kitüntetéseket (Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem). Mátyás László volt ÁVH-s, majd rendőr ezredes, a Politikai Nyomozó Főosztály vezetője pedig így határozta meg a „felmentést” a megyei rendőrfőkapitányok és politikai nyomozó osztályok vezetőinek 1956. december 28-ai értekezletén: „Ha nekem meg kell védeni a proletár hatalmat, és én csak úgy tudom megvédeni, ha szembenállva az ellenforradalommal törvénytelen eszközökhöz kell nyúlni, azt nem lehet elítélni.”
Pártállami forgatókönyv
A „pufajkás” gárdát azonban nem lehetett határozatlan ideig fegyverben tartani, gondoskodni kívánt tehát az IIB egy állandó, a pártvezetésnek alárendelt fegyveres erő létrehozásáról. Hasonló pártmilíciákra volt már példa a kelet-európai kommunista világban: az NDK-ban Kampfgruppe, Csehszlovákiában Lidové Milice néven.
Még nem született meg az IIB hivatalos határozata a munkásőrség létrehozásáról, amikor 1956. december 19-én Kovács Imre vezérőrnagy javaslatot terjesztett elő az MSZMP felső vezetésének Javaslat a Népőrség felállítására címmel. Bevezetőjében amellett érvelt, hogy a munkásőrség elnevezéssel szemben a népőrséget tartja elfogadhatónak. „A munkásőrség elnevezés magában nem fejezi ki a rendeltetését, mert a falun éppen olyan szükség van rá.”
Kovács Imre (1909–1984) vezérőrnagy forradalom alatti működéséről szolgálati lapja a következőket tartalmazza: „1956. 10. 23.–11. 01-ig 4. hds.[hadsereg] p-ság[parancsnokság] Bp. tevékenységek a fegyveres ellenforradalmi csoportok ellen.” 1956. november 1–4. között Kovács Imre a forradalmi Nemzetőrség Király Béla törzsében törzsfőnöki beosztásban volt. November 4-én átállt a bevonuló szovjet megszálló csapatokhoz, és november 6-án már a Honvédelmi Minisztériumban (HM) szervezte a karhatalmi csapatokat a szabadságharcosok ellen. Tagja lett az Uszta Gyula vezérőrnagy által vezetett Katonai Tanácsnak, amelynek 1956. december 4-i ülésén a végrehajtás szintjén is döntöttek a további tömegdemonstrációk fegyveres elfojtásáról. „Pálfordulásának” is köszönhető, hogy 1957. január 10-én a Tiszti Felülvizsgáló Bizottság rövid vizsgálatot követően lezárta ügyét, és csupán pártbüntetést kapott Király Bélához fűződő kapcsolata miatt. 1957. január 24-én a HM személyügyi csoportfőnöke lett, majd 1957. október 22-én a HM kiképzési csoportfőnöki beosztását bízták rá. 1967. február 15-én került nyugállományba, 1984. június 19-én hunyt el, a Magyar Néphadsereg halottjaként temették el.
Kovács Imre a népőrség felállításának szükségességét így indokolta: „Az ellenforradalmárok, fasiszták nem nyugszanak bele a vereségükbe, és törekedni fognak a népgazdaságnak mindenáron kárt okozni, rombolni, gyilkolni és szabotálni. Ezen ellenforradalmi cselekmények elhárítására fel kell készülni, és a néphatalom megvédéséhez, valamint a rend és a békés építő munka védelméhez a Néphadseregnek és rendőrségnek segítséget nyújt a Népőrség.”
Az MSZMP IIB 1957. január 31-én hivatalosan határoz, és a munkásőrség felállításáról dokumentumot bocsájt ki, mely már nem rejti véka alá a tényt, hogy valójában párthadsereget kíván a kommunista párt létrehozni. Kovács vezérőrnagy elképzeléséhez képest a feladatok kiegészülnek: „A népidemokráciához hű, békés lakosságot védje a reakció, az osztályellenség támadása ellen.
Biztosítsa a párt és a népi hatalomhoz hű egyéb szervezeteket, épületeket, rendezvényeket, demonstrációkat.” Az IIB-határozat elsősorban az üzemi munkásságra számít, de „tagjai lehetnek azok a munkások, szegény parasztok, tsz-tagok, állami gazdasági és gépállomási dolgozók, akik az 1919-es forradalmi harcokban részt vettek, partizánok voltak, akik 1945 előtt részt vettek a munkásmozgalomban, valamint akik a felszabadulás utáni években a szocializmus építésében szilárdan helyt álltak, és nem inogtak meg október 23-át követő hetekben sem”.
A nevelési feladatok között hangsúlyt kap a Szovjetunió iránti barátság és „az imperialista uszítók elleni gyűlölet is”.
A taglétszámot az IIB 1957. május 1-ig húszezer főre, az év végéig harmincezer főre tervezte. A szokásos pártállami forgatókönyv szerint az IIB határozata után a Népköztársaság Elnöki Tanácsa állami pecsétet ütött a párthadsereg létrehozásának szándékára. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány pedig 5075/1957. sz. határozatával arról rendelkezett, hogy 1957 októberéig 50 667 fő munkásőrt kell felfegyverezni.
Jogutód nélkül
A munkásőrség első országos parancsnoka Halas Lajos ezredes lett, aki 1957. március 30-án javaslatot tett az MSZMP titkárságának a felfegyverzés ütemezésére. Halas (1910–1998) működése és pályája a kommunista párthoz kötődött. 1930-tól kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba. A II. világháború alatt az újpesti partizánok kötelékébe tartozott, majd – rövid szovjet hadifogság után – 1945 decemberétől az MKP szervezési osztályán dolgozott. 1946-ban megszervezte az MKP R gárdáját, majd pártutasításra a hadsereg tagja lett. 1956. november 15-én Czinege Lajossal és Tömpe Andrással a munkásság fegyveres alakulatainak létrehozására kapott pártmegbízatást. 1957 januárjától 1962-ig a munkásőrség országos parancsnoka. 1962-től építőipari vállalat vezetője, majd tábornokként nyugdíjba vonult.
A munkásőrség létrehozása a megszálló szovjet erők egyetértésével és jóváhagyásával történt. Erről tanúskodik az a jelentés, amelyet Halas Lajos ezredes Kazakov hadseregtábornoknak küldött 1957. február 26-án a munkásőrség megszervezéséről és fegyverzetéről. Ebből a jelentésből tudjuk, hogy a munkásőrség induló fegyverzete – többek között – 30 667 db pisztoly,
20 498 géppisztoly, 10 156 db karabély, 308 golyószóró és 308 Gorjunov géppuska volt (és a hozzájuk tartozó lőszer).
1957. május 1-én a az első munkásőr-alakulat már díszelgett a Kádár-kormány tribünje előtt. A hivatalos legenda szerint kékes egyenruhájukat az „alapító munkások” ruhája ihlette. (Lenin-sapkájuk többek szerint a kínai Vörös Gárda sapkájának utógondolása volt.)
1962-ben a munkásőrség élére új főparancsnok került Papp Árpád (1927–1982) személyében. Papp elektroműszerész-tanuló volt az Egyesült Izzóban, amikor 1942-ben csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz. 1956 novemberében a Budai Karhatalmi Ezred híradós főnöke. Innen került a Munkásőrség Országos Parancsnokságához politikai munkatársnak. 1962-től 1980-as nyugdíjba vonulásáig a munkásőrség országos parancsnoka.
Az utolsó országos parancsnok Borbély Sándor (1931–1998). Szerszámlakatosként 1949-ig dolgozott, majd „hivatásos forradalmár” lett. 1980-ban vezérőrnagy, majd altábornagy, 1980 márciusában vette át a munkásőrség országos parancsnoka kinevezést, amelyet 1989 októberéig töltött be (katonai rangja mellé államtitkári beosztást is kapott).
A munkásőrség bevetésére „az osztályellenség támadásaival szemben” sohasem került sor. Az időközben hatvanezer főre duzzasztott fegyveres testület – amelynek soraiban nők is szolgáltak – jórészt a különböző párt- és állami rendezvények szereplője volt, tagjai díszelegtek a felvonulásokon, de találkoztunk velük az árvízvédelmi munkák során és nagyobb állat-egészségügyi zárlatok biztosítási feladatainak teljesítésekor is.
A történelem 1989 végére a diktatúrával együtt annak „párthadseregét” is zárójelbe tette, majd felszámolta. 1989. október 20-tól az 1989. évi XXX. tv. a munkásőrséget jogutód nélkül szüntette meg. A „párthadsereg” tehát leszerelt, s talán a történelem fintora, hogy fegyverzete végül a kommunista Jugoszláviával szemben nemzeti létét kivívó Horvátország küzdelmét támogatta.