Szörnyű titkokat temettek magukba évtizedeken át azok a ceglédberceliek, akiket 1945-ben a szovjetek elhurcoltak. Városi Anna így ír a rettenetes pillanatokról: „1945. január 13. Pontban éjfélkor megmozdult a mozdony.
Egyszerre mindnyájan összekapaszkodva, ordítva sírtunk. Közben a lukas vagonnál láttuk, hogy a mi szeretteink lámpással messziről integetnek, mert az őrök közelebb nem engedték őket.”
Városi Anna nem sokkal a halála előtt írt naplót a szovjet kényszermunkatáborban töltött éveiről. 618 társával hurcolták el 1945 januárjában, ahogy a szovjetek mondták: „málenkij robotra”, vagyis egy kis munkára. 187-en soha nem tértek vissza.
A többiek három-öt év után kerültek végre haza lesoványodva, testileg-lelkileg tönkretéve. Megtiltották nekik, hogy valaha is beszéljenek bárkinek arról, ami velük történt. Városi Annának sikerült hazatérnie. Naplójából minden gyerekének és minden unokájának saját kezűleg készített másolatot. Az asszony két éve elhunyt, és a család most először engedte meg, hogy mások is beleolvassanak a naplóba.
Ceglédbercelen még tucatnyian élnek, akik beszélni tudnak arról: mi történt a szovjet kényszermunkatáborokban. Szavaik nyomán kibontakozik a valóság. 1945 januárjában Ceglédbercelen kidobolták, hogy amit a németek tönkretettek, azt a magyaroknak kell felépíteniük, és aki megszökik a málenkij robot elől, annak egész családját kiirtják.
– Ezért nem mert megszökni senki – mondja el Sípos Istvánné Fogelzinger Katalin, akit 21 évesen, asszonyként hurcoltak el. Alig egy éve voltak házasok, amikor férjét besorozták, és a frontra küldték. A fiatalasszony azonban nem várhatta meg: mire a férje sebesülten hazatért, őt málenkij robotra vitték a Szovjetunióba.
Az indulásra így emlékszik Tóth Károlyné Schmidt Anna, akit 18 évesen a bátyjával együtt hurcoltak el:
– Levittek az állomásra, azaz nem vittek le, hanem le köllött menni, batyu a hátunkon. Amit tudtunk, vittünk, egy pár ruhát, bevagoníroztak bennünket, és indult a vonat estefelé.
Marhavagonokban utaztak, a padlón lévő lyukon át kellett elvégezniük a dolgukat, férfiak, nők egy helyen. A földön aludtak a takarón, amelyet magukkal vittek. Nem tudták, hová tartanak.
Sípos Istvánné máig megőrizte emlékezeté-ben az utazás pillanatait:
– Egyszer bejött a pap, imafüzeteket osztogatott; meglátta egy orosz, és megparancsolta a papnak, hogy azonnal szedje össze a füzeteket. Azt mondta: imádkozni így is tudnak, hát nem emberek közé mennek, hanem állatok közé.
– A 2-es lágerbe kerültünk. Az oroszok úgy köpdöstek le bennünket, hogy „vengerszkij partizán”. Csúnyán köpködtek bennünket – emlékszik Kovács Pálné Ebel Mária, aki mindössze 17 esztendős volt akkor.
A magyar foglyokat kényszermunkára osztották be, a nőkkel is kemény fizikai munkát végeztettek. Bányákban, a földeken, építkezéseken kellett helytállniuk, miközben alig kaptak enni.
– A legelsők között kerültem a bányába…, hát az nehéz volt. Volt olyan hely, ahol bújni kellett – meséli Sípos Istvánné.
– Még ekét is húztunk: 14 magyar nőt fogtak be, és húzni kellett az ekét – emlékszik Sziklai Erzsébet. Kovács Pálné lábáról leégett a cipő:
– A cement, a malter úgy kimarta a lábunkat, ahogy mentünk, vérzett bizony a talpunk, a sarkunk.
Azzal sem törődtek a szovjetek, ha a munkakörülmények miatt meghalt a fogoly. Tóth Károlyné bátyjára rászakadt a bánya, itt lelte halálát, és a lány még azt sem tudta meg, hová lett bátyja holtteste. A betegek nem kaptak gyógyszert. Amikor tífuszjárvány tört ki, sokan meghaltak. Kovács Pálnénak sikerült túlélnie a szörnyű járványt:
– Én is benne voltam, és egy ceglédi fiatalembernek köszönhetem az életemet. Nagyon rosszul voltam, meghalt mellettem egy fegyverneki asszony… Egész éjszaka egy halott mellett feküdni, tessék elgondolni! Nagyon lázas voltam, és akkor a mellettünk lévő szobában… egy éjszaka, akik a felső részen feküdtek a priccsen, mind a 11 ember meghalt ott egyetlen éjszaka – idézi fel.
– Ferikét, a bátyámat nagyon sajnálom, de hát nem tudtam én többet segíteni neki. Lebetegedett, mert ugye elég nehéz munka volt, amit csináltak ők, a férfiak, és enni sem volt úgy, abba betegedett bele. Nem tudtam róla semmit, hogy hová viszik, mert azt hiába kérdeztük – szökik könny Méhész Ferencné Szeidl Katalin szemébe még ennyi év után is.
Enni többnyire káposztalevest kaptak, gerstli, buris vagy köles volt belefőzve, abból készült a főzelék is. Akinek korpagombóc jutott a levesbe, már boldog volt, mert azzal legalább kicsit jóllakott. Megfőzték a kidobott krumplihéjat, hús, kukorica elvétve került a tányérra. Enni csak reggel és este kaptak, délben nem. Tóth Károlyné elmeséli: mindenki csont és bőr volt; amikor a férfiak megláttak egy kutyát, megnyúzták, megfőzték és megették, annyira éhesek voltak.
– Az egyik lány talált egy sárgarépaföldet, olyan vastag sárgarépák voltak, mint a karom. Éhesek voltunk, hason kúszva mentünk, és úgy, ahogy volt, homokos, piszkos répát ettünk – számol be Kovács Pálné.
Szenvedtek a hidegtől is.
– Nekem is meg voltak fagyva a lábujjaim, megfagytak télen, hát tessék elgondolni, egy kalucsnit lábra tenni vékony kis rongyocskába csavarva, hogy milyen is lesz az a láb.
– Volt egy összeírás, hogy hazamegyünk, és én utólag lettem már fölírva, mert apám ismerős volt a doktornővel…, mondta, hogy őneki két lánya van itten, olyan jó volna, ha együtt mehetnénk haza. És akkor meg is csinálta – meséli Sípos Istvánné.
Kovács József 1949-ben a lágertiszt jóindulatából indulhatott haza. Kassai Józsefné Simon Anna kórházba került, ott tudta meg a doktornőtől, hogy nemsokára hazamehet, el sem akarta hinni. Kovács Pálné beszámol arról, fogva tartóik hogyan tüntették el az üzeneteket, amelyeket a foglyok magukkal hoztak a kint maradottaktól:
– Romániában összegyűjtötték, amit írtak a kintiek, akik még kint maradtak, levelet, mindent el kellett tüntetnünk, eltüzelni, hatalmas nagy tűz volt ott, oda kellett dobni az összes levelet, mindent. Azt mondták, aki nem engedelmeskedik, azt visszaviszik.
Mint Sziklai Erzsébet elmondja, volt, aki megcsókolta az anyaföldet, amikor Magyarországra értek. De a hazaérkezés szívfacsaró volt, hiszen valakit hiába vártak a szerettei. Sípos Istvánné így emlékszik ezekre a percekre:
– Mikor ideértünk az állomásra, a fél falu lent volt, és akkor mindegyik kereste az ő hozzátartozóját. Egy ember, akinek össze volt írva, hogy ki halt meg, elkezdte fölolvasni. Hát akkor nagyon nagy sírás meg jajgatás lett, el lehet képzelni, mi volt.
Kovács József, akit 17 évesen a nővérével együtt hurcoltak el, feleséggel tért haza, a kisfiuk már itt született meg.
– Ott ismerkedtem meg…, akkor már jobb volt a kondi, és tudtam már, hogy fiú vagyok. És akkor ő is úgy került már oda, hogy tudta már, hogy leány, és akkor így született meg a fiam.
Volt, aki csak egy sámlit küldhetett haza maga helyett:
– Mikor hazafelé jöttünk, volt ott egy fiatalember, baleset érte ott kint. Asztalos volt, csinált egy kis sámlit, és arra ráírta: „Novi Dombász”, azt, mikor csinálta a sámlit, és ő kicsoda. Ráírta, és megkért bennünket, hogy ezt juttassuk el a feleségének, hát mi el is hoztuk, de ha még látott valakit sámlit csókolgatni, az egész mindenség hangosan zokogott ottan, ahogy látták, azt mondja, hogy „él a férjem, él!” – meséli el Kovács Pálné.
Nincsen nap, hogy eszébe ne jussanak azok az idők. Kovács József néha álmodik is azokkal az évekkel:
– Legrosszabb álom az, amikor az ember megint azon studgardozik, hogy kivitték. Ezeket elmondani így el tudom most már, de átélni, az ember úgy sír álmában is, mint a meg ez, meg az… Voltak olyan epizódok, amiket még az édesanyámnak se mondtam el.
Városi Anna így fejezi be gyermekeinek írt naplóját: „Ez a szép nap, újra itthon lenni, ez 1948. június 28-án volt. Imát mondok mindennap, hogy hazasegítettek a messze távolból. A jó Isten előtt írom, ez igaz volt, igaz történet volt, én igazolom, én, Városi Anna.”
A szerző az MTVA szerkesztő-riportere