Kim Dzsongun, a legfőbb észak-koreai vezető alaposan feladta a leckét két nagyhatalomnak. A világ az Egyesült Államoktól várja el mint a világ csendőrétől, hogy oldja meg az észak-koreai atomfegyverkezés kérdését, Washington azonban Kínára mutogat.
A hatodik, minden eddiginél nagyobb északi atomfegyver-kísérlet csak tovább élezte a problémát, jelenleg nincs olyan erő, amely le tudná téríteni Kim Dzsongunt az általa választott útról. Hamarosan újabb ballisztikus rakétát fog indítani, és ne kételkedjünk abban, hogy ki fogják küszöbölni az előzők hibáit. Donald Trumpnak, az Egyesült Államok elnökének más sem hiányzott jobban, mint a külpolitikában is ilyen katyvaszba keveredni.
Nem elég, hogy otthon szinte minden lépését bírálatok zuhataga kíséri, még külföldön sem tudja visszaállítani a csillagos-sávos lobogó hajdanvolt dicsőségét. Hetven éve a paranoiás Kim-dinasztia az orránál fogva vezeti az „imperialista” nagyhatalmat, és közel áll ahhoz, hogy most már – atomfegyverrel rendelkezve – sérthetetlennek érezze magát.
Választűz
Washingtonra pedig záporoznak a kérdések: ha tehetetlen diplomáciailag, ugyanis évekkel ezelőtt tárgyalásokon próbálta meg jobb belátásra bírni a phenjani rezsimet, akkor miért nem szánja rá magát egy büntető katonai akcióra?
A válasz egyszerű. Amerika nem akarja, hogy egy végeláthatatlan összecsapás-sorozat alakuljon ki Délkelet-Ázsiában. A Fehér Háznak megvannak a katonai eszközei, ha oda akar csapni, akkor odacsap. Megsemmisítheti az észak-koreai atomlétesítményeket, ha éppen ott vannak, ahol sejtik elhelyezkedésüket, de akkor is hagyományos rakétákkal Phenjan olyan választüzet képes Dél-Koreára, de még a távolabb elhelyezkedő Japánra is zúdítani, hogy milliókban lehetne mérni az áldozatok számát.
Kína sem nézné jó szemmel a határán kialakuló háborút, valószínűleg Oroszországnak is lenne pár szava. Korlátozott háborúban nem tudnák térdre kényszeríteni Észak-Koreát, hiszen bármilyen elavult katonai eszközökkel rendelkezik is, de hetven éve erre készültek, a haza megvédésének elsődlegességét verték az északi lakosság fejébe.
Phenjan a világ egyik legnagyobb hadseregével rendelkezik, amelynek létszáma egymillió fő, ezzel találná szembe magát az, aki behatolna az országba. Képzeljük el, hogy az elmúlt évtizedekben északon milyen föld alatti bunkerhálózatot építhettek ki! Onnan törnének rá nagy erőkkel az ellenségre, ahonnan akarnak.
A katonai megoldást kizárhatjuk. Kim Dzsongun-ellenes, a hadsereg köreiből kiinduló puccs jöhet szóba. De a fiatal, köpcös „marsall” vaskézzel tartja markában a katonai vezetőket. Ha kell, még családtagjait is kivégezteti, ha bármiféle gyanú merül fel ellenük.
Szinte kizárt, hogy a jövőben katonai hatalomátvételt lássunk Észak-Koreában, pláne úgy, hogy a most megvalósuló tesztek a hadsereg vezetőinek túlélését is biztosítják. Marad a tárgyalásos egyezkedés, amelyben az észak-koreaiak az amerikaiakat már jól rászedték, csak időt nyertek arra, hogy a kísérleteiket minél előbbre vigyék.
Tartalék fél évre
Phenjannak persze tetszene: mint „atomhatalom” egyenrangú félként az asztalhoz ülni a hatalmas Egyesült Államokkal. A Trump-adminisztráció nem kockáztathat meg ilyen újabb arcon landolást, ha ez bekövetkezne, akkor minden hitelét elveszítené a nemzetközi közösség előtt. Ám az orosz–kínai páros továbbra is azt szajkózza, hogy csak a diplomácia vezethet valamiféle megoldásra.
A Fehér Ház viszont jobbat tud ennél. Kínát noszogatja, hogy adja át észak-koreai szövetségesének a „kötelet”, amelyre felakaszthatja magát. A gazdasági szankciókról van szó. Peking több mint nyolcvan százalékban célországa az észak-koreai behozatalnak és kivitelnek. Az Észak-Koreában felhasznált kőolaj kilencven százalékban Kínából származik. Washington, amióta Trump az elnök, azt követeli, hogy csökkentsék az Észak-Koreába irányuló kínai kőolajexportot. Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatát szem előtt tartva februárban korlátozta a szénexportját, míg a múlt hónapban a szomszédos államból a vas, az ólom és tengeri áruk behozatalát.
A szakértők szerint Phenjannak mintegy fél évre vannak kőolajtartalékai. Ha Kína csupán fokozatosan csökkentené az olajkivitelt, az ország igencsak hamar érezné annak hatását.
Hszi Csin-ping kínai vezető az amerikai elnökkel a nagy összeborulással végződött első tavaszi találkozóján azt vállalta, hogy három hónap alatt megállítja Phenjant. Ebből nem lett semmi, ezt Trump is mérgesen rögzítette, sőt a múlt heti hidrogénbomba-robbantást követően úgy nyilatkozott, hogy „mindenkivel” megszakítja a kereskedelmi kapcsolatokat, aki Észak-Koreával üzletel.
Valószínűleg nem gondolt a világkereskedelemre, amely ugyancsak megsínylené az amerikai–kínai kereskedelem esetleges felfüggesztését. Kína tudatában van annak, hogy az ő kezében van a kulcs, amellyel nagyban befolyásolni tudná Észak-Koreát. Peking mindig is azt hangsúlyozta, hogy szankciókkal nem lehet megoldani a jelenlegi válságot, de azért a nemzetközi közösség elvárásait figyelembe véve kicsit mindig szorított a kereskedelmi csavaron.
Főleg úgy, hogy a jelek szerint Phenjan nem akar engedelmeskedni még a szövetségesi jó szóra sem.
„Fogságban tartanak minket”
Van más is, ami visszatartja Kínát attól, hogy sorsára hagyja Phenjant. Ha az északi rezsim megbukna, akkor nyilván dél-koreai és amerikai közreműködéssel valósulna meg a félsziget újraegyesítése. Természetesen Kína nem kívánhatja azt, hogy egy ilyen kiszámíthatatlan szövetséges helyett is határozottan nem baráti országot lásson a határán.
Peking az amerikai THAAD rakétavédelmi rendszer tavaszi Dél-Koreába telepítése ellen is tiltakozott, ugyanis az kínai területeken is pásztázik radarjaival. Valószínűleg azt sem szeretnék, ha az egyik terv szerint visszaszállítanák Dél-Koreába az 1991-ben kivont amerikai atomfegyvereket. Arról nem is beszélve, ha az északi rezsim összeomlana, Kínának több millió észak-koreai menekülttel kellene számolnia. Kényes helyzetben kell egyensúlyoznia a pekingi vezetésnek, hogy ne ássa meg Kim Dzsongun rendszerének sírját, de azért valamilyen formában eleget tegyen a nemzetközi közösség elvárásainak is.
„Addig, amíg valaki nem győz meg engem arról, hogy a két Korea közti hagyományos fegyverekkel történő összetűzésben az első harminc perc után Szöulban nem fekszik tízmillió ember holtan, nincs miről beszélnünk. Fogságban tartanak minket” – ez volt augusztusban, még távozása előtt Steve Bannon volt fehér házi főstratéga véleménye.
Ezért hangzik üresen az az amerikai üzenet, hogy „minden lehetőségre felkészültünk”, amikor tudni illik, hogy Donald Trump keze meg van kötve, és ezt a hurkot az észak-koreaiak csomózták. Az amerikai elnök ingadozik a „pusztító tűz” és a tárgyalás között. Ilyenkor kell felülkerekedni az indulatokon, nehogy olyan döntést hozzon, amelynek a következményeit még ő maga sem akarja.
Kinek mije van?
Még 1968-ban jött létre a felénk csak atomsorompónak nevezett szerződés, a Non-proliferation Treaty, amelynek feladata az atomfegyverek elterjedésének megakadályozása. A nemzetközi szerződéshez csatlakozhattak atomhatalmak és olyan államok is, amelyek nem rendelkeztek ilyen eszközökkel. Ekkor öt ország volt képes atomfegyver előállítására: az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország és Kína, az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt tagja.
A szerződésben az atomhatalmak kijelentették, hogy nem segítik elő más államok atomfegyverhez jutását, vagy hogy technológia átadásával előállítsák azokat. 1994-ben – eddigi egyedüliként – Észak-Korea bejelentette, hogy kilép az egyezményből, erre 2003-ban került sor. A szerződés korántsem tömöríti a Föld minden államát. A többször korszerűsített atomsorompó-szerződés csak részben tudja betölteni küldetését, ugyanis az atomfegyverrel rendelkező országok száma kilencre emelkedett.
A hetvenes évek elején India és Pakisztán is katonai nukleáris programba kezdett, a kilencvenes években már atomhatalomként tartották számon őket. Izraelt megilleti ez a cím, mintegy kétszáz atombombával rendelkezhet, de ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem hajlandó. Jelenlegi értesülésünk szerint Észak-Korea is feliratkozott az atomhatalmak közé, öt-tíz ilyen fegyvert birtokolhat.
A világ első kísérleti atombombáját 1945-ben, a második világháború alatt az Egyesült Államok robbantotta fel, amelyből kettőt be is vetett Japán ellen. A világon jelenleg 15 ezer atomfegyver van bevethető állapotban, ezek közül mintegy 1800 darab élesítve. A hidegháborúban vagy húsz-húszezer tömegpusztító fegyver meredt egymásra az Egyesült Államok és a Szovjetunió részéről.
A nukleáris leszerelés eredményeként ezeknek a számát sikerült felenként 7500-ban maximálni. Washington jelenleg 2150 azonnal hadra fogható nukleáris eszközzel rendelkezik, 2500 van tartalékban, mintegy háromezer elavult állapotban, szétbontásra vár. Oroszország is jelentős atomarzenállal rendelkezik: 1720 bevetésre kész, a tartalékban 2700 várakozik, míg négyezer leselejtezésre vár.
Nagy-Britannia kizárólag tengeralattjárókról indítható interkontinentális atomrakétákkal bír. A francia atomütőerőt háromszáz atomfegyverre teszik, amelyet javarészt tengeralattjárókon helyeztek el, de van repülőről bevethető atomfegyvere is. Kína a leggyorsabban fejlődő atomhatalom: az 1964-es kísérleti atomrobbantása után mára – 2012-es adatok szerint – 140 földről indítható és negyven repülőgép-szállítású atomfegyverrel rendelkezik, amelyek száma azóta biztosan nőtt. India és Pakisztán egymás elleni elrettentésre fejlesztette ki az atomfegyvereket.
A nukleáris fejek számáról nincs adat, viszont azokat mindkét ország szárazföldről és repülőgépről is célba tudja juttatni. Izrael kísérleti atomrobbantások nélkül fejlesztette ki nukleárisfegyver-arzenálját. Egyébként sem a zsidó állam, sem Pakisztán, sem India nem tagja az atomsorompó-egyezménynek. A szakértők szerint Észak-Korea jelenleg tíz atomfegyverrel rendelkezik. Még 1994-ben Phenjan megállapodott az Egyesült Államokkal, hogy felhagy katonai atomfegyverprogramjával.
Aztán nyolc év múlva bejelentette, hogy azt mégis folytatta. Kim Dzsongun vezető felgyorsította a rakétafejlesztést és az atomteszteket. Egyes megfigyelők szerint 2020-ig Észak-Korea mintegy száz atomfegyvert állíthat fel kilövőállásaira.