2018. január 21., vasárnap, Ágnes napja
Lugas
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/konya-fulu-disznokrul-2617354/
Várostérkép

A konya fülű disznókrúl

Hogy öregapánk hajdani kocáit a Kenyérsütő utcában Csákónak nevezték-e kajla fülei vagy Csalfának a járása, esetleg Bogárnak a szemei miatt – nem tudni. De azt tudom, mert vaktérképszerűen ismerem, hogy a Kenyérsütő utca (korábban Sütő utca) az Újvárosban fekszik – a Kálvin utcából az Ecsedy utcába keletre elfordulni, Kohn Jenő trafikja előtt, aztán Halmosék háza előtt a második keresztutcáig.

Munkácsy utca, itt balra a Zsinór utcáig, ahol a közkút áll, ahová ceglédi kannákkal egészen a hatvanas évek közepéig járunk friss vízért (míg házunkba a vizet be nem vezetik), szemben Halasi bácsi borbélyüzletével, tovább a Kerecsényi utcáról nyíló zug felé, amelyik a kertek közt haladva Portörőéknél torkollik a Kenyérsütő utcába, itt keletnek Fülöpék és Rozsosék előtt a legelső házig, ahol öregapámék laktak.

S hogy itt aztán öregapámnak vagy még inkább öregapám öregapjának milyen nevű és miféle fajtájú disznai lehettek – ki tudja azt?

Viszont sejteni lehet, mert az ő ügyködése idején adja ki Fényes Elek 1851-es geográfiai szótárát, benne a textussal, mely szerint Gyulán juhok és birkák és „szép szarvasmarhák” vagynak, de „magas, nyúlánk vörös sertések” is – mégpedig szép számmal.

Veres sertések? Erős testű, izmos, jó alakú disznók? Testükön a göndör szőrű, veres, szálkás szőrszálak ritkásan szétszóródva? És térden alul fehéres színnel, keselyszín körmökkel? Rövid nyakkal, rövid, vastag, izmos orrcimpákkal, a szem és a szemöldök feketések, a fülek nagy táblásak és lefelé, konyán, egészen az orrig lógnak?

Nem, ezek nem mangalicák – ez a „vörös nyáj” csak a csudás szalontai disznó lehet; minden magyar desznók koronázatlan királya. Az ország legnépszerűbb fajtája, főképp az Alföldön (a közeli Sárréten testvére, a réti disznó járja) – Dunántúlon a bakonyi, aztán a siska mellett egy névtelennek tartott sertésfajta, Felföldön a hegyi vagy surányi disznó, Erdély keleti részén pedig a tüskés hegyi disznó.

Ez a mi szalontaink hízékony, horpadt homlokú, marakodó természetű, szép állat volt – ma inkább húsdisznónak mondanánk. Rostos húsú – „húsosodtak csak, ha jól éltek”, írja Szűcs Sándor, de „ami vékony szalonna hasadt róluk, az kitűnő ízű volt”.

Györffy István a Nagykunsági krónikában megjegyzi, hogy e rendkívül edzett állatoknak „mindig terített asztala volt a rét. Tavasszal az édes nádcsira, a vadmadarak millióinak tojása, fiókája; nyáron a harmatkása, csirák, teknősbékák, az elapadt vizek töméntelen hala, a férgek számtalan faja; ősszel, télen a kotuba húzódott férgek, a nád, de főleg a gyékény lisztes gyökere, a téli álmot aluvó kisebb vadak mind-mind a disznó táplálékai voltak. Télen nemcsak, hogy le nem soványodott, sőt inkább hájat kötött.”

E régi ősdisznó kanjai borjúnagyságot is elértek, s a szomszédos Nagyszalontáról viseli a nevét. (Egyik eredetmagyarázója, Márki Sándor szerint „a szalontaiak a XV–XVI. században néha heteken át bujdokoltak a török elől, vad malacokat fogdostak össze és ezeket csürhékbe hajtva megszelídítették és felnevelték. Ezekből származtak a kevészsírú, de jóhúsú »vörös disznók«, melyeket közönségesen szalontai fajnak neveznek.”

És bár Hankó Béla szerint a honfoglalókkal érkeztek, a szülőföld kötelez; a leghíresebb szalontai, Arany János meg is énekelte a konya fülűeket egy Tompa Mihálynak címzett levélben: „Disznairól hajdanonta, / Konya fülű nyájról; / De ma híres Nagy-Szalonta / Az ő Aranyáról”.

A bökvers már a szalontai disznókondák tündöklésének utolsó szakaszára esik, Arany is fölszámolta szalontai gazdaságát. (Egy 1859-ben kelt marhalevélben olvasni, hogy a Szalonta 334. sz. alatt lakó Arany János „Dunai Kovács János majsai lakosnak két darab 8 éves szőke és kékesszőrű ökröt adott el” a nagy nyári gyulai vásáron.)

De ez a nagyszerű szalontai disznó, amelyik a régi Kenyérsütő utcai házakban rúghatta szét az ólakat (akkoriban, sőt még gyerekkoromban is az Ójvároson szinte minden házban tartottak jószágot), éppen öregapám születésének idejében veszett ki. Ezután kapott országos ismertséget a mangalica (az is szétdúrta öregapám óljait), utána meg a yorkshire-i és berkshire-i zsírsertések tartási vitája volt a nagy kérdés.

S amikor én nyolc-tíz éves lehettem, öregapámat kísérgettem némely gazdálkodó rokonához, Takács sógorhoz például Máriafalvára, a Nagyváradi útra, rögtön villámkonzíliumot tartottak a jószágok fölött. Elmélyült szakértelemmel elemezték a jószágok külalakját, viselkedését, eszik-e rendesen, hízik-e eleget, sok zsírt ad-e majd, sántít-e, jókedvű-e, és ha levert, miért?

Kíséretként titokzatos szavak röpködtek: „miskárolni kell”, „konya fülű emsétől származik”, „rakoncátlan ártány” – s a többi. Takács sógor türelmesen vakargatta az ól falához dörgölődző, békésen röfögő szörnyszülött hízók hátát, én meg, mint valami egyszeregyet, memorizáltam a hallottakat, ugyanis a népes disznótársadalom nómenklatúrájának viharos tengerén nagyon is helyénvaló volt helyesen tájékozódni.

Vagyis gyerekfejjel is ismerni a tudományt: az egy éven aluli fiatal jószágnak malac a neve, az egy-két éves jószág, némely vidéken akár három évig is: süldő. A hím: kan, a nőstény: koca, emse vagy göbe – a szaporításra szánt disznó, akár kan, akár koca: magló, a herélt kan: ártány, a petefészkétől megfosztott nőstény: miskárolt, a fiasításból kizárt és hizlalásba való jószág: hízó.

És tovább: az egy birtokos, esetleg kevés birtokos egyesített, tavasztól őszig kint tartott sertésnyája: konda, pásztora a kondás; a több gazda vagy egész község még hizlalóba nem fogott és naponkint hazajáró egyesített sertésnyája: csürhe, ennek pásztora: a csürhés; a tenyésztéshez értő s különösen a kanokat évszámra kint gondozó disznópásztor: a kanász.

És évszázadokig működött ez a szép, átlátható rendszer, az önellátó sertéshizlalás gyönyörű világa az ő minden szépségével és nehézségeivel együtt – s bizony majd ezer évig régi, konya fülű disznófajtánk is akadt. A legszebb és leghatalmasabb testű magyar sertés – ezt a sommás kijelentést írja róla Hankó Béla, a régi magyar háziállatok legjelesebb kutatója.

Meg is énekelte egy rekviemben, A kihalt ősi szalontai sertés címmel, 1938-ban – minden sora, minden betűje izgalommal töltheti el mai olvasóját. A jószág eredetéről, tulajdonságairól, edzettségéről, vélt vagy valós hibáiról, a tiszta vérű szalontai konda megmentési kísérleteiről és – pusztulásáról.

A tudós Hankó az utolsó három Kisbérre begyűjtött egyed kipreparált koponyáját is megkapta intézeti gyűjteménye számára – ez volt ama három hiteles koponya, amely „az ősi és tisztavérű szalontai sertéseinkből a mai napig megmaradt”.

A tudós a legnagyobb kansertés koponyáján egy elmosódó írást is talált, amely lakonikus pontossággal emlékezik meg az utolsó magyar ősállat dicsőséges haláláról: „KONDOR a szalontaiak ősapja, meghalt párbajban 1883-ban.”

Kiemelt

Hejce örökké a gyász szimbóluma

Tizenkét éve közös veszteség ért bennünket. Nemcsak egy szomszédos ország katonáit, hanem barátainkat veszítettük el – fogalmazott Simicskó István.

Poszt-trauma

Külföldi fiatalok segítették ki a „nagy diáktüntetés” szervezőit

Totális kudarcot vallottak a szervezők.

Vona és a 2300

A dolgok, amiknek az égvilágon semmi közük egymáshoz.

A Budapest Pride csapata bedobta a Conchita-bombát

„Az egész országot szivárványba borítjuk”.

Oknyomozó riporternek csapott fel a DK elnöke

Bizonyára ő is a Gőbölyös Soma-díjra hajt.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!