Mondhatjuk, hogy nagyban befolyásolta az életét, hogy az édesanyja és Cseh Tamás egy lakótelepen nőttek fel?
– Tamás mindig azt mondta, hogy szerelmes volt édesanyámba, ő viszont állítja, hogy inkább a húgába, de ez már nem fog kiderülni.
– Cseh Tamás miatt „lett indián”?
– Igen, de erről nem nagyon szabad beszélnem, fogalmazzunk úgy, hogy már több mint húsz éve kapcsolatba kerültem az indián kultúrával, az indián történetekkel. Sok mesét és dalt ismerek.
– 2006-ban észak-amerikai indián mesékből – Cseh Tamás válogatásában – megjelent a Csillagokkal táncoló Kojot című könyv, melyet a fia, Cseh András illusztrált. Ön eddig két indiánokról szóló rajzfilmet készített. Az első címe a Kojot és a szikla, a másodiké a Kojot és a sápadtarcú.
– Az történt, hogy volt egy nagy filmem, az Egill, egy izlandi történet, mely bizonyos idő után megrekedt, szétesett, és amelyből jó darabig sem érzelmileg, sem sehogyan nem tudtam kimászni. Akkor jutott eszembe, hogy én ezeket az indián meséket olyan szívesen megcsinálnám. A fejemben már minden megvolt, csak egy kis pénzt kellett rá szerezni, és nekiállni. Ezt az ötletet meséltem el Császár Bíró Évának, Tamás feleségének, aki megemlítette, hogy a könyvből hangfelvétel is készült. A hangos könyv nyolc mesét tartalmaz, mi Éva engedélyével a Kojot és a sziklát használtuk. Tamás neve régóta összefonódott az indiánléttel, úgyhogy nagyon jó ötlet volt, hogy az első mese az ő hangján szólaljon meg,
– Mikor Amerikában járt, találkozott indiánokkal?
– Egy animációs találkozóra mentem ki New Orleansba, és eljutottam az első Naptáncok egyikére, ahová fehéreket is beengedtek. Egy sziú nő volt a védnöke az eseménynek, aki felügyelte, hogy minden úgy zajlik-e, ahogy kell. Ott láttam sok indiánt. Kicsit ambivalens érzés volt. Amikor az ember indiánokra gondol, akkor nem 150 kilós emberekre számít, akik mobiltelefont nyomkodnak, és quadon közlekednek. De ők már így élnek. Azért izgalmas volt.
– Gyerekkorában három évig Algériában élt. Már ott elkezdett rajzolni?
– Hét-nyolc évesen egész nap kinn lógtunk a strandon és az erdőben. Indiánost játszottunk, vagy a tengerben úsztunk, búvárkodtunk, szigonyt, lándzsát faragtunk. Állandóan a természetben voltunk, paprikás krumplit főztünk, halásztunk. Kicsit olyan volt, mint a Tüskevár.
A szüleim vaddisznót vettek a vadászoktól, mert az arabok nem ették, mi megnyúztuk és feldolgoztuk. Egész nap sütött ránk a nap. Egyfajta Maugli- vagy Tarzan-hangulat uralkodott. Algériában jól éreztük magunkat, ennek ellenére vártuk, hogy mikor jövünk haza, amit viszont mind a két öcsémmel csalódásként éltünk meg. Elsősorban az iskolai szigor miatt. Kint nagyon szerettünk iskolába járni, ott jó élmény volt. Itthon be kellett állni úttörőnek, esett a hó, és nagyon hiányzott a szabadság. Ott karnyújtásnyira volt az érintetlen természet. A 70-es évek végén Magyarországon még nem, de ott nagyon sok japán rajzfilm ment a tévében, melyek nagy hatással voltak rám. Rengeteg francia képregényt is találtunk, abból rajzoltunk, utánoztuk a figurákat. Már akkor elhatároztam, hogy felnőttként képregényeket vagy rajzfilmeket fogok készíteni.
– Élt máshol is hosszabb ideig?
– Egyszer fél évet Berlinben, de már egyetemistaként, cserediákként.
– Néha azért elindult csak úgy a nagyvilágba, például Izlandra.
– Igen, régebben, de akkor sem ilyen hosszú időre. Izlandon egy hónapot töltöttem.
– Miért ment el olyan messzire?
– Egyrészt olvastam az izlandi ősmondákat, az Egill-sagákat, másrészt vonzódom a vad, érintetlen világokhoz, és Izland ilyennek tűnt. Miután animációs szakon végeztem az Iparművészeti Főiskolán (ma MOME), 1999-ben hárman létrehoztunk egy reklámstúdiót, amely nagyon jól ment, de nekem egy idő után elegem lett belőle. Szerettem volna valami hasznosat, jót csinálni. Tudtam, hogy valahová messzire kell mennem, hogy kimásszak a reklámvilágból, ami már nagyon nyomasztott. Túl sokat nem terveztem. Megvettem a repülőjegyet, aztán stoppoltam, mert nem volt pénzem. Egy 25 kilós hátizsákot vittem és egy 16-os filmkamerát. Az izlandi sagát követtem, a vikingek útját jártam végig. Nagyon jó volt, előfordult, hogy napokig senkivel nem találkoztam. Arra mentem, ott sátoroztam, ahol akartam. Ez a fajta szabadság nagyon hiányzik a civilizált világból. Az indiánok is így éltek, azért nem lehetett őket asszimilálni. Házban kell lakni, arra nem lehet menni, kerítések vannak, időre kell odaérni – mindez annyira különbözik a világlátásuktól.
– Ekkora szabadság és ilyen élmény után hogyan érezte magát itthon?
– A Nemzeti Múzeumba mentem el dolgozni, mert a régészet is nagyon érdekel. A Kelet és Nyugat határán – A magyar föld népeinek története című állandó kiállításra kellett szarmatákat, gepidákat és mindenféle népeket nagyban megfesteni. A reklámhoz képest a mennyország volt. Azért volt jó, mert el lehetett mélyedni benne, belefeledkezhettem a munkába. A rohangálás és a szervezés nem annyira passzol hozzám. Ott meg olyan dolgokat festhettem, amelyeket szeretek. Nagyon élveztem. Mindjárt helyre is állt a lelki egyensúlyom. Aztán Novák Erik megkeresett a Nyócker ötletével…
– A Nyócker egész estés rajzfilm a budapesti dzsungelben élő cigányokról, magyarokról, kínaiakról, arabokról, akik gyorsan szeretnének pénzhez jutni. Novák Erik volt a producer, ön a rendező. A film nagy siker lett. Mi volt az előnye annak, hogy a munka jó részét ketten végezték?
– Erikben hatalmas lendület, magabiztosság és szervezőerő van. Ő belevág valamibe, aztán megy előre. Én ennél sokkal óvatosabb, aggódóbb vagyok. Eriknek rengeteg ötlete van. Szerintem nagyon jól kiegészítettük egymást. Mind a ketten csináltuk, amit tudtunk, amihez értettünk.
– Mekkora hátrányt jelentett, hogy kevés pénzt kaptak?
– Az nem zavart minket. A film 86 millióból készült, ami nem sok egy rajzfilmre. De megoldottuk. Azt hiszem, jobb is kis költségvetésből dolgozni, azt csináltunk, amit akartunk, mert nem kaptunk akkora pénzt, hogy igazán bele akartak volna szólni.
– A werkfilmen látható, hogy milyen jó hangulatban dolgoztak.
– Igen, mindenki szívesen vett részt benne. Az animátorok, akik részben a volt iskolatársaink és barátaink voltak, nem úgy kaptak meg egy jelenetet, ahogy szokás, hogy mindent pontosan elmondtunk, mi hogy legyen. Ők is belerakhatták az ötleteiket, amitől igazi alkotótársnak érezhették magukat. Ha valakinek mindent pontosan előírnak, hogy mit hogyan kell megcsinálnia, akkor végrehajtja, de nem fog ötletelni, nem fog semmi pluszt beletenni. Itt mindenki belerakott egy keveset, ettől élvezték a munkát. A film így lett tele apró gegekkel, amiket egyedül nem tudtam volna kitalálni. Soha nem gondoltuk, hogy ekkora sikere lesz a filmnek. Munka közben nem gondoltunk rá, hogy eladható lesz-e vagy sem. A nézők talán azért szerették annyira, mert érezték, hogy szívünket-lelkünket beleraktuk. Egy nagy költségvetésű filmnél mindig rajta van az emberen a nyomás, hogy jaj, ennyi pénz elment, annak vissza is kell jönnie. A Nyócker nagyon szabadon készült. A siker miatt igen magabiztosan vágtunk bele a következő filmbe. Szerintem el is számítottuk magunkat. Legalábbis utólag úgy érzem. Az, hogy a Nyócker így összejött, nem garancia arra, hogy mindennel meg tudunk birkózni. Elkezdtük az Egill című filmet. Az izlandi mitológiai hős egy öntörvényű harcos, aki elsősorban költőnek tartja magát. Nagyon élveztem a munkát, rettenetesen sajnáltam, hogy nem fejeztük be. Külső okok miatt dőlt be, nem miattunk. Nyolcvan százaléka elkészült, és ott megállt. Hat év munka után nagyon nehéz volt lemondani róla, de le kellett tenni ahhoz, hogy el tudjam kezdeni a Kojotot és A kőbaltás embert. Amíg egy kicsi esély is volt rá, hogy be tudjuk fejezni, addig nem tudtam. Pszichésen eléggé beleroggyantam.
– Miért kezdett el dokumentumfilmeket készíteni?
– Elolvastam Csánk Vera Az ősember Magyarországon című könyvét, és rájöttem, hogy ebből egy jó kis filmet lehetne készíteni. Ezzel az ötlettel és a Kojot és a sápadtarcúval is pályáztunk. Érdekes módon egyszerre adtak pénzt mind a kettőre. Kicsit ijesztő volt… miközben nagyon boldog voltam.
– Az 1969-ben feltárt érdi lelőhely igazi ritkaság, de amit Csánk Vera ott feltárt, vissza kellett temetni. A kőbaltás ember – Érdi medvevadászok című filmben mit tudtak megmutatni?
– A helyszínen semmi nem látható, de rengeteg archív anyag van, és különböző múzeumok polcain ott sorakoznak a kőeszközök, a csontok. Kitaláltam egy történetet, melyben egy detektív, akit Schneider Zoltán játszik, nyomozás közben felteszi azokat a kérdéseket, melyek a nézőben is felmerülhetnek. Nagyon megtetszett Csánk Vera könyvében, ahogy a régészek néhány kis csontot, eszközt úgy használnak, mint mi a kirakós játékot. A következő részben a detektívünk Vértesszőlősön nyomoz majd Samu után. Az ott talált tarkócsont a legrégebbi magyarországi emberi maradvány. Abban a részben szó lesz a paleosütikről is. Tervünk van bőven, akár 12-13 részre is. Rengeteg izgalmas lelőhely van az országban, Tatán mamutvadászok éltek, a Dunakanyarban pedig rénszarvasra vadásztak, ahol megtalálták a konyhájukat is. A kőbaltás ember idén a filmhéten bejutott a legjobb öt ismeretterjesztő film közé, Gödöllőn pedig a Nemzetközi Természetfilm Fesztiválon megkapta a legjobb animáció díját.
– Ami érdekli vagy amivel szívesen foglalkozik, az szép lassan mind az útjába kerül, és filmekben is megmutathatja. A természet, az utazás, az indiánok, a régészet…
– Tényleg… de jó, hogy észrevette! Ennek most örülök.