Elrabolnak, váltságdíjat kérnek, kirabolnak, legyen nálad mindig pénz, add oda, mert leszúrnak. Drogot csempésznek a táskádba. Ezek a közhelyek uralkodnak Kolumbia kapcsán, ám egy hónap alatt az ecuadori határtól a Karib-tengerig senki sem akart bántani. Pedig hivatalosan nem zárult le a leghosszabb ideje tartó polgárháború. Juan Manuel Santos elnök 2016-ban békekötésre irányuló törekvéseiért Nobel-békedíjat kapott. A konfliktuskezelés mesterműve: a békéért a gerillák számára az általuk sanyargatott közösségeknek végzendő közmunkát kínált. A kíméletlen igazságszolgáltatással való fenyegetés nyilván nem vezetne eredményre.
A lakosság egyelőre elvetette népszavazáson a békéltető megoldást.
Indián térkép
A prehispán vagy régi amerikai történelem sok titkot rejt. Szinte évente kerülnek elő romvárosok, eltűnt kultúrák. A perui Machu Picchu inka romváros turisztikai célpont. Kolumbiai emlékekről nem nagyon tudunk. Nem csoda: csak néhány évtizede kerültek elő, s a polgárháború miatt eddig megközelíthetetlenek voltak. Kolumbia déli részén, közel az ecuadori határhoz, az Andok hegyei között, a Magdaléna folyónál, kiemelkedéseken, fennsíkokon a XX. század első felében különleges kősztéléket találtak. Az elsőt San Augustín főterén állították fel.
A sztéléken furcsa, kiálló, hegyes szemfogú alakok, kezük elöl összefogva, olykor bizonyos eszközöket kézben tartva. Az egyik kőember kezében állítólag kávéscsésze (ez a kávétermelő Kolumbiában kiemelt szempont). Sírok bejáratát őrzik. A sztélék stílusának, valamint elhelyezkedésének a hasonlósága egységes kultúrát sejtet. A keletkezés idejéről sokféle adat kering: még időszámításunk előtti V. évezredre is van utalás, de a legtöbben időszámításunk kezdetének idejére teszik.
A másik, még izgalmasabb romterülethez repülővel jutottam el Bogotából. A tengerparti Santa Martától nagyjából hetven kilométerre húzódó Sierra Nevada hegységben (legmagasabb pontja: 5775 m) 1972-ben madármegfigyelők bukkantak romokra, később kiderült, egy elveszett (elhagyott) indián városra (Ciudad Perdida). A felfedezők kifosztották a sírokat, azután jöttek a gerillák. Csak tíz éve felügyeli a hadsereg a vidéket, azóta lehet – szervezetten, kis csoportban és persze kiváltott belépővel, „útlevéllel” – látogatni a romvárost.
Kiépített út nincs, ezért az érdeklődők négy-öt napos (szerintük 46, szerintem 66 km-es) gyalogtúrával érhetik el a helyszínt. Amikor az embert az utolsó reménye is elhagyja, a harmadik nap reggelén, ezer lépcsőt leküzdve jut fel az elveszett városba. Egy ezerméteres hegy gerincén húzódnak meg a központi, jórészt kerek alaprajzú (szakrális) épületek. Két embernyi kövön bekarcolások: állítólag a hegység indián térképével. A közelben vízesés. Dél-Amerika legnagyobb indián városa lehetett, legalább ezeréves, tehát nagyobb és régebbi, mint a perui inka település. Az elveszett város környékén ma is középkori körülmények között élnek a helyi indiánok. Találkoztunk velük a hegyi ösvényeken.
A környező hegyekben laknak kör alakú, háncsból font házakban. A civilizáció összes vívmányától mentesek, távol élnek mindentől, érzésem szerint regisztrálni se nagyon tudják őket. Az elveszett város körül élőknek egy kis munkát jelent a turisták számára az élelmiszer, víz szállítása
– öszvérekkel.
Az egyik táborban nem volt villany, így este hétkor már ránk borult a trópusi őserdő nyomasztó sötétsége, gyertyafény mellett beszélgettünk: amerikaiak, franciák, németek, spanyolok, kolumbiaiak. Négy-öt indián kislány ott settenkedett körülöttünk, bemásztak az asztal alá, és megragadták egyikünk-másikunk lábát, melynek eredménye óriási sikoltás és nevetés lett.
A dzsungel közepén titokban mindenki legalább jaguártól tartott.
Meme pillangói
Santa Martától mintegy hetven kilométerre fekszik Aracataca. A taxis megkérdezi, miért megyek oda. Gabo miatt, mutatom a ronggyá olvasott Száz év magányt. A taxis kézbe veszi, és megcsókolja a könyv címlapján Gabo (Gabriel García Márquez) fényképét… Banánligetek által övezett kisváros.
Központjában a templom, ahol García Márquezt megkeresztelték. Nem messze tőle a szülőház – ma múzeum: egy folyosóról nyílnak a helyiségek, félig nyitott ebédlő, konyha, az udvaron nagy fa (José Arcadio Buendía ez alatt töltötte utolsó éveit), egy szobában aranyhalacskák (Buendía ezredes kedvelt foglalatossága), a fürdőház, ahol Meme körül köröztek a sárga pillangók. A regény számomra is legkedvesebb epizódja ez a forró és tragikus szerelem Meme és Maurizio között, aki körül mindig röpködtek a sárga pillangók.
A főtéren van Remedios Meme szobra, tele sárga pillangóval. A kisváros szélén, egy banánliget mellett Melchiades sírja – valódi sírnak tűnik, de Rodolfo, egy huszonéves srác, aki idegenvezetőnek ajánlkozott, és megmutatta ezt a kieső helyet, mondja: csak fikció. A Száz év magányban minden csak fikció és valóság. Sokáig fikciónak tűnt a tengertől 16 mérföldre talált spanyol gálya – García Márquez kiadója állítólag megtalálta és lefényképezte. Megmutatják García Márquez távírász-orvos apjának munkahelyét, egy Ursula-szobor is van ott. Kis étterem tele Gabo emlékeivel, Leo Matíz fényképeivel…, a konyhán át kell menni, barátságosan fogadnak. Kapunk egy könyvet Aracatacáról (Macondóról) és Gabóról; képeslapot: Gabo’stown 20 ezer pesós (kétezer forint) bónnal, ha még egyszer jövünk, ezt váltsuk be.
A kolumbiai múzeumokban elnöki rendelet alapján nem kell fizetni, de támogatást elfogadnak. Kolumbia az egyetlen ország, amely egy irodalmi stílus nevét emelte idegenforgalmi szlogenné: Colombia – realismo mágico. Gabo olyan Kolumbiának, mint nekünk Liszt Ferenc, Bartók vagy Puskás Öcsi.
A taxisofőr csak sejtette, hol van Magyarország, de „Puszkász” Öcsi nevét ismerte.
Aranyország
A csaknem 3000 méteren fekvő kilencmilliós fővárost, Bogotát háromszor is érintettem. Közel laktam az egyetemi negyedhez. Meglepődtem, hogy az egyetemisták reggel fél hétkor tömegesen igyekeztek az egyetem felé… A kávéházak, kis éttermek teli, a belvárosban koldust, hajléktalant nem látni. Az elnöki palota körülsétálható, de a rendőrök megnézik a táskát-hátizsákot, s aki a kerítéshez közelít, azt felszólítják. Sok a rendőr. Az egyetemekre csak igazolvánnyal lehet belépni. Kiváló a tömegközlekedés: Bogotá a Transmilenio nevű zárt sávú buszhálózat kialakításáért kitüntetést kapott. Egy metró árából a teljes várost behálózó buszhálózatot hoztak létre, és kerékpárutakat építettek. Azóta más latin-amerikai városok is másolják a módszert. Az Aranymúzeumban rájövök, miért El Dorado a repülőtér neve. El Dorado (bearanyozott) a mesés-mitikus aranyország, amelyet az európai kalandorok kerestek. A múzeumban a régi amerikai civilizációk aranytárgyainak gyűjteménye kápráztat el. Az egykori mesés kincsek nagy részét a hódítók beolvasztották, de ami maradt, óriási, jórészt elveszett történelemről tudósít.
Barátságos ország. Egy kukkot sem beszélnek idegen nyelveken. Bogotá belvárosa az általam látott latin-amerikai városok közül talán a legszebb, de mindenképpen a legbiztonságosabb. Volt egy okos városvezetője, csodát művelt. Turistákkal csak elvétve találkozni. Kivétel a tengerparti Cartagena, a luxushajók kikötője… Itt már mozdulni sem lehet a turistáktól. Ha barátságos hely marad Kolumbia, hamarosan elönti a turistaáradat, s minden megváltozik. A Machu Picchut évente kétmillióan keresik fel. A Ciudad Perdidát nyolcezren. Éppen elég.
Mert ahogy lassan feltárul a titokzatos múlt, úgy tűnik el a jelen.