Kocsonya – gondolta Rezeda Kázmér, mert hópelyhek hullottak az égből, és hideg lett, jég lett, kocsonyás idő lett. Meg azt is hallotta, hogy kiadták a vörös riasztást, máshol pedig a sárga riasztást a hideg végett, szél végett, jég végett.
– Vörös riasztás – dörmögte Rezeda Kázmér, mert ezt nem értette. Ötszáz éve élt már, volt része hidegben, hóban, szélben, de akármennyire törte is a fejét, nem emlékezett olyasmire, hogy annak idején vörös riasztást adtak volna ki ilyen alkalmakkor.
– Az úgy volt inkább, hogy kidugtuk a fejünket az ajtón, és ha hideg volt, akkor felöltöztünk. Ha szél is volt, még jobban felöltöztünk, mer’ a cigány is azt szokta mondani, hogy „ló…t ér a hideg szél nélkül!”, hát azért.
Vörös riasztást legfeljebb az ember apja adott ki, miszerint, ha nem lesz ellapátolva a hó a ház körül, meg ráfagy a jég a lépcsőre, akkor rémisztően nagy és vörös pofonok fognak repkedni szerteszéjjel. Nem gondolnám, hogy életrevaló az az ember, akinek vörös riasztást kell kiadni, ha hideg van, meg akkor is, ha meleg van. Az olyan ember inkább valamiféle hülye lehet – vonta le a végső szentenciát Rezeda Kázmér, mert elérte a végső szentenciák levonásának korhatárát.
A végső szentenciák levonásától pedig már nem is olyan messzire kacsingat a halál, legfeljebb, ha harminc-, kivételesen talán negyvenesztendőnyire, vagyis olyankor az ember már egészen biztosan nem fog még egyszer annyit élni, mint amennyit addig élt, talán ez is közrejátszhat abban, hogy meglehetős idegenkedéssel és értetlenkedéssel szemléli a vörös riasztásokat hófúvásos időjárások idején.
És nem lehet egészen biztosan tudni, de talán még inkább így van ezzel az, aki túl van az ötszázadik esztendején is, mert egyszer úgy határozott, mégsem akar az alacsony homlokúak között élni, meg ópiumot sem akar szívni. De ez kissé bonyolult dolog, különösképpen közelítő telek, már senki által nem értett irodalmi utalások, valamint hideg esetén kiadott vörös riasztások idején.
Érezte ezt Rezeda Kázmér is, úgyhogy inkább mást gondolt.
– No… kocsonya.
Ezt gondolta. Inkább. Ugyanis közelítő telek idején szerteszéjjel röpködnek mindenféle nincsek, mint például egyáltalán nincs rózsás labyrinth, és a balzsamos illatok között egy egészen kicsike Zephyr se lengedez. Ami lengedez, az a tokaszalonna, a disznótor, a lesipecsenye, a tepertő, a hagymás vér meg persze a kocsonya illata.
Na mármost, kocsonyában többféle iskola ismeretes, úgy is, mint: sárgarépás versus sárgarépa nélküli; egyéb zöldséges versus egyéb zöldség nélküli; kemény tojásos versus sine kemény tojás; kicsontozott versus csontos. De a legvéresebb háború, ahol nincs átjárás, nincs béke, nincs lövészárok-barátkozás: zsíros tetejű kontra zsírtalan tetejű kocsonya.
Rezeda Kázmér határozott álláspontot képviselt kocsonyaügyben, és nem hajlott kompromisszumokra. Úgy ette a kocsonyát, ahogy az anyja készítette, és ebben nem ismert tréfát, továbbá nem kísérletezett meghaladással, újítással, ismeretlen utakkal, mifenével. Ha volt valami a földön, amiben ókonzervatív, kérlelhetetlen, sovén és fafejű volt, az a kocsonya.
Kocsonyája pedig úgy készült, ahogyan Rezeda Kázmér anyjának kocsonyája készült, és abban is biztos volt Rezeda Kázmér, ha van túlvilág, és lesz esélye elkerülni a poklot, akkor odafönt, a mennyek országában is pontosan úgy fogja elkészíteni a maga kocsonyáját, ahogyan az anyja készítette.
Abban a kérdésben voltak csak kétségei, hogy a pokolban van-e lehetőség kocsonyát főzni, s a kétségek leginkább a fokhagyma körül adódtak, mert mély meggyőződése volt, hogy az ördögfajzatok – miképpen a vámpírfajzatok – irtóznak a fokhagymától.
És akkor ne tétovázzunk tovább, lássuk azt a kocsonyát!
A Rezeda-féle kocsonya első lépése a megfelelő húsféleségek összeválogatása. Legelső: a köröm. Szép, húsos, gyönyörűen pucolt, hófehér körmökről beszélünk, ha nagy család karácsonyára készülődünk, akkor hatról. Hat szép, hosszú lábbal hagyott körömről, amelyet soha, de soha nem vágatunk ketté hosszában, hanem csak félbe, keresztben.
Ehhez veszünk egy kiló slusszt. Mások rózsának is nevezik, de ez nem számít, a slussz az slussz, és kész, különben is, hogy nézne már ki egy disznórózsa, na ugye. A slussz amúgy ott van a rövidkaraj és a farok között, abból kell egy jó kiló. És farok. Mondjuk kettő.
Az összevásárolt húsárut gondos mosást követően egy legalább hatliteres lábosba helyezzük, egy teljes fej fokhagymát megpucolva, egy fej vöröshagymát héjastul, csak megmosva teszünk hozzá, valamint fél marok egész borsot, és felöntjük vízzel.
Nagy lángon egyszer felforraljuk, habját gondosan leszedjük, majd a lángot kicsire tesszük, megsózzuk, de úgy, hogy túl sósnak érezzük, és ezt követően nyugodtan nekifoghatunk a világegyenlet megfejtésének, házunk építésének, házastársunk megszerzésének vagy a házastársunktól való megszabadulásnak, kimeszelhetjük a nappalit, és még azt is megkísérelhetjük megfejteni, vajon miért nem lesz soha olyan az otthoni tejbegríz, mint a menzai csomós, de ez úgysem fog sikerülni, mindegy, a lényeg, hogy hat-hét órán keresztül, aprón, lustán gyöngyözőn, mint a jóféle húslevest, úgy főzzük.
Mikor kész, a húsokat kivesszük, tálon hűlni hagyjuk. És megérkeztünk a legfontosabb, legkényesebb részhez: a kocsonya zsírtalanításához.
Először is leszűrjük a levét apró lyukú szűrőn. Ezután nem több, mint legfeljebb 15 perc állás után, még majdnem forrón, amint éppen elkezd a teteje bőrösödni, nekifogunk a zsírtalanításnak.
Miltiadész, Periklész, Leónidasz foghatott úgy neki a maga dolgának, Mucius Scaevola tarthatta kezét a tűzbe oly elszántsággal, miképpen zsírtalanítani kell a kocsonyánkat. Kanállal, gondosan leszedjük tetejéről a zsírt, s mikor kicsit megint megbőrösödik, akkor újra. Végül puha papírt vagy papírtörlőt lapjára terítve ráejtünk a tetejére, puhán, figyelemmel, lágyan, mintha szűzlánnyal lenne dolgunk, imigyen a maradék zsírt is eltávolítjuk.
A tökéletesen elvégzett munka után a levet őzgerincformába öntjük, és a kicsontozott húst beletesszük, ügyelve, nehogy akár egyetlen porcika is kilógjon a léből, mert az kiszárad, megbarnul, és gusztustalan lesz. És Rezeda Kázmérnak volt még egy titka: mindig készített egy olyan tálat, amelyben nem volt sem köröm, sem farok, csak színhús a slusszból. Mert az édesanyja így csinálta neki az idők kezdete óta.
Tehát Rezeda Kázmér a tökéletesen zsírtalan, zöldségtelen, tojástalan kocsonyát szerette, ezt az iskolát képviselte. Tetejére citromot csepegtetett, reszelt tormával ette, s finom, puha kenyérrel. Élvetegen. Talán ez az élvetegség volt az egyetlen attribútuma a Rezeda-féle kocsonyának, amely elképzelhetővé tette mindezt a pokolban is.