– 2016-ban valójában hány nyelv lehet még a világon, és hol találhatók a legveszélyeztetettebb nyelvek?
Balázs Géza: Mindenféle számok keringenek. Lényegtelen, hogy háromezer vagy hétezer nyelv van veszélyben. A lényeg, hogy a többségük veszélyben van. És fontos kérdés, hogy van-e egyáltalán veszélytudatuk az utolsó mohikánoknak. Azt hiszem, a Földön sokfelé fáj, hogy egy nép saját kultúrája véget ér.
Pusztay János: Valóban lehetetlen pontosan megállapítani a nyelvek számát, például nyelv és nyelvjárás elkülönítése is nehéz, a lapp dialektusok az érthetőség kritériuma szerint inkább nyelvek, a svéd, a norvég, a dán pedig inkább politikai szempontból önálló. Ráadásul a helyzet napról napra változik. Kis beszélőközösségek áttérnek másik nyelv használatára, vagy éppenséggel kihalnak az adott nyelvet használók. A világ nyelveinek túlnyomó részét törpe közösségek beszélik, ami meghatározza a kép negatív irányú változását.
Pomozi Péter: Különösen sok ilyen törpe nyelv van Ausztrália őshonos nyelvei között. 1970 óta ezek 32 százaléka kihalt, negyven százalékuk súlyosan veszélyeztetett. A súlyosan veszélyeztetett annyit tesz, hogy a kihalási skálán – én inkább elnémulási skálának nevezném – elérte azt a szintet, amikor már csak idősek beszélik otthon. Az európai nyelvek 11 százaléka is elnémult 1970 óta, köztük olyan rokon nyelv is, mint a lív, amelyet valaha a mai Lettország teljes tengerparti sávjában beszéltek. Gyakorlatilag eltűnt az egyik legszínesebb és legarchaikusabb magyar dialektus, az északi csángó is.
– Mitől függ, hogy mennyire veszélyeztetett egy nyelv?
Balázs Géza: A veszélyeztetettség mértéke függ a beszélők létszámától, de nem csak attól. Akár egy többmilliós nép nyelve is lehet akkora veszélyben, mint egy húszezres népcsoporté. A lényeg az adott nyelv használati köre, lehetőségei. Ami összefügg részben politikai, gazdasági tényezőkkel, de nagymértékben egy szellemi jelenséggel: az azonosságtudattal.
Pomozi Péter: Az identitás, amelynek számtalan eleme van, meghatározó. Közhely, bár igaz: egyetlen nyelvet sem lehet megmenteni beszélői akarata ellenére. A beszélők pozitív vagy negatív anyanyelvi magatartása azonban egy sor tényező függvénye, és szorosan összefügg az adott közösség összetartó erejével. Utóbbi ismét csak számtalan szociokulturális, jogi, gazdasági és politikai tényezőtől függ.
Pusztay János: Rengeteg, csak részben összefüggő tényező befolyásolja egy nyelv veszélyeztetett helyzetét. Csak néhányat említek: a közösség lélekszáma, térbeli elhelyezkedése (tömbben él, vagy szétszórtan), kisebbségi vagy többségi lét (egymilliós kis nyelv lehet független államé, ötmilliós közösség lehet egy nagyobb állam kisebbsége), kisebbségi helyzet esetén az adott állam politikája. Végül megint csak az identitás: az adott közösség akarja-e használni (egykori) anyanyelvét, vagy enged az asszimilációs nyomásnak?
– Térjünk vissza a természeti és nyelvi-kulturális sokszínűség párhuzamára: van-e tényleges összefüggés? Miért fontos a nyelvi sokszínűség?
Pusztay János: A brazíliai Belémben 1988-ban rendezett konferencia óta közismert, hogy a kétféle sokszínűség, diverzitás között szoros összefüggés van. Az őslakosság rendelkezik a világ genetikai forrásainak 95 százalékával, valamint azzal a tudással, amely a kulcsát jelentheti a természeti források fenntartható felhasználásának. Nyugat-Szibériában az olaj- és gázmezők hatékony kiaknázása miatt felszámolják a természeti környezettel összhangban élő őslakosság életterét, ami egész közösségek pusztulását okozza, s velük együtt eltűnnek a csak általuk tudott információk és a nyelvük is.
Balázs Géza: Ennek pedig beláthatóan súlyos következményei lesznek. A nyelvi relativizmus elmélete szerint minden nyelv egyedi, sajátos módon képezi le a világot. Ha egy nyelv eltűnik, akkor eltűnik a világ látásának egy módja. De – maradva a természeti hasonlatnál – a nyelvek eltűnése a káoszelméletben tárgyalt pillangóhatáshoz hasonló sorozatot indíthat el, azaz a kezdeti feltételek apró változásai véletlenszerű folyamatok révén nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszú távú működését.
Pomozi Péter: Az európai nyelvtudomány története során gyakran nyúlt biológiai metaforákhoz, nem mindig szerencsésen. Itt azonban hús-vér párhuzamról van szó. A földi élet, a biológiai lánc lényege a sokszínűség, a monokultúráknak evolúciós értelemben nincs jövőjük.
A nyelvek életereje is a sokszínűségben rejlik. Ha egy nyelvnek például eltűnnek a nyelvjárásai, akkor az azokban felhalmozott különleges szókincs és nyelvtani változatosság is eltűnik a nyelvközösség beszélői számára, így a nyelv veszít életerejéből.
– Miért ennyire egyoldalúak a nyelvi folyamatok manapság?
Pomozi Péter: Az egységesülési folyamatok egyaránt hatnak nyelven belül és a nyelvek között is. Előbbi példája a nyelvjárások említett eltűnése, utóbbi mindenki számára kézenfekvő globális valóság: ma gazdaságpolitikai okokból négy-öt nyelv uralja a világot, így a nyelvpresztízs szempontjából ezek kitüntetettek, az összes többi meg nem. Elég megnézni egy német internetes oldalt, a negyede angol halandzsa. Valójában ennek a folyamatnak szellemi értelemben egyetlen nyertes nyelve sincs: a bálványozott nyelvek is egységesülnek belsőleg, standard változatuk pedig folyamatosan színtelenedik világméretű használatuk miatt. A természetes egyensúly megbomlott, s jelenleg nem látom, mitől állna vissza.
Pusztay János: Ez sajnos igaz, de ellentétes irányú folyamatok azért ma is érvényesülnek. A nyelvek fejlődését a nyelvi kölcsönhatás is befolyásolja, s a kölcsönhatás nem egyenlő mértékű. A magasabb gazdasági-kulturális szintet képviselő vagy egy soknemzetiségű államban többséget alkotó közösség nyelve nagyobb hatást fejt ki a környezetében beszélt más nyelvekre, mint fordítva. Ma a világ jelentős részén az angol(nak nevezett) világnyelv fejt ki hatást számos nyelvre. Mivel elterjedése mögött erős gazdasági érdekek állnak, aligha lehet megállítani. Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy számos kisebbségben élő nép – legyen elegendő a baszkokra, a katalánokra, a walesiekre utalni – ragaszkodik nyelvéhez és kultúrájához. A feszültséget oldaná, ha a nemzetközi kommunikációt megkönnyítő világnyelv mellett tudatos és öntudatos nyelvpolitikával mind több közösség ragaszkodna saját nyelvéhez (és vele kultúrájához). Ezt a gyakorlatot mindenekelőtt a többnyelvű államok megváltoztatandó nyelvpolitikájával lehetne bevezetni, ám egy-két kivételtől eltekintve az adott államok erre nem sok hajlandóságot mutatnak.
Balázs Géza: A világban folyamatosan zajlanak ellentétes folyamatok, s az is megfigyelhető, hogy néha az egyik erőteljesebb, mint a másik, de később kiegyenlítődés tapasztalható.
A nyelvek sorsa mintha ezt képezné le. Kisebb közösségben is megfigyelhetjük, hogy ha elszigetelődik, külön nyelvváltozatot alakít ki, ha viszont gyakori kapcsolatot tart másokkal, csökkennek a nyelvi különbségek. Az antropológia és a hálózatelmélet is ismeri azonban a „kisvilág” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy az ember csak kisebb közösségekben tájékozódik jól; s ezek mindig külön nyelvváltozatokat, nyelveket jelentenek. Ha a nyelvek felszámolódnak, a közösségek is felszámolódnak. S akkor egy másik élet kezdődik, amelynek a törvényeit még nem ismerjük.
– Hogyan lehetne befogadóbbá és támogatóbbá tenni a társadalmat a nyelvi-kulturális sokszínűség védelme iránt?
Pusztay János: Nem vagyok optimista, de józan érvelésű felvilágosító munkával talán meggyőzhető a többségi társadalom arról, hogy a többnyelvűség érték, általa a többségi társadalom is gazdagodik. Ha a nemzetiség – a többségi nyelv ismerete mellett – használhatja anyanyelvét is, nem válik frusztrálttá, nem kell átélnie a nyelvváltással előbb-utóbb együtt járó identitásváltás kínjait, teljes értékű állampolgárnak érezheti magát. Persze ez többlet-erőfeszítést igényel a kisebbségben élőktől is – mind a többségi, mind a kisebbségi nyelvet magas szinten kell elsajátítani, hogy elkerüljék a „kétfélnyelvűség” veszélyét.
Pomozi Péter: A többségi társadalmakat valóban meg kellene győzni a többnyelvűség értékéről, ebben ugyanis mérhető gazdasági-kulturális lehetőség rejlik. A többnyelvűség megőrzéséhez és kiterjesztéséhez az asszimilációs kényszert felváltó disszimilációs stratégia kell. Ugyanakkor minden egyes beszélőnek megvan a saját felelőssége is. Az a gondolkodásmód, hogy minek válogassam én a házi szemetet a szelektív hulladékgyűjtőbe, ha a szomszéd sem teszi, csak a folyamatos feladás(ok)hoz visz közelebb, s ilyen mentalitással nemhogy más kisebbségek nyelvi problémáit nem fogjuk látni, hanem valójában az orrunkig sem látunk.
Balázs Géza: Az okos nyelvstratégia és a nevelés kulcsfontosságú. Azt mondják, idegen nyelvet tanulni legjobb szerelemben. Több jó emberi kapcsolat, több szerelem, több nyelv… Talán így. No meg úgy, hogy folyamatosan szépen szólunk a hazai belső nyelvi sokszínűségről meg a világ nyelvi sokszínűségéről.
– Mi következik mindebből a magyar nyelvre, a Kárpát-medence és a világ magyarságára nézve?
Balázs Géza: A magyar nyelv a XXI. században leszálló ágba került. A kicsiny ausztriai (felsőőri), szlovéniai magyarság nyelvében is megfogyatkozott. Kárpátalja és a Vajdaság kiürül, és szinte mindenhol megállíthatatlan a szórványosodás.
A nyugat-európai és az amerikai magyarság sokadik nemzedéke már nem tanul meg magyarul. Ennél is szomorúbb, hogy a legutóbbi magyarországi népesség-összeírás kapcsán az ország lakosságának harminc százaléka nem tartotta fontosnak, hogy megjelölje anyanyelvét. Az anyanyelv először a fejekben szűnik meg, s csak utána a szájban.
Pusztay János: A határok szétszabdalta magyar nyelvközösség fejlődése eltérő irányú: másképpen alakul az anyaországban, másként a kisebbségben élő magyarok körében. Ez utóbbi esetben a mindenkori többségi nyelv hat – természetszerűen – a kisebbségire, ami akár mondattani szerkezetek másolásában is megnyilvánul. Ez egyelőre még nem zavarja a magyar–magyar kommunikációt. Ahol azonban a széttartó fejlődés máris gondot okoz, az a szaknyelv vagy a terminológia, ugyanis az, még ha anyanyelvű is, gyakran idegen befolyással alakul. De láthatók kedvezőtlen jelenségek határainkon belül is.
A magyar nyelv háttérbe szorul a tudományok területén. Radikálisan csökken az átlagműveltség szintje, és ez kihat a nyelv állapotára is.
Pomozi Péter: A helyzet paradox, a terminológiák széttartanak, ám a teljes magyar nyelvterület eközben rohamosan egységesül, a beszélők száma pedig fogy. Ezért nem mondhat felelős nyelvész mást, mint hogy itt a 24. óra, hogy Kárpát-medencei és világszinten tervszerűen tegyünk végre a magyar nyelv fejlesztéséért! Szeretjük az észt modellt mint Európa talán legsikeresebbjét. Egymilliós ország képes volt két évtized alatt tompítani és megváltoztatni számos kedvezőtlen folyamatot. Az a titkuk, hogy a standard fejlesztése közben változataira, a nyelv „háttérországára” is kiemelten figyelnek, s jut erejük a veszélyeztetett rokon nyelvekre is. A szomszéd virágát csak az tudja megbecsülni, aki a saját kertjét sem hagyja parlagon: a sokszínűség szeretete önbecsülés nélkül nem megy.