A 2011-es arab tavasz után, amelynek „rügyfakadása” éppen hat évvel ezelőtt Tunéziában volt, a 11 milliós észak-afrikai ország nagyobb véráldozatok nélkül, viszonylag békésen a legmesszebb jutott el a demokratikus változásokban. Itt sikeres volt a forradalom megmentésének kísérlete, nem tört ki polgárháború, nem osztotta meg vallási gyűlölet a lakosságot, nem voltak olyan erők, amelyek visszavetették volna az országot egy korábbi korba. Tunézia mai alkotmányában – igaz, évekbe telt a kidolgozása és elfogadása – végül olyan szabályozást sikerült összehozniuk, amelyre még a skandináv harcos feministák is elégedetten csettintenének. Például előírja, hogy a nőket minimum ötvenszázalékos arányban kell képviselni a törvényhozó szervekben és a választott testületekben. Különösen a párt-, a vallás- és a sajtótörvények terén bátran nevezhetjük Tunéziát az arab világ élharcosának.
Akkor miért számít az észak-afrikai állam a terrorcselekményeket végrehajtók kimeríthetetlen forrásának? Az országban a 2011-es eseményeket követően többnyire nyugodt volt a helyzet, nem is fordult elő nagyobb terrorcselekmény a 2015 márciusában a tuniszi Bardo múzeumnál elkövetett merényletig. Aztán jött azon a nyáron Szúszában egy hotel strandján végrehajtott vérengzés.
Idegen burka
A tavalyelőtti párizsi merényletekben is volt észak-afrikai szál, de a tavalyi nizzai és a karácsony előtti berlini gázolásos merényleteknek egyértelműen tunéziai tettesei voltak. Tunézia méretéhez képest állampolgárai rendkívül nagy számban kapcsolhatók külföldi terrorszervezetekhez. Egy ENSZ-felmérés 5500 főre teszi a különböző nemzetközi terrorszervezetekben fegyverrel harcoló tunéziaiakat. Jó másfél évvel ezelőtt több mint háromezren az Iszlám Állam sorait gyarapították, ez volt a legnagyobb külföldi dzsihadista kontingens. Miért talál követőkre a szalafizmus – amely szerint a muzulmán vallásnak vissza kell térnie az évszázadokkal ezelőtti „aranykorba” – ilyen nagy mértékben az észak-afrikai országban? A politikai előrelépések mellett Tunézia folyamatos és egyre mélyülő gazdasági és szociális válságban van, ami valóságos hajtóanyaga a dzsihadizmusnak. Az országban végrehajtott borzalmas merényletek után az egyik fő bevételi forrás, a turizmus már-már végzetes ütést kapott. Maroknyi ember kellett ahhoz – jól kiválasztva a külföldieket vonzó területeket –, hogy elrémítsék az országtól a turistákat.
A friss diplomások harminc százaléka nem talál állást, ez az arány még rosszabb a kevésbé képzettek körében, nem csoda, hogy megfelelő táptalajra hullik a régmúltat dicsőítő szó. A hittérítő szavakból, azaz a muzulmán vallást más szemszögből néző változatokból pedig van bőven. A 2011-es változások után Szaúd-Arábia és Katar bőkezű adományokat juttatott Tunéziának, főleg „az iszlám kultúra” terjesztésére, új iskolák, mecsetek építésére. Egész városrészek emelkedtek ki a semmiből, persze ezekben a saját, külföldi törvényeik uralkodnak: itt nem lehet alkoholt kapni, a nők a teljes testet fedő burkában járnak, és minaretek törnek az ég felé. Az iskolákban adott országokból jött tanárok oktatnak, a mecsetekben is külföldiek prédikálnak.
Novemberben történt meg, hogy a helyi vallási miniszter felszólalt a vahabizmus, a szaúdi vallási-politikai mozgalom ellen, mert ez a gondolkozás szerinte a szélsőség melegágya. Egy napon belül menesztették, úgy látszik, Tunisznak fontosabb egy nagy támogató megtartása, mint az igazság kimondása. Hasonló a helyzet Katarral is, amely a Muzulmán Testvériséghez köthető pártok jelentős szponzora. A közelmúltban, fiatalok közt végzett felmérés is azt tükrözi, hogy nagy az igény az iszlám radikális változatára. A fiatalok egyharmada a tunéziai iszlámot túl engedékenynek látja, ezért vonzódnak a külföldről érkező radikális tanokhoz. Hét százalékuk hajlandó lenne akár merényletet is végrehajtani ezekért az eszmékért. Innen már csupán kis lépés beállni dzsihadista harcosnak. A tunéziai sajtó megszellőztette, hogy „külföldi forrásból” fejpénzt kapnak a szervezők, amely egy fiatal kiküldöttért 2800–9400 euró között mozog.
Fellegvárak
Az európai segélyek híján így Tunézia – és sok más arab ország is – az Öböl menti olajmonarchiák adományaira szorult. A finanszírozást főleg karitatív szervezeteik révén bonyolítják le.
A 2011–14 közötti első időszakban, amikor a konzervatív iszlám párt, az Ennahda, az Újjászületés Mozgalom volt többségben az országban, 190 ilyen emberbaráti egyesület állt közel a politikai tömörüléshez. Mintegy kétszázat lehetett kapcsolatba hozni az azóta már terrorista szervezetnek nyilvánított Ansar al-Shariával, és még tucatnyi vahabita szellemiségű egyesület működött az országban. Nyilvánvalóan ezek a legérzékenyebb helyre tapintottak rá, a tunéziaiak szegénységére, amelyet csekély adományaikkal, például élelmiszercsomag-osztással vagy egy iskola bútorzatának cseréjével lehetett enyhíteni. Ezek a karitatív egyesületek szép lassan átalakultak, és átadták helyüket a vallási szervezeteknek. A baj csak az, hogy Tunéziában semmilyen törvény nem szabályozza azt, hogy milyen formában és mennyi pénzt kaphatnak külföldről ezek a vallási csoportok.
Az otthoni gazdasági nehézségek miatt távozott külföldre a nizzai és a berlini merénylő is. Egyik sem azzal a szándékkal érkezett a választott országba, hogy majd kamionnal hajt az ünneplő tömegbe – ők helyben radikalizálódtak. Franciaországban viszonylag sok tunéziai származású él, de észak-afrikaiak Hollandiában, Belgiumban is nagy számban vannak jelen, sőt a legutóbbi lövöldözés kapcsán, amelyben életét vesztette Anis Amri, a berlini gázoló, kiderült, hogy a hírszerzési szakértők úgy tekintenek Milánóra, mint a tunéziai dzsihadizmus fellegvárára. Nem véletlenül igyekezett a lombardiai fővárosba a németországi merénylő, valószínűleg itt lehettek kapcsolatai, esetleg itt akart hosszabb ideig megbújni.
Amri futása
Anis Amri esete az állatorvosi ló, amelyen az európai menekültpolitika minden hibája megtalálható. Kisebb bűncselekményekért már hazájában elítélték, Olaszországba érve menekültként kiskorúnak hazudta magát. Lázadás szításáért és egy iskola felgyújtásáért fiatalkorúak nevelőintézetébe zárták, ahol az amúgy is erőszakos fiatalember tovább radikalizálódott. Szabadulásakor az olasz hatóságok kiutasították, ám azzal nem törődtek, hogy nem haza, Tunéziába ment, hanem Németországba. Különböző neveken, különböző állampolgárságúnak beállítva magát számtalan tartományban folyamodott menekültjogért. Észak-Rajna–Vesztfáliában személyesen kapcsolatba lépett a szalafista csoport vezetőjével, Abdul Rahmannal.
A német hatóság 2016 tavaszán kezdte meg megfigyelését, mégpedig „terrorista szervezet tevékenységének támogatójaként”. Közben kábítószert is árult. Elutasították menekültkérelmét, lakhelyétől távol le is tartóztatták. Ám egy bíró pár nap múlva nem látott okot további őrizetben tartására. Kiutasítani viszont nem tudták, mert Tunézia továbbra is vitatta nemzetiségét. Ez idő alatt Amri eltűnt a hatóságok szeme elől. A 12 halálos áldozatot követelő berlini mészárlást követően a jelek szerint Hollandiában, Franciaországban járt, míg megérkezett utolsó állomására, Milánóba.
Most persze a hatóságok azt ígérik, hogy ilyen nem fordulhat többé elő, nem grasszálhatnak terroristák Európa-szerte. De higgyünk-e nekik? Hiszen ezek az illegalitás szabályait úgy-ahogy ismerő bűnelkövetők voltak, mégis tucatjával szedték áldozataikat. Mi lesz, ha majd valódi terroristák jönnek harctéri tapasztalatokkal?