Miért az én pénzemből? A legálságosabb mondat, amely a rendszerváltás után meggátolta annak megértését, hogy mi okozza a magyar agrárium pénzéhségét. A liberális – vagy magát akként aposztrofáló – politikai elit, amely előszeretettel hivatkozott a piac mindenhatóságára, képtelen volt megérteni, miért különbözik alapvetően minden egyéb területtől a mezőgazdaság. A termeléshez adott, előbb nemzeti, majd uniós támogatásokat ingyenpénzként, meg nem szolgált juttatásként, egyes esetekben egyenesen az oktatás, egészségügy, szociális rendszerek kárára váló elvonásként tüntették fel.
Nem véletlen, hogy az Európa előtt álló bevándorlási kihívások forrás oldalát ismét az agrártámogatások kárára igyekeznek egyesek „megoldani”. Pedig az agráriumban sosem volt ingyenpénz. Magyarországon a legkevésbé. Egy példa – három pillanatképben.
1991. A cserepesre száradt árokparton két ember rágta egyhangúan a kipergetett szemeket, mintha más eredményt várna a sorra letördelt kalászoktól. Műszerek nélkül is tudták, hogy napokkal vannak az ideális időpont után. Néha eltekintettek a szántóföld mellett futó homokos úton, de csak a kánikula reszkettette a levegőt.
„Mikorra ígérte?” „Egy héttel elmúlt már!” Óráról órára romlott a minőség. A szárazság ette a magokat, a kártevők a gyökeret, de a közelgő vihar sem csak a kánikula végét ígérte. „Óváron?” „Mindenhol szorítják, ahogy tudják.” Kínjukban újabb kalászt törtek, és pergették tovább markukba a magokat. A feldarabolt termelőszövetkezet egyetlen működőképes kombájnja nem bírta a tempót.
Néhány évvel korábban még a megfelelés kényszere, a tervgazdálkodás ostora, a helyi párttitkár ökle – és székének elvesztésétől való félelme – hajtotta azt, aki a közellátásért felelt. Ott, ahol előírásszerűen ellik tizet minden anyakoca, nem kerülhet porszem a szocialista gépipar fogaskerekei közé sem.
A téeszek rendszerének hazugsága nem a létrehozásukkor, még csak nem is működés közben ütközött ki igazán, hanem a megszűnés után. A rendszer változásakor magyar parasztok tízezrei számára nyert új értelmet a nincstelenség. A lepusztult telepek, a rozsdás gépek, az omladozó magtárak, a szúrágta jászolok között csak az ökörnyál repkedett Kárpát-medencei ördögszekérként.
A kárpótlás féloldalasságát vagy a negyvenes évek földosztásának – a jó szándék ellenére – 1990 után is visszaköszönő hibás motívumait csak felnagyította a piacgazdaság törvényei közé sodródott agrárium tőkeéhsége.
A kiszolgáltatottság soha nem volt nagyobb, mint azokban az években, amikor magukra maradt gazdák álltak területeik szélén, és a visszakapott remény ellenére mégis tanácstalanul gyűrögették a saját tulajdonról rendelkező okiratot. Anyagi és infrastrukturális hátország nélkül. Se bankbetét, se hitel, se eszközök.
A termelőszövetkezet – amely névhez több évtized alatt sem ernyedő gyomorgörcs köti a generációváltás előtt-alatt álló gazdatársadalmat – elhitette a lét biztonságát, és elfedte a kiszolgáltatottságot. A téesz egybefüggő több ezer hektárján még elég volt egyszer beindítani a kombájnt. A több részre osztott – visszaosztott – magánföldekre viszont nem vihetett magával mindenki egy cséplőkeretet. Lett száz magánterület, maradt egy kombájn.
2005. „Tüntetőkkel nem tárgyalunk!” A gazdák értetlenül néztek egymásra. Hátuk mögött a libasorba parkolt erőgépek a megoldás előtt tornyosuló legfőbb akadályként rajzolták árnyékukat a nemzet főterének repedezett betonjára. („Kellene az uraknak a parkoló?”) Amíg nem tüntettek, senki sem törődött velük. Most a vidék életjelét hozták a döntnökök elé, de ez is indokká lett jelenlétük figyelmen kívül hagyására.
A vita a támogatások miatt eszkalálódott.
A magyar gazdatársadalom igényt tartott arra, amit megígértek neki. Megígérték a rendszer leváltásakor, megígérték a csomag utánra, és megígérték a csatlakozási szerződés aláírásakor.
A felzárkóztatás első lépése lett volna, hogy a termeléshez kötött, földalapú támogatásokat a nyugati rendszer – sőt ekkorra már a közép-kelet-európai rendszer – tempójában osztják ki. Amikor ugyanis a magyar gazdák felvonultak az ország háza előtt, a szlovák, cseh, lengyel és szlovén gazdák már rég megkapták jogos jussukat. Érvek nem voltak a kifizetések elmaradása mellett, csak a rendszer felkészületlensége.
A szakmai viták helyett így maradt a demagógia.
E napokban például új, a fővárosban idegenül ható közlekedési táblák jelentek meg a főbb bevezető utakon. A liberális városvezetés és a szocialista agrárkormányzat ideológiai násza szülte a traktorokat kitiltó rendelkezést. Azok, akik – orcájukon kormányváltó pírral – tapsolták a taxik blokádját, száz lóerővel többet elfogadhatatlan eszközként éltek meg.
A védekezés politikainak hazudott, de inkább kommunikációs eszköztárából kotorta elő ekkortájt előszeretettel használt „érveit” a kormányt adó párt – az egyetemi világban egyébként elismert – elnöke, Hiller István is: „A tüntetők mögött a szélsőjobb áll!” Az ország több pontján félpályán tiltakozó ezrek, akik saját maguk – és az ország – gazdasági évét próbálták megalapozni a jogos járandóság kifizetésének követelésével, jószerivel fel sem vették e mondatokat.
De akkor, amikor a politikát már tárgyalóasztalhoz kényszerítették, a suttogó propaganda még bőszen csapkodott mindenhova elérő csápjaival. A tárgyalások közben ugyanis egyes sajtóorgánumok, kormánypárti fórumok, pártkommünikék, de még egyetemi katedrák magasából is egyre bátrabban terjedhetett a vélemény, mely szerint „akik ilyen gépcsodákon járnak, azoknak nem lehet anyagi gondja”.
És ez betalált.
A barázda árokká szélesedett, a kisstílű érvek – amelyek védhetetlenségével a Gráf József vezette agrárkormányzat is tisztában kellett hogy legyen – a gépcsodákon lovagló gazdák ellen fordították a társadalom egy részét. Azok pedig, akik bő évtizeddel korábban reménykedve tekintgettek végig az úton, várva fennmaradásuk egyetlen esélyét, most a „saját”, de valójában évtizedes hitelre vásárolt traktor kabinjának fogjává váltak.
Továbbra sem volt bankbetét, továbbra sem volt nyugat-európai szintű támogatás, továbbra sem volt biztos infrastruktúra, csak hitel… minden mennyiségben. Néhány évvel a devizaárfolyamok megugrása, a jelzálogra vásárolt jövő összeomlása előtt a hiteleket vontató traktorok billoggá lettek a jogos járandóságért érkező gazdák életrajzán.
2017. „A mezőgazdaságnak talpon kellett maradnia akkor is, amikor semmiféle uniós támogatás nem volt, és talpon kell maradnia akkor is, ha már nem lesz ilyen uniós támogatás.” Senki nem figyelt fel a miniszter figyelmeztetésére. Mit mondhatnának? Egész múltjuk a talpon maradás bizonyítéka. A rádió helyett a telefon csörrenését várva hajoltak az asztal fölé. Állítólag az utolsó esélyek egyike. A támogatás így sem éri el azt a szintet, amely az unió régi tagjait szerzett vagy (az egyenlőség máza mögött) történelmi jogként megilleti. De ha már jár, akkor élni kell vele. A kettős mérce támogatási politikában is megmutatkozó jelei, az agrárforrások megvonásával fenyegető nyilatkozatok, a kohéziós politika ösztönzői közé rejtett béklyó lebegtetése világossá tette, hogy nincs vesztegetni való idő.
A rendszer működése legalább már biztatóbb. Amíg 2005-ben – mértéktartó agrárközgazdászi megfogalmazások szerint is – az unió központjában „csak ámultak a magyar kifizetési rendszer dilettantizmusán”, ma már nemhogy utoljára, de a lehető legkorábbi időpontban indulnak meg az utalások. A termeléshez kötött támogatásokat viszont csak modern eszközökkel lehet legjobb hatásfokkal, valóban termőre fordítani. Márpedig a modern, precíziós és legfőképp saját tulajdonú erőgépekből továbbra is sok helyütt hiány van.
Megcsörren a telefon: „Forráskimerülés miatt felfüggesztették.” A harmincéves felzárkóztatás látlelete. A magyar mezőgazdaság hetven éve. Ennyi ideje növekszik a forrásigénye, ennyi ideje eszi a rozsda az eszközparkját, ennyi ideje nem jut hozzá a magyar gazda a legmodernebb fejlesztésekhez. Az aktuális uniós költségvetési ciklus forrásbősége sem tudja pótolni azt a lemaradást, amelyet előbb a hazug fenntarthatóságra építő Kádár-rendszer, aztán a magyar viszonyokat figyelmen kívül hagyó, ki tudja, milyen érdekeket előtérbe helyező balliberális agrárkormányzat maga után hagyott.
A növekedés viszont ma már e téren is állandó. Ha egy gazda ma „gépcsodán lovagol”
– amelynek technikája többet tud, mint a szerkezet, amely embert juttatott a holdra –, azt sok esetben már valóban saját tulajdonú nyeregben teszi. Az Agrárgazdasági Kutató Intézet adatai szerint 2017 első felében csaknem 80 milliárd forint értékben szereztek be új mezőgazdasági gépeket a magyar vállalkozások, ami éves összevetésben negyvenszázalékos növekedést jelent.
De nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy sok helyen ez ma is még csak arra elég, hogy ne kelljen reménytelenül tekintgetni a kánikulában remegő földúton, várva az egyetlen működőképes eszközt. A közös agrárpolitika reformjának tárgyalásai ezért is hozhatnak minden korábbinál hevesebb vitákat a magyar és európai agrártársadalmak életébe.
Szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese