Catania Szicília keleti partján fekszik, Palermo után a második legnagyobb város a szigeten. Innen indít buszokat az Etnához a helyi közlekedési társaság. Naponta egyet oda, egyet vissza. Elővételben nem értékesítenek jegyet, online sem, de ha valaki korán kel, könnyen feljut a hegyre. A mi buszunk hamar megtelt, de az indulással akadtak gondok, mivel a sofőr képtelen volt elektronikus vezérléssel bezárni a középső ajtót. Némi huzavona után csak kigördült a busz a pályaudvarról, és határozott tempóban emelkedett a szerpentinen. Másfél órás út végén érkeztünk meg a hegy lábához.
A rutinos természetjárók azonnal megrohamozták az Etnát, a kevésbé motivált, netán ízületi problémákkal küszködő látogatók a pénztárnál kötöttek ki. Régóta működik szervezett idegenvezetés, ezt már hirdetik az interneten. Az alapszolgáltatás része a zárt utasterű libegő, amely tíz perc alatt felviszi az embert 2000 méter magasra. Az utas rögtön szuvenírshopban találja magát, ahol az egy négyzetméterre eső Etna-hűtőmágnesek, hamu- és kulcstartók, pólók és esőkabátok száma végtelennek tűnik. Itt nincs vége a mutatványnak, sőt itt kezdődik igazából a szervezett idegenvezetés. Az előre kifizetett csomagban angol nyelvű kísérő szerepel, így jött, akinek jönnie kellett: egy hetven év körüli természetjáró napszemüvegben, sísapkával a fején. Amikor hangos „allora!” (magyarul: nos, tehát) vezényszóval terelte a busz felé a zömmel angol ajkú turistákat, sejtettük, hogy az úrnak nem erőssége az angol nyelv. A félelem nem volt alaptalan, 2800 méterrel a tengerszint felett állt meg a Mercedes márkájú túradzsip, s akkor az idősödő úr a forró kőzetekről, a vulkáni hamu keletkezéséről kívánt valami nemzetközi keveréknyelven előadást tartani.
Felmondta a kötelezőt: az Etna a legmagasabb működő vulkán Európában, 3329 méterre emelkedik a tengerszint fölé. Négy éve az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Ezután lehajolt a földre, és mindenkinek átnyújtott egy úgymond vulkáni kőzetet, magyarán forró kődarabot, így szemléltetve, hogy a vulkán belseje most is izzásban van. Legutóbb márciusban tört ki az Etna, mondta, a hatást kémlelve, s bármily meglepő, akadt, akinek ezzel újat mondott. A túravezető ekkor úgy döntött, ha törik, ha szakad, megérteti velünk a vulkánok működését. Az egyre ismétlődő „collas”-t általános értetlenség fogadta. Mire valaki korrigálta a túravezető kiejtését, és a „collas” helyett „collapse”-ot mondott, amely angolul összeomlást jelent. Erre a sapkás úr hangos „yes!”-szel jelezte, valóban „collapse” lesz az, és nem „collas”, majd egy újabb „allora!” vezényszóval odébb terelte a hallgatóságot.
Ekkor fogytán volt a türelem, a 64 eurós csomagtól valamivel többet vártunk, több fantáziát reméltünk a forró, kézbe vehető kődarabnál és egy angolul gyötrődő, egyébként kedves, mókás idős úrnál. A márciusban kitört vulkánt ugyanis csak tisztes távolból, szinte fényképszerűen láthattuk. A kilátás persze innen is pazar volt, az oxigénhiány pedig szédítő. Túrabakancs itt már szigorúan ajánlott, aki nem készült, az betérhetett a multifunkcionális ajándékboltba, ahol nemcsak venni, bérelni is lehet Etna feliratú pulóvert, kabátot, esőköpenyt és sok minden mást, például hegymászócipőt. Mindenre fel vannak készülve a szervezők, kár, hogy az idegenvezetőnk mielőbb le akarta tudni a feladatot.
Pedig szívesen hallgattunk volna mitológiai történeteket (persze erre ott van a Wikipédia); mégis más a helyszínen arról hallani, mi is történt Odüsszeusszal, aki társaival együtt leleményes módon menekült el az Etna lábánál levő barlangból, miután megvakította a kijáratot őrző félszemű óriást, Polüphémoszt. Amint ez írva van Homérosznál. Vagy arról, hogy miként dolgozhattak az Aetna gyomrában az óriások, a küklopszok, akik Vulcanus irányítása alatt kovácsolták a „nagyszerű pajzsot” és a fegyvereket Aeneasnak, hogy segítségükkel diadalmaskodjon, amikor társaival együtt partra lép Itáliában, és ott új hazát szerez a leendő rómaiaknak. Valahogy így beszéli el Vergilius az Aeneis VIII. énekében. Nem derült ki a helyszínen, miért nevezik a helyiek az Etnát Riviera dei Ciclopinak, azaz küklopszok és félszemű óriások partvidékének, amint azt Ovidius és mások elmondták. Ugyancsak említetlen maradt a hegy gyomrában tevékenykedő Héphaisztosz, az érzéki Aphrodité ura, a sánta kovácsmester, aki itt formálta, kalapálta a küklopszok segítségével azt a pajzsot és azokat a fegyvereket, amelyekkel Akhilleusz hadakozott.
Senki egy mukkot nem szólt a centenáriumi olasz kerékpáros-körverseny, a Giro d’Italia hegyi szakaszáról, amikor az Etna tetejére kellett feljutniuk a versenyzőknek. Jelentett ez bármilyen biztonsági kockázatot, vagy a szervezők úgy voltak vele, hogy lám, kitört az Etna márciusban, tíz ember megsérült ugyan, de túlélték, majd a biciklisták is túl fogják élni, ha lenne valami galiba. Erős a gyanú, hogy más érdekkörbe tartozik a Giro és az Etna promóciója, még csak véletlenül sem volt árukapcsolás, valahogy kimaradt a hegyre felkapaszkodó fáradt biciklistát ábrázoló plakát, és ilyen hűtőmágnest sem gyártottak a helyiek a legnagyobb bánatunkra. Viszont ingyenes limoncello- és pisztáciakrém-kóstolással kedveskedtek a látogatóknak.
A lanovkán leereszkedve egy ausztrál házaspár jelezte, hogy nem volt kibékülve a szolgáltatás színvonalával. Származásom hallatán határozottan rögzítették: a baszk és a magyar rokon nyelv, és erre illene büszkének lennünk. Végül megtudták, hogy engem nemcsak az Etna vonzott Szicíliába, hanem két magyar futballista is, búcsúzóul azt kívánták, hogy ha már ennyit utaztam Balogh Norbert és Sallai Roland miatt, legalább lássam őket játszani Palermóban. Ez csak részben teljesült, mindenesetre amint földet értünk, az ausztrálok azonnal megrohamozták a mellékhelyiséget. Külön nem kellett ezért fizetni, a pottyantós vécé is benne volt a 63 eurós szolgáltatásban.