Barack Obama volt amerikai elnök Merkelt „csodálatos barátnak” nevezte, akinél „megbízhatóbb partnert nem lehet találni”, míg az új elnök, Donald Trump a választási kampányban politikai ellenfeléről, Hillary Clintonról úgy nyilatkozott, hogy „Amerika Angela Merkelje” szeretne lenni.
Egy másik alkalommal a tőle megszokott szókimondással arról beszélt, hogy a német kancellár asszony romba dönti Németországot, és menekültpolitikájában „katasztrofális hibát” követett el. Nem volt véletlen, hogy az amerikai liberális média zászlóshajója, a The New York Times a két politikus találkozója előtt úgy fogalmazott, hogy Trump „a liberális világrend utolsó védelmezőjével találkozik”.
A helyzet különösségét mutatta, hogy a második világháború után Németország nyugati része a liberális demokráciát és az „átnevelés” gyakorlatát angolszász importtermékként elsősorban az Egyesült Államoktól kapta, és a „gazdasági csoda” hozzáadott értékével ez a rendszer szolgált a Szövetségi Köztársaság politikai újrakezdésének alapjául. Merkel ennek a liberalizmusnak „legjobb tanítványaként” a „közös értékekre” hívta fel Trump figyelmét. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy Merkel bemutatkozó látogatására a németországi parlamenti választások évében került sor, akkor, amikor minden drámaian befolyásolhatja a választási esélyeket.
Nem kell a testbeszéd szakértőjének lenni annak megállapításához, hogy Merkel és Trump első találkozóján nem az a kémia működött, mint amely a kancellár asszony és a megelőző amerikai elnök, Barack Obama esetében annyira szembetűnő volt. A fotósok kedvéért ilyenkor szokásos második kézfogás elmaradása és a tárgyalások számos kérdése jól mutatta, hogy ezt a találkozót Trump Theresa May brit miniszterelnöknővel történt találkozójával szemben inkább hűvösség és egyes kérdésekben a távolságtartás jellemezte.
Német „túlhatalom”?
A magát inkább politikai üzletembernek, mint politikusnak tekintő amerikai elnök a merkeli politikát elismerő véleményét rendszerint kritikával ellenpontozta, ahogy Merkel az amerikai elnökkel szemben eltérő véleményének is kifejezést adott. Trump ugyan biztosította Merkelt Amerika NATO iránti szolidaritásáról, ám a méltányos tehermegosztás szükségességére is utalt, hangsúlyozva, hogy számos országnak
– közöttük Németországnak – a korábbi évekből jelentős „adósságai” vannak a védelmi szövetséggel szemben. Merkel megerősítette, hogy Németország a 2016. évi 34,3 és a tervezett 2017. évi 37 milliárddal szemben 65 milliárd euróval fogja terhelni a német költségvetést.
Ursula von der Leyen védelmi miniszter Merkellel együtt hangsúlyozta, hogy a NATO-ban nincsen „adósságszámla”. Sigmar Gabriel, a nagykoalíció külügyminisztere a szociáldemokraták elnökválasztó kongresszusán megerősítette, hogy inkább a fejlesztési segélyekre fordított összeget kellene emelni. Egy más alkalommal arról beszélt, hogy a védelmi kiadásokba a fejlesztési segélyek és a menekültpolitika költségeit is be kellene számítani. Félő, hogy a védelmi kiadások két százalékra történő emelése olyan német „túlhatalomhoz” vezet, amely Németország szomszédjai között ellenérzéseket válthat ki.
Trump megköszönte Németország afganisztáni és az Iszlám Állam elleni harcban történő részvételét, és még Merkel vezetői képességét is dicsérte, ám menekültpolitikáját illetően éles bírálatot gyakorolt.
A hat muszlim országot érintő beutazási dekrétuma körüli belpolitikai vitája közepette Trump nem hagyott kétséget afelől, hogy Merkellel szemben ellentétes álláspontot képvisel, hangsúlyozva, hogy a „bevándorlás kiváltság és nem jog”, és ebben a kérdésben az Egyesült Államok biztonságának minden más kérdéssel szemben elsőbbsége van. Ugyanakkor az elnök hangsúlyozta, hogy nem híve az elzárkózás és elszigetelődés politikájának.
A büntetővámok kérdéséről ugyan nem beszélt, de hangsúlyozta, hogy a kereskedelemnek „fairnek” kell lennie. Amerika nem győzni kíván, hanem becsületes kereskedelemre törekszik, és ebben a tekintetben Németország az elmúlt években sokkal ügyesebben tárgyalt, mint az Egyesült Államok.
Trump szerint az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás, a NAFTA katasztrófának bizonyult, míg az EU tapasztalataira hivatkozva Merkel arról beszélt, hogy a kereskedelmi megállapodások mindig több munkahelyet teremtettek, és a tárgyaló felek mindig képesek voltak azokból kölcsönösen hasznot húzni, ezért ennek szellemében az Egyesült Államok és az EU közötti szabadkereskedelmi tárgyalások felújítását várja.
A tárgyalásokon szerencsésnek bizonyult, hogy Merkel több német konszern – többek között a Siemens és a BMW – vezetőjét is magával vitte, feltételezve, hogy Trump a politikusokkal szemben az üzletemberek iránt nagyobb bizalmat táplál. Trump megelégedéssel nyugtázta azt a német törekvést, hogy a duális német képzés gyakorlatát az Egyesült Államokban is elterjesszék.
Érzékeny kérdés
A bemutatkozó látogatáson lényeges volt, ami nem hangzott el, de a kétoldalú kapcsolatok legérzékenyebb pontja, nevezetesen Trump viszonya a multilateralizmusokhoz és a német kereskedelempolitika gyakorlatához. A multilateralizmusok trumpi bírálata – legyen az a kereskedelempolitikai egyezmények lebontása vagy a nemzetközi intézményeknek nyújtandó amerikai támogatások csökkentése – Németország számára érzékeny kérdés.
A szövetségi köztársaság államisága ugyanis a multilateralizmusokkal, azaz az európai integrációval szimbiózisban fejlődött, és mint a NATO „ikergyermeke” öltött formát. A második világháború után más nyugat-európai államokkal ellentétben a megszállt szövetségi köztársaság számára – ha ellenőrzötten is – a mind több multilaterális együttműködés nem kevesebb, hanem több szuverenitást tett lehetővé.
A szabadkereskedelem híveként a magát vezető „exportnemzetnek” tekintő szövetségi köztársaság számára a multilateralizmus gazdasági és politikai felemelkedésének fontos feltétele volt, olyannyira, hogy a kereskedelempolitika számos alkalommal a külpolitikát is helyettesíthette.
Németország a legtöbb termékét ugyan az unió országaiba exportálja, de számára az amerikai piac a legjelentősebb, így korántsem véletlen, hogy a német export a trumpi politika bírálatának célkeresztjébe került, jóllehet az Egyesült Államok is hasznot húz az amerikai–német gazdasági kapcsolatokból. 2016-ban ugyanis az Egyesült Államokban a közvetlen német beruházások értéke mintegy 271 milliárd dollár volt. 2015-ben a német közvetlen beruházások értéke 255,5 milliárd dollár, míg az amerikaiaké Németországban csak 108,1 milliárd dollár volt.
Emellett az Amerikába települt német vállalatok mintegy 800 ezer embernek adnak közvetlenül munkát. A BMW-nek a dél-karolinai Spartanburgban van a legnagyobb üzeme, és ma a BMW az Egyesült Államok legnagyobb autóexportőre.
Mélyreható döntések előtt
Peter Navarro, Trump gazdasági tanácsadója élesen bírálta azt a Németországnak tulajdonított gyakorlatot, hogy az euró értékét mesterségesen alacsony szinten tartja, és ezzel a német vállalatok versenyelőnyökhöz jutnak. Ennek következménye, hogy a német kereskedelmi többlet évre évre nagyobb: 2016-ban rekord-összegű, 252,9 milliárd euró volt.
Nem véletlen, hogy a jelenlegi adminisztráció a versenyhátrányok kiegyenlítése címén az „Európa Kínájaként” aposztrofált Németországgal szemben is felvetette a büntetővámok lehetőségét. Az elképzelés szerint a német autóimportra 35 százalékos büntetővámot vetnének ki, míg az amerikai export ugyanilyen nagyságban adókönnyítést kapna. Ennek jelentőségéről igazán akkor győződhetünk meg, ha számba vesszük, hogy a német autógyárak évente 1,3 millió darab autót adnak el az amerikai piacon, ebből 545 ezer Németországból, 15 százalék Mexikóból érkezik.
Valójában az a bírálat, hogy Németország manipulálja az euró árfolyamát, abszurdnak tekinthető, hisz az árfolyam meghatározása nem nemzeti illetékesség, hanem annak az Európai Központi Banknak a hatáskörébe tartozik, amely éppenséggel a szövetségi köztársaság ellenállásával szemben az olcsó pénz és a nulla kamatszint, valamint az állampapírok billiós nagyságrendű felvásárlási politikájával az eurót a német exportérdekeknek kedvezően valóban olcsóbbá teszi.
Ezt a tendenciát maga az Egyesült Államok is erősíti, mivel az amerikai Fed a kamatszint megindult emelésével az euróval szemben a dollár árfolyamát erősíti. A valódi kérdés Németország tekintetében nem az alulértékelt euró, mint inkább a német exporttöbblet problémája, amely az unión belüli egyensúlytalanságok elmélyülésével a világgazdaság egészére is kiható probléma, s erre Trump előtt már Obama, valamint az Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap is felhívta a német döntéshozók figyelmét.
Németország tartósan többet takarít meg, mint amennyit beruház. Az exporttöbblet kérdését a német politikai elit már régóta figyelmen kívül hagyja, hangsúlyozva a német árualapok versenyképességét és más országoknak ezen a téren fennálló hiányosságát.
A német megtakarításoknak a perifériákra történő kihelyezése a szuverén görög adósságválság nyomán ma már nem elfogadható lehetőség. Németországban kívánatos lenne a beruházások és a fogyasztás szintjének növelése. Az elmúlt években megindult bérmegállapodások és szociális intézkedések már ebbe az irányba mutatnak, ám az igazán fontos kérdés, hogy Berlin vállalná-e az eurózóna fiskális föderációjában a közös költségvetés finanszírozójának szerepét.
Ez olyan elmélyülő föderáció lenne, amelyben a politikai instabilitással és deficitproblémákkal küszködő mediterrán államok blokkoló kisebbséggel rendelkeznének, és adósságaik közös adóssággá válnának. Merkel washingtoni látogatása és a G-20-ak baden-badeni találkozója után nem csökkent egy esetleges kereskedelmi háború miatti aggodalom.
A G-20-ak találkozójáról szóló zárónyilatkozatból hiányzott a protekcionizmus minden formájának ilyenkor szokásos elutasítása. Egy egyre inkább posztliberális világban a liberális, Merkel vezette Németország mind több mélyreható döntés előtt áll.