A monológ kis időre megszakadt, és egy sokkal jobban fogható, zaklatott hangú adás váltotta fel: Alekszej Nyikolajevics Koszigin, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke szólalt meg. Üzenetében arra kérte Komarovot, a Szojuz–1 űrhajó pilótáját, hogy tartson ki, mindent megtesznek azért, hogy megmentsék. Komarovval ellentétben a lehallgatók csak ekkor kezdték sejteni, hogy egy tragédia kibontakozásának a fültanúi. Megérzésüket a csakhamar beálló süket csönd erősítette meg.
A süket csönd azonban nemcsak az orosz tajga feletti éterben honolt. Moszkva is hallgatott, pedig egy nappal korábban, április 23-án a TASZSZ diadalittasan röpítette szét a hírt, hogy a szovjet tudomány ismét világraszólót alkotott: minden addiginál korszerűbb űrjárművet bocsátottak fel, kabinjában Vlagyimir Mihajlovics Komarov ezredessel. Az éjjel két órakor kiadott sajtóközlemény szerint az éjfél után 35 perccel indított űrhajó rendben Föld körüli pályára állt.
A moszkvai rádió bemondója valamivel az öt órás hírek előtt, 4 óra 50 perckor azt a hírt tette közzé, hogy a Szojuz–1 rendszerei kifogástalanul működnek, Komarov nagyszerűen érzi magát. A reggel 6 óra 12 perckor sugárzott híradás is problémamentes repülésről szólt, sőt lejátszottak egy rövid felvételt is a kozmonauta és a földi irányítás közti párbeszédből; ezzel valószínűleg arról igyekeztek meggyőzni a hallgatóságot, hogy minden rendben folyik.
A Hold-verseny kezdete
Gagarin 1961. április 12-i űrrepülése látványosan demonstrálta a Szovjetunió űrtechnológiai fölényét, ami valóságos sokkot váltott ki Nyugaton. Az űr meghódításának propagandaértékével J. F. Kennedy elnök is tisztában volt. 1961. május 25-én, miután hosszasan tárgyalt az amerikai űrprogramok atyjának számító Von Braunnal, a kongresszus előtt fontos bejelentést tett: legkésőbb kilenc éven belül amerikai űrhajós fog leszállni a Holdon! Ezzel kezdetét vette az ember Holdra történő eljuttatását célzó, később Apollo-programnak nevezett terv, mely 1969. július 20-án érte el célját.
A versenybe természetesen a Szovjetunió is beszállt. Azzal tisztában voltak, hogy az ő addigi űreszközeik sem alkalmasak a holdrepülésre, ezért hozzáfogtak a Szojuz űrhajók fejlesztéséhez. A valódi célt, a Hold meghódítását ugyanakkor sokáig titkolták. A nyugati szakértők azonban gyanakodtak: a Szojuz–1 startja előtt tudni vélték, hogy az valóban hosszú, a Hold eléréséhez szükségeshez hasonló időtartamú repülésre készül, több, esetleg ötfős személyzettel; még azt is tudni vélték, hogy a leszállást május 1-jére időzítették. Feltételezték azt is, hogy a szovjetek az űrhajók holdraszállás előtti összekapcsolását is gyakorolni akarják (ezt a Szojuz – Egyesülés – név is sejtette). Sejtésük nem volt alaptalan: a Szojuz–2 háromfős legénységével (Bikovszkij, Jeliszejev és Hrunov) már valóban készen állt a startra, amelyre Komarov tragédiája miatt nem került sor.
A nyolc órás hírekben Komarov ismét a hírek élén szerepelt. Bejelentették, hogy az űrhajós hat óra pihenőt kap, majd megkezdi a tervezett kísérleteket. Közben a pilóta sem tétlenkedett. Berlin felett átrepülve a 18 035 MHz-es hullámhosszon üzent a világnak: „Üdvözlöm hazám népét, mely lerakta a kommunizmus alapjait. Komarov űrrepülő” Bajkonur, arra hivatkozva, hogy vételi zavarok akadályozzák az üzenet megértését, ismétlésre szólította fel a pilótát, aki újra, immár hosszabban éltette a szovjet népet és tudományt.
Az adást természetesen nem csak a bajkonuri központban vették: a lehallgatókon kívül az NSZK, sőt Svédország számos rádióamatőre is fogta Komarov szavait. A propagandaüzenet megismétlésének senki sem tulajdonított jelentőséget, pedig az valójában komoly problémákra utalt, Bajkonur ugyanis minden jel szerint csakugyan nem hallotta az első rádióadás teljes szövegét. Az űrhajó és parancsnoka ekkor már komoly bajban voltak.
A két kommunikációs csatornából csak a rövidhullámú rádió működött, az is kisebb kihagyásokkal, az ultrarövidhullámon dolgozó készülék üzemképtelennek bizonyult. Ennél sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy az űrhajó napelemtáblái közül az egyik nem nyílt ki teljesen, ami veszélyeztette az áramellátást. S hogy mindez ne legyen elég: az űreszköz térbeli helyzetét kiértékelő négy rendszerből kettő meghibásodott, illetve a műszerek pontatlan adatokat mutattak.
A hibák összességében oda vezettek, hogy Komarov csak a pontatlan giroszkóp és a földre irányított távcső, periszkóp segítségével tudta meghatározni helyzetét. Ráadásul a problémák felmerülése után nem sokkal a Szojuz–1 elérte azt a pontot, ahonnan már „láthatatlanná vált” az irányítóközpont számára. A repülésirányítók nemigen tehettek mást, mint hogy újbóli felbukkanását várták kelet felől, a Japán-szigetek irányából.
Amikor ez bekövetkezett, egyértelművé vált, hogy a Szojuz–1 eltért a kijelölt repülési iránytól, és a pályaív torzulása egyre nagyobb mértékű. A tervezők azonban számítottak az ilyen nehézségekre, és az űrkabint egy sor 10, illetve 100 N tolóerőt szolgáltató, hidrogén-peroxid hajtóanyagú rakétafúvókával látták el. Ezek elvileg korrigálni tudták volna a röppályát – azonban az érzékelőrendszerek részleges használhatatlansága miatt önműködő üzemükről szó sem lehetett.
Még ekkor is fennmaradt annak lehetősége, hogy Komarov kézzel vezérelve kezdje meg a visszatérést az eredetileg tervezett pályára, de a bizonytalan tájékozódás miatt a kísérlet valószínűleg eleve kudarcra lett volna ítélve. Az űrhajózással foglalkozó szakirodalom máig vitatja, hogy megpróbálkozott-e egyáltalán ezzel a pilóta.
A nehézségekről a világ eleinte nem szerzett tudomást. Azóta, hogy Komarov belépett a Föld rádióárnyékába, és megszűnt a kapcsolata Bajkonurral, az éterben csend honolt. Moszkva is hallgatott, de ez a hallgatás kezdett baljóslatú lenni: a Szovjetunió propagandagépezete a korábbi űrkísérleteknél soha nem hagyott ki egyetlen híradást sem, amellyel az űrversenyben elért kisebb-nagyobb győzelmeket tudta a szovjet nép és a külföld tudomására hozni.
Valamivel hajnali három óra után a törökországi lehallgatóállomás élénk rádióforgalmat tapasztalt az orenburgi körzetből, Orszk városától nem messze. Az ekkor még aránylag nyugodt Komarov jelentkezett. Közölte: megkezdte a leszállómanővert. Nem sokkal később azonban csak zaklatott hangfoszlányok, kétségbeesett kiáltások hallatszottak, majd megszűnt az adás. Aztán rövid időre ismét megélénkült az éter: a helikopteres mentőcsapat parancsnoka jelentette, hogy látja az űrkabin füstjét, majd pár perc múlva azt közölte, hogy megközelítette az égő roncsokat, de Komarovot nem találják.
Ma már tudjuk, hogy a pilóta maradványait csak hosszabb keresés után találta meg a kabin szétszóródott maradványai közt az űrhajósok kiképzését vezető és Komarov barátjaként ismert Nyikolaj Petrovics Kamanyin; ő jelentette az eseményeket Usztyinov marsall honvédelmi miniszternek, aki délelőtt kilenc órakor hívta fel a hírrel az éppen Prágában tárgyaló Brezsnyevet.
A szovjet propaganda tehetetlenül állt az eseményekkel szemben: a TASZSZ csak délután 14 óra 27 perckor adta a világ tudtára rövid közleményben a tragédiát, hozzátéve, hogy a körülményeket még vizsgálják. Moszkvában órákon belül a legvadabb híresztelések keltek szárnyra, részben a folyamatosan zavart és emiatt alig érthető külföldi rádióadások találgatásai nyomán. Egyesek tudni vélték, hogy Komarovnak elfogyott a levegője és megfulladt, mások szerint halálra fagyott, de hallatszottak olyan feltételezések is, hogy elevenen elégett, ugyanakkor egyesek biztosan tudták, hogy él és kórházban van, sőt látták, amint feleségével és kislányával sétál az Arbaton.
Amerikai tragédia
A Hold-verseny 1967. január 7-én amerikai részről is halálos áldozatokat követelt. Az Apollo–1 Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee űrhajósokkal a fedélzetén, az éles start előtti utolsó próbák egyikén kigyulladt, és személyzetével együtt néhány másodperc alatt elhamvadt. Talán ez a tragédia is hozzájárult ahhoz, hogy Komarov balesete után negyven kiképzés alatt álló amerikai űrhajós részvéttáviratot küldött Moszkvába. Eljárásuk hagyományt teremtett. A keleti és a nyugati propaganda minden alkalmat kihasznál, hogy a másik fél űrprogramjainak gyenge pontjaira rámutasson, a halálos áldozatot követelő kísérletek azonban tabunak számítottak.
A pletykáknak végül – addig példátlan módon, feladva a konok hallgatás régi szovjet stratégiáját – a Komszomolszkaja Pravda riportja vetett véget. Ebben Komarov űrhajóstársa és legközelebbi barátja, Jurij Gagarin számolt be a tragédiáról. Szűkszavú közleményéből csak annyi derült ki, hogy a becsapódás oka az ejtőernyőrendszer meghibásodása volt. Megállapítása igaznak bizonyult: a fékezőrakéták rendben lelassították a kabint, azonban a rosszul tervezett, túl szűk és a helytakarékosság miatt görbére tervezett vetőcsőből nem volt képes magával húzni a talán a szerkezet forgása miatt is megtekeredett kupolát. A konstruktőrök tartottak egy ilyen meghibásodástól, és beépítettek egy tartalék mentőernyőt is – azonban az a szerkezet is hibásnak bizonyult, a kötélzet összetekeredett, és a kabin 40 m/sec sebességgel csapódott a földre.
Gagarin nyilatkozatában leszögezte, hogy a katasztrófa csak kisebb késedelmet okoz a szovjet űrprogramban – ez később hiú reménynek bizonyult –, és azt is hangsúlyozta, hogy a konstrukció kiváló, hiszen a repülés utolsó szakaszáig minden rendben működött, ami viszont nem felelt meg a valóságnak. Gagarinnak egyéb dolgokról is hallgatnia kellett. Például arról, hogy Komarov, miután átnézte a Szojuz–1 terveit, 230, illetve egyes feljegyzések szerint 238 potenciális problémára, ebből legalább két tucat életveszélyes tervezési hibára hívta fel az űrprogram vezetőinek a figyelmét. Jelentését a KGB-n keresztül igyekezett Brezsnyevhez is eljuttatni. Akciójának csak annyi eredménye volt, hogy azokat, akiknek a kezében a jelentés megfordult, a párt utasítására kivétel nélkül fenyítésben részesítették.
Gagarinnak hallgatnia kellett arról is, hogy barátja tudta: a Szojuz–1 valószínűleg a halálba röpíti. A fegyelmezett katona és kommunista Komarov számára nem volt teljesen szokatlan az életveszélyes küldetés, hiszen már első útja, az 1964-es Voszhod–1 is inkább istenkísértő rekordkísérlet volt, mint tudományosan előkészített repülés: a szűk kabinban a háromfős személyzet szkafander helyett csak melegítőruhában fért el. A Szojuz–1 azonban még a Voszhodnál is több veszélyforrást tartogatott, amivel a mérnöki képzettségű Komarov is tisztában volt, mégis vállalta a repülést. Indoka a korra jellemző és roppant egyszerű: dublőrnek, tartalékpilótának Gagarin volt kijelölve, Komarov pedig, aki személyes barátságot ápolt Gagarinnal, könnyhullatás közben mindvégig hangsúlyozta, hogy „a szovjet nemzet hőse, a világ első űrhajósa pedig nem halhat meg!”.
Komarov repülőezredes, a fegyelmezett kommunista, negyvenéves mérnök, nős és egy kislány édesapja, kétszeres űrhajós, a Lenin-rend tulajdonosa, a Szovjetunió Hőse (az Izvesztyija és a Pravda nekrológja ennél jóval hosszabban sorolta érdemérmeit) tragédiája végső soron csak közjáték volt az űrversenyben. A Szovjetunió már egy évvel korábban elvesztette a versenyt a Holdért, akkor, amikor a zseniális vezető tervező, a szovjet űrprogram atyja, Szergej Pavlovics Koroljov egy orvosi rutinbeavatkozás során meghalt.
Sokan teszik fel azóta is a kérdést: ha életben marad, vajon Koroljov jóváhagyta volna a Szojuz–1 tragédiába forduló küldetését?
JÖHET A MARS
Március utolsó napja (ismét) űrtörténelminek bizonyult: a SpaceX amerikai magáncég a világon először használt fel olyan rakétafokozatot, amely előzőleg (szűk egy éve) részt vett egy űreszköz Föld körüli pályára állításában, majd sikeresen és épségben visszatért a felszínre. A SpaceX nem csak újrahasznosítható rakétákat fejleszt, a közelmúltban jelentette be Elon Musk, a cég alapító igazgatója, hogy terveik szerint 2018-ban Hold körüli útra vinnének fizető utasokat. Egy másik amerikai vállalkozás, a Virgin Galactic pedig arról számolt be, hogy akár jövőre kétfős személyzetet és hat utast egy különleges eszköz száz kilométeres magasságba vinne fejenként 250 ezer dollárért. Az emberiség űrjövőjét nem kizárólag az amerikaiak írják. Oroszország például 12 űrhajóst küldene a Holdra, hogy 2030-ra állandó bázist hozzon létre az égitesten. Tavaly azt is bejelentették, hogy 2020-ban egy felújított Szojuz fedélzetén elrepítenének néhány űrturistát ugyancsak a Holdra. A kínai űrtervek ugyancsak lenyűgözők: az ázsiai ország azt tervezi, hogy 2024-ben embert juttat a Holdra, 2050 körül pedig a Marsra indít expedíciót. Az emberiség legnagyobb volumenű vállalkozásának, a közel ötszáz tonnás, legalább 150 milliárd dollárból megépített nemzetközi űrállomásnak a fenntartását 2024-ig vállalták a finanszírozók, és egyelőre úgy tűnik, hogy nem hosszabbítják meg a szolgálatát. A sorsa ugyanaz lesz, mint a Mir űrállomásé: nagy része a légkörben elég, a többi az óceánba csapódik.
Ötvös Zoltán