Backpacking, hitchhiking, couchsurfing: napjainkban divatos, angol nyelvű elnevezések, amelyek jelentéséről az olvasónak valószínűleg éppen annyira nincs fogalma, mint ahogy jómagam sem igazán értettem őket addig, amíg nem találkoztam riportunk szereplőivel. Az egyszerűség és az érthetőség kedvéért nem árt még itt az elején tisztázni, mit jelentenek.
Mindhárom kifejezés az úgynevezett freestyle traveling, vagyis szabad stílusú utazás alapfogalmai közé tartozik, ez pedig minden olyan tevékenységre vonatkozik, amely kívül esik a fapados-kézipoggyász-félpanzió háromszögén, amelynek célja nem feltétlenül a megérkezés, hanem az utazás maga. A backpacking hátizsákos-bakancsos túrázás, a Mátránál messzebbi vidékeken, amelyet általában hitchhikinggal, azaz autóstoppolással kombinálnak a XXI. századi kalandorok, így jutván el A pontból B pontba (mint ahogy azt a magyar fiatalok nagy része tette a hatvanas-hetvenes években, amikor Lengyelországot akarták bebarangolni). Ha ismeretlen tájakon rájuk esteledik, akkor pedig a legvalószerűtlenebb helyeken sátoroznak le, feszítik ki a függőágyukat, vagy rábízzák magukat mások vendégszeretetére a couchsurfing (’kanapészörf’) segítségével.
– A couchsurf lényege, hogy pár éjszakára a saját lakásomba fogadom be az idegen utazót vagy utazókat, teljesen ingyen. Szerintem nagyon jó buli. Az egyik fogadómnál a konyhában aludtam, a másiknál a kanapén – magyarázza a 2004-ben alapított online szálláskereső működését Fodor Viktória szoftverfejlesztő, akinek az utazás a szenvedélye. Észak-amerikai körútja alkalmával próbálta ki a programot először, orosz és indiai hostoknál szállt meg, volt, ahol egy hétig lakott.
– És, hogy mit kapnak a szállásért cserébe a befogadók? Egy-egy jó beszélgetést, nyelvtanulási lehetőséget, ismerősöket a világ másik végéről, illetve a tudatot, hogyha ők jönnek Budapestre, akkor én majd adok nekik szállást, legalábbis körbeviszem őket a városban. Bár azért illik valami apró ajándékot is vinni. A befogadás nekem még nagyon lutri, ezért csak várost nézni szoktam elvinni azokat, akik bejelentkeznek. Legutóbb például egy német hadronütköztető-tervezővel söröztem.
Az aggódó szülők fejében valószínűleg már szól is a vészcsengő, hiszen elsőre nem tűnik éppen veszélytelennek vadidegeneknél tölteni az éjszakát. Igen ám, de az online rendszer másik alappillére a kölcsönös visszajelzés: mind a vendégnek, mind a befogadónak referenciát kell írnia a másikról. A következő szállásadó vagy utazó pedig e referenciák alapján mond igent vagy nemet. A befogadóval már az utazás előtt fel lehet venni a kapcsolatot. A kanapészörfhöz kapcsolódó bűnesetek száma igen alacsony, és bár érkezett már bejelentés az üzemeltetőkhöz nemi erőszakról vagy kisebb lopásokról, viszont a 12 milliós közösség legtöbb tagja csak pozitív élményekről számol be.
– Nekem sem volt még rossz tapasztalatom a couchsurffel, ám nem árt elővigyázatosnak lenni, főleg, ha az ember lánya egyedül vág neki a nagyvilágnak. Ha tehetem, én inkább lányoknál szállok meg, illetve nagyon odafigyelek a referenciákra: legyen legalább tíz visszajelzése a leendő hostomnak, fiúktól és lányoktól vegyesen, valamint ne félmeztelenül pózoljon a profilképén – sorolja a tippjeit Vigh Bori, hivatásos világutazó. A 31 éves lány 2010-ben indult először hosszabb vándorútra, egy gyerekkori álmát beteljesítve Buenos Airesbe utazott, hogy élőben láthasson tangótáncosokat. Aztán magával ragadta – ahogy ő mondja – a „vándorvágy”.
Az elmúlt hat évben a bakancslistája alapján hátizsákkal, legtöbbször kíséret nélkül, földön-vízen-levegőben bebarangolta már szinte teljes Dél-Amerikát, Indonéziát és például Új-Zélandot. Volt, hogy az ecuadori dzsungel közepén aludt egy teljesen ismeretlen családnál, Kolumbiában búvárkodva látott tintahalakat táncolni, és a világító planktonoknak köszönhetően a „csillagok közt úszott”. Egy két hónapos új-zélandi sátorozás során rájött, olyan hétköznapi dolgok is tudnak hiányozni az embernek, mint a kilincs. Legközelebbi útján talán a hajóstoppolást fogja kipróbálni.
2015 óta űzi életvitelszerűen az utazást, de az elhatározás két évvel hamarabb született meg benne:
– Az indonéz utamon Gili Air szigetére menet elhagytam a bankkártyámat. Először természetesen bepánikoltam, de végül ez döbbentett rá, hogy úgymond rendes állás nélkül is tudok boldogulni. Négy nap alatt ingyen szállásért fotóztam, éjszakánként egy bárban énekeltem a tengerparton, és természetgyógyászkodtam ételért. Ezután vágtam bele a digitális nomád életformába, illetve annak előkészítésébe – meséli Bori.
Digitális nomádnak lenni azt jelenti, hogy a fiatalnak tulajdonképpen nem kell választania munka és utazás között. Egyrészt kalandvágy kell hozzá, valamint egy olyan munkakör, szakma, amelyhez nem kell feltétlenül személyes jelenlét. Online marketing, telesales, support, programozás, design, médiamenedzsment, de akár egy építészből is válhat digitális nomád, ha olyan beosztásban van az irodájánál. Lehet ezt alkalmazottként vagy saját cégben csinálni, ám a biztos ügyfélkör mindkét esetben elengedhetetlen, amelynek kiépítése azért némi időt igénybe vesz – ha a nulláról kell kezdeni.
Mikor Vigh Bori belevágott saját vállalkozásába, első ügyfele a saját volt cége lett. Közben sikeres blogot is indított, a backpacker.hu-t, ahol rendszeresen beszámol kalandjairól, illetve az utóbbi időben telt házas előadásokat tart a világgá menés mikéntjéről, valamint arról, milyen egyedül nőként barangolni a világban.
– Ez a fajta utazás rengeteg olyan dolgot ad, amelyeket utána egész hátralevő életedben használni tudsz. Megtanulod beérni kevesebbel, rájössz, hogy az emberek alapvetően jók, és nem csak másokban, magadban is jobban meg fogsz bízni – foglalja össze tapasztalatait. Vigh Bori meggyőződése, hogy sokkal többen utazhatnának, mint ahogy azt képzelik.
Ez utóbbit bizonyítja Kovács Ádám története is. A 21 éves, elsőéves vegyészmérnök-hallgató tavaly nyáron döntött úgy, hogy halaszt az egyetemen, és „világgá megy”, felfedezi Európa olyan helyeit, ahol még nem járt (ebből elég sok akadt), és ha bírja, akkor talán messzebbre is merészkedik. Mivel azonban egyetemistaként értelemszerűen nem keresett annyit, hogy egy hasonló utazás repjegyeit és szállásköltségeit finanszírozni tudja, valamint a szülei sem tudták anyagilag támogatni, ezért stoppolva, hátizsákot cipelve, minimális büdzsével vágott neki az útnak – életében először.
Az online autóstoppos kisokos, a hitchwiki oldal tanácsait kívülről megtanulta, tippeket gyűjtött arról, hogyan lehet például ingyen elvinni áruházakból a lejárt, de még fogyasztható árut, vagy pékségekből a megmaradt kenyeret, felvette a kapcsolatot külföldi ismerőseivel, részletesen kitöltötte a couchsurfös profilját, és végül sikerült rávennie egy barátját, hogy kísérje el egy darabon. Három és fél hónap alatt bejárta Ausztriát, Olaszországot, Svájcot, Németországot és Franciaországot. Kosztért és kvártélyért dolgozott egy németországi alpakafarmon, beszélgetett igazi öreg francia matrózzal, aludt egy toszkán városka XIX. századi kastélyában, ebédelt középkori kolostorban bencés szerzetesekkel, és illegálisan bulizott a párizsi katakombák mélyén.
Legjobb és legrosszabb élményei is Olaszországhoz kötődnek: előbbi a Grosseto nevű tengerparti falucskában érte, ahol egy tavernában két olasz néni házi spagettit adott neki és szállást, miközben egy fillért sem fogadtak el érte. Nem sokkal később Milánóban azonban megverték – félig-meddig saját hibájából, mert rosszul választotta ki az aznapi alvóhelyét. A legnehezebb viszont mégiscsak a kaland első három napja volt számára:
– Akkor még nagyon el voltam veszve, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog, amit elhatároztam. Aztán egyre magabiztosabb lettem, elkezdtem hallgatni az ösztöneimre.
Ádám szerint már csak azért is megéri az utazásnak ezt a nomád változatát választani, mert így tényleg a valódi embereket, a másik kultúrát ismerheti meg az, akiben van bátorság kimenni az utcára – nem egy mesterkélt, szállodai közeget vagy az untig fényképezett látnivalókat. Tapasztalatairól beszélve ő is ugyanazt hangsúlyozza, amit Vigh Bori, hogy az emberek sokkal jobbak, önzetlenebbek annál, mint ahogy mi azt gondoljuk.
– Néha éppen azok segítettek a legtöbbet, akiket itthon esetleg elkerültem volna az utcán, a hajléktalanok és prostituáltak. Illetve olyanoktól kaptam a legtöbbet, pénzt vagy ételt, akikről kiderült, kevesebbjük van, mint nekem itthon. Ez végtelenül hálássá tesz – magyarázza Kovács Ádám.
Órákig tudná mesélni és meséli is a történeteit, majd egyszer csak megjegyzi, az egész kaland azt eredményezte, hogy elkezdte máshogy látni a világot:
– Hihetetlenül felszabadító az az érzés, amikor a legnagyobb és egyetlen problémád kitalálni, hol alszol, és mit fogsz enni este. Rájössz, hogy annyi minden nem számít. Ez az érzés már-már függőséget okoz, nekem borzasztóan hiányzik.
Ezért is akar megint felkerekedni. Bakancslistáján még szerepel néhány európai pont, de „vadabb” helyekre, Afrikába és Ázsiába is menne. Most egyelőre pénzt gyűjt, illetve egyetemet vált, tudniillik útközben arra is rájött, a tanári pálya sokkal jobban vonzza, mint a vegyészmérnöki.
Mostanra biztos felmerült az olvasóban az a kérdés, amelyről eddig még nem esett szó, tudniillik mi a helyzet a honvággyal, az egyedülléttel? Ádám csak akkor érezte az otthon, a társaság hiányát, amikor „megállt”, egy hónapig egy helyben volt, a farmon dolgozott:
– Mert különben sosem vagy egyedül az úton. Még akkor sem, ha egyedül szeretnél lenni.