– Mit jelent egy egyház életében ötszáz év, van-e ennek jelentősége?
– Ez tipikus újságírói kérdés. Kezdjük a XVI. századdal! Akkor jobbára nem azon töprengtek, hogy mit csináljunk, mert üresek a templomok. Épp ellenkezőleg! Azon gondolkodtak el, hogy miért vannak tele a templomok. Vajon azt gyakorolja ott annyi ember, amire a templom rendeltetett, amit egy keresztény közösségnek gyakorolnia kell, vagy nem? A reformátorok válasza ezekre a kérdésekre az volt, hogy nem. A kereszténység nem mennyiségelvű, hanem minőségelvű.Természetesen nem elütni akarom ezzel azt a valóságot, hogy a nyugati civilizáció válsága többek között a vallási közönyösségben is megmutatkozik. A négyszáz-ötszáz fős templomokban alig ülnek százan, százhúszan, igaz. De a kereszténység nem attól lesz erős, hogy telt ház van minden templomban, hanem attól, ha hűséges marad krisztusi küldetéséhez. Láttam már olyan labdarúgó-mérkőzést, amely Bajnokok Ligája-színvonalú volt, de tizenöten sem voltunk a lelátón. Csakhogy a média nem foglalkozik ezekkel a hírekkel. Nem akar tudni róluk. Pedig vannak biztató jelek is.
– Ezzel a mai liberálisok újfent elárulják magukat, hogy ők bizony nem betűvetést és számtant tanító intézménynek tekintik az iskolát, hanem indoktrinációs lehetőségnek. Természetesen az egyház közösségeiben is vannak olyanok (különösen a rendszerváltozás környékén voltak sokan), akik azt gondolják, ha oktatási intézményeket veszünk át, akkor tíz-húsz év múlva tele lesznek a templomok. Ők rendre csalódnak, s ha innen nézzük, a liberálisok örülhetnek.Én másként állok ehhez a kérdéshez. Szerintem az egyház sajátja egy olyan több száz év alatt kiforrott szemléletmód, amely a legalkalmasabbá teszi arra, hogy iskolákat tartson fenn, és ott megtanítsa a gyermekeket mindarra, ami az emberi élet elemi feltételeihez hozzátartozik, beleértve ebbe az ábécét, a szorzótáblát, a világismeretet, de az emberi együttélés általános szabályait is. Ezekre szükség van Isten igazságának megéléséhez, de nem elegendők a megtéréshez.
– A kérdésben egy végletekig leegyszerűsített képlet rejlik, a marxista történelemolvasat a trón és az oltár szövetségéről, ami sosem volt olyan magától értetődő, mint azt az egyház ellenségei állítják vagy állították. Az egyház és a közhatalom együttműködése sokszor roppant nehéz volt, és ma is az lehet. A keresztény tanítás régen az úgynevezett királytükrökkel igyekezett utat mutatni.
Tiszta és világos elveket fogalmazott meg arról, mi a dolga az uralkodónak, adott esetben a politikai elitnek. E körbe tartozik a béke és a rend fenntartása, a közjó segítése. És miért ne támogatná az egyház az uralkodót vagy a parlamentet, ha annak ezek a céljai? Igen, tudjuk, megtörtént az is, hogy a politikai hatalomnak kapóra jött az egyház tekintélye, szava, rangja, tisztelete, és ha az egyház nem volt elég óvatos, belecsúszott abba, hogy külső díszlete lett bizonyos politikai folyamatoknak.
Napjainkban az egyház és az állam szétválasztva működik, kapcsolatukat törvények szabályozzák. Vannak, akik szerint az egyházaknak ki kellene vonulniuk a közéletből. Szerintem meg a helyes állapot az, ha a felek, azaz az állam és az egyház rendezett formában együttműködnek, bizonyos kérdésekben meg is állapodnak – mondjuk olyan területekről, amelyeken az állam is elvégezhetné az adott feladatokat, de erre az egyház is képes, sőt akár még jobban is, mint az állam. Ugyanakkor bizonyos távolságot is tartanak egymástól, és semmiképpen sem utasítgatják egymást. Ennél konkrétabban nehezen tudok válaszolni. Milyen a viszony? Mindenképpen jobb, mint mondjuk 1957-ben.
– A reformációnak fontos szerepe volt a nemzettudat formálásában, mit emelne ki e tekintetben az eredmények közül?
– A XVI. századi reformátorok nyilván nem azzal az ambícióval láttak munkához, hogy majd ötszáz évvel később elmondják róluk, milyen jelentős mértékben járultak hozzá egy-egy nemzet kultúrájához, anyanyelvűségéhez vagy megmaradásához. Az evangelizáció volt a cél. Ezt szolgálta az anyanyelvi igehirdetés, a Biblia anyanyelvre fordítása, és ez kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy az anyanyelvi műveltség is kiteljesedjen. A XVI. században Magyarországon, sőt egész Európában nyelvrobbanás zajlott le. Nehezen tudom elképzelni Shakespeare-t az angol nyelvű Biblia nélkül, ahogy a német irodalmi nyelvet sem Luther Biblia-fordítása nélkül.
– A hitújítás mozgalma a katolicizmusra is hatással volt, miközben komoly, gyakorta véres harcok dúltak a felekezetek között. Mi maradt ebből mára?
– Nemcsak protestáns reformáció volt, hanem volt római katolikus reformáció is, igaz, ez sokkal lassabban ment végbe. A felekezetek sok tekintetben hatottak egymásra, miközben vetélkedtek. Ezt a versenyfutást a XX. században sikerült úgy-ahogy lezárni, amikor a kommunizmus és a terror árnyékában megértettük, hogy segítenünk kell egymást. A keresztényüldözés mutatta meg, hogy ha az egyik felekezetet támadás éri, akkor az egész keresztény közösség sérül. Ennek felismerése Magyarországon legalábbis mindenképpen kifejezetten jó együttműködést eredményezett a felekezetek között.
– A keresztényüldözést szinte tabuként kezelik a nyugati világban, nem vesznek róla tudomást, pedig civilizációnk a kereszténységre épül. Mi lehet az oka ennek a közömbösségnek?
– Ezt inkább a médiától kellene megkérdezni. A keresztények egyáltalán nem közönyösek, számos politikus is foglalkozik a keresztényüldözéssel, csak ezek nem nagyon kerülnek hírbe. Mondhatnám, ha az ignorálás, a mellőzés, üldöztetési kategória lenne, akkor minden további nélkül beszélhetnénk európai keresztényüldözésről is.
A média nem találja fontos témának a vallást, az egyházat, úgy általában semmit, ami örök értékekről szól. Egy kanadai filozófus szerint mindez arra vezethető vissza, hogy mostanában zajlik az érzékek gyarmatosítása. A média, a kultúra, a politika, egyszóval a társadalmi élet számos jelese azonnali, instant és gyorsan cserélhető vágyálmokat, rögvest teljesíthető kívánságokat tesz a nyugati civilizáció gyermeke elé. Ebbe legfeljebb csak ellenpontként lehet behozni, hogy a világ más táján üldözik az embereket, azzal a hazug üzenettel, hogy nálunk azért nincs ilyen, mert a nyugati civilizáció mindenkinek mindent megad.
– A kormány felállított tavaly egy helyettes államtitkárságot az üldözött keresztények megsegítésére. Ezen keresztül vagy akár önállóan önök is részt vesznek az üldözöttek támogatásában?
– A kormányt dicséret illeti, amiért napirendre tűzte az üldözött keresztények ügyét, és magára vállalta a támogatásuk nemes feladatát. Reméljük, a nyugati döntéshozók szemét is sikerül felnyitni. Most fogunk bekapcsolódni azokba az elsősorban Szíriához kötődő programokba, amelyek igyekszenek megteremteni a feltételét annak, hogy a menekülők a háború elmúltával visszatérhessenek szülőföldjükre. Decemberben megy ki egy küldöttség. De már korábban is volt kapcsolatunk a közel-keleti közösségekkel. A világ más részein is jelen vagyunk, még ha ez nincs is annyira a homloktérben.
– Bár korábban említette már, hogy a kereszténység nem mennyiségelvű, mégis időnként azt látjuk, hogy egyes lelkészek elkeseredetten küzdenek a hívek megtartásáért – néha finoman szólva formabontó ötletekkel, ilyen például a háziállatok temetése. Szabad idáig elmenni?
– Az érzékek gyarmatosítása időnként sajnos elkapja az egyházakat is. Ezért lehet, hogy valaki a háziállatok temetésére külön liturgiát ír, és fennen hirdeti, abban bízva, hogy ezzel valamifajta népszerűségre tesz szert. Tegyük hozzá, ez nem nálunk történt. Aki a korszellemmel házasodik, az korai özvegységre ítéli magát. Képtelenség a szenzációt hajhászni anélkül, hogy közben ne feledkezzék meg az emberi élet igazi mélységeiről. Ott van persze emögött az is, hogy a kereszténységet mégiscsak áthatja a szeretet, a karitász, amely azt jelenti, hogy támogatnom kell a másikat a bajában, a nyomorúságában, a szükségében. Mindazáltal könnyű elvéteni a mértéket.
– Amilyen gyorsan változik a világ, azt a kérdést nem merjük föltenni, hogy megünnepli-e majd a reformáció az ezredik évét is, de talán a közelebbi jövőről lehetnek sejtéseink. Mire számít mondjuk a század közepéig?
– Ha Luther tudta volna, hogy ötszáz év múlva megünneplik a reformációt, akkor bizonnyal egy szökőnapon tűzte volna ki a vitatételeit. A reformátorok nem vágytak az utókor dicséretére. De arról ők is gondolkoztak, hogy nemzedékük múltán milyen állapotok lesznek. Sok aggodalmam, ám egyúttal mély reményem is van a nyugati kereszténység kapcsán. Azok az értékek és intézmények, amelyeket a nyugati világban létrehoztunk, kiüresednek, mert nem él velük az ember. Ahogy a föld is parlag lesz, ha nem művelik.
A nyugati ember számára a vallás alkalmi időtöltés, legfeljebb hobbi. Ugyanakkor a harmadik világban ez fel sem merül. Ott a kereszténység a legdinamikusabban növekvő vallás. Virágzó közösségek vannak Afrikában, Ázsiában. A harmadik világ emberének tehát kell a kegyelem, magához öleli a hitet, és reméli Isten szeretetét, a nyugati ember viszont általában unja az igazi életet, már pusztán az isten szó is idegesíti. De nem én vagyok az idők ura, ezért nem bocsátkozom jóslatokba – jót remélni sokkal jobb.