Ezerkilencszázharminchárom február 27-ének éjjele, a német képviselőházat elpusztító tűz éjszakája fordulópontot jelentett az európai történelemben. Egy hónappal a németországi választások után, melynek során Adolf Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártja (NSDAP) bizonyult a legerősebbnek, kigyulladt és leégett a berlini Reichstag. Ezt a baljós eseményt használta fel a január 30-án kancellárrá kinevezett Hitler, hogy a még többpárti képviselőházzal megszavaztassa az úgynevezett „felhatalmazási törvényt”, melyre a diktatúráját alapozta.
1933. szeptember 21-én kezdődött a lipcsei per, mellyel a nácik azt akarták ország-világ előtt bebizonyítani, hogy a tűz „bolsevista összeesküvők” műve volt. Ugyanakkor a moszkvai Komintern által irányított nyugat-európai kommunisták Londonban „ellenpert” rendeztek, és kiadták az úgynevezett Barna könyvet. Arról akarták meggyőzni a világ közvéleményét, hogy a birodalmi gyűlés épületét a nácik gyújtották fel. Szerintük a nácik kifejezetten azért követték el a provokációt, hogy feloszlathassák és betilthassák az összes többi pártot, kezdve Németország Kommunista Pártjával (KPD) melynek elnökét, Ernst Thälmannt már március 3-án letartóztatták.
Két meggyőzőnek tűnő politikai narratíva versengett egymással: a náci és a kommunista. Mind a kettő elérte a célját: Hitler a nemzetközi közvélemény előtt soha nem mosta le magáról a
Reichstag felgyújtásának bűnét, melyet későbbi gaztettei azután megerősítettek. Ugyanakkor a nácik üzenete is célba ért: a németek felfogták, hogy az országot kommunista veszély fenyegeti, ezért indokolt korlátozni a demokráciát. Mint a második világháború után kiderült, egyik értelmezés sem fedte a valóságot. Marinus van der Lubbe, a berlini gyújtogató magányos tettesként, egyedül cselekedett. Bár egy ideig tagja volt a Holland Kommunista Pártnak, kizárták, mert a szakadár „tanácsfrakcióhoz” tartozott. Azért gyújtotta fel a Reichstagot, mert jelet akart adni a német munkásosztálynak, hogy kezdje meg a „világforradalmat”.
Az „imbecilis benyomást keltő”, rosszul látó építőmunkást, Van der Lubbét a berlini rendőrség már a tett színhelyén őrizetbe vette. És már másnap körözést rendeltek el a Komintern németországi képviselői, három bolgár kommunista, Georgi Dimitrov, Blagoj Popov diák és Vaszil Tanev cipész ellen. Az ártatlanul vádolt Dimitrov bíróság előtti szerepléséről, hősies fellépéséről Magyarországon is sokat lehetett olvasni, a másik két bolgáréról nem.
Évtizedekig semmit sem tudtunk a Reichstag-per ötödik, német kommunista vádlottjáról, akit Ernst Torglernek hívtak. Pedig ő a maga korában jelentős személyiség volt, Ernst Thälmann után a KPD második politikusa, a Reichstag kommunista frakciójának vezetője. Pályafutása rendhagyó, és szorosan kötődik a lipcsei perhez. Az, hogy a KPD közismert vezetője később belépett az NSDAP-ba, és meggyőződéses náci lett, arra utal, hogy a két szélsőséges erő között könnyebb volt az átjárás, mint ahogy ezt 1945 után el akarták velünk hitetni. De Ernst Torgler nemcsak a nemzetiszocializmus híve lett, ennél jóval tovább ment. Végül az SS-ben találta meg a helyét, és Reinhardt Heydrich munkatársa lett a nácik által létrehozott Cseh–Morva Protektorátus fővárosában, Prágában.
Ernst Torgler 1893-ban Berlinben született. Csak néhány évig járt iskolába, majd inaskodott. Húszéves korában belépett a szociáldemokrata pártba, majd 1914 és 1918 között a világháborúban katonáskodott. 1909 és 1925 között több helyen dolgozott kereskedelmi ügynökként és könyvelőként. 1917-ben csatlakozott a Független Szociáldemokrata Párthoz, majd 1920-ban egyike volt a KPD alapítóinak.
Egy évvel később Berlin-Lichtenberg kommunista városi tanácsosa lett, és 1924 decemberében a KPD jelöltjeként a Reichstag képviselőjévé választották. 1929-ben ő lett a kommunista frakció vezetője. 1932-től Wilhelm Pieckkel együtt, aki a későbbi NDK első elnöke lett, Vörös szavazó címmel szerkesztették a frakció hírlevelét.
De térjünk vissza a lipcsei perhez! Marinus van der Lubbe a nácikkal szimpatizáló bíró, Wilhelm Bürger vezette törvényszék előtt büszkén vállalta a gyújtogatást, és mivel minden bizonyíték ellene szólt, nem volt kétséges, hogy halálra ítélik. A másik négy vádlott közül Torgler helyzete volt a legnehezebb. Ő hagyta el aznap éjjel utolsónak a Reichstag épületét, továbbá három szemtanú is akadt, aki őt az előző napokban Van der
Lubbe társaságában vélte látni. Ugyanakkor a bolgár kommunistáknak a tűzvész idejére megdönthetetlen alibijük volt, ők legföljebb felbujtóként jöhettek szóba.
Torgler 1933. február 28-án, a tűzvész másnapján önként jelentkezett a rendőrségen, ahol őrizetbe vették, és előzetes letartóztatásban tartották egészen a per kezdetéig. Kommunista ügyvédjének, Kurt Rosenfeldnek augusztusban el kellett menekülnie Németországból, és egy Alfonz Sack nevű ügyvédet rendeltek ki a védelmére, aki a náci párt tagja volt. Torgler a per kezdete előtt, anyja közvetítésével kapta meg az emigráns KPD Központi Bizottságának levelét.
A Párizsba menekült Pieck írta alá, akit Thälmann helyett a KPD elnökévé választottak. Felszólította: ne védekezzen, hanem támadjon, leplezze le a nagy nyilvánosság előtt a nácik provokációját, Hitler rezsimjének rémtetteit. Ez volt a Komintern Moszkvában elhatározott taktikája, amelyet a bolgárok, mindenekelőtt Dimitrov, követtek is. Ugyanakkor Torgler tisztában volt azzal, hogy ha nyíltan szembeszegül a bírósággal, őt is halálra ítélik. Ezért megfogadta Alfonz Sack ügyvéd tanácsát, és kizárólag azzal foglalkozott, hogy megdöntse az ellene emelt vádat, és megcáfolja a rá nézve terhelő tanúvallomásokat.
Torgler már a Német Szövetségi Köztársaságban, a Die Zeit 1948. november 4-i számába írt cikkben világította meg a Reichstag-per alatt kialakult helyzetét és annak következményét.
„Így szólt az üzenet, amelyet kaptam: ’A Központi Bizottság felszólítja önt, hogy az első lehető alkalommal leplezze le dr. Sackot – vagyis az ügyvédemet – mint Hitler ügynökét.’ Ehhez az utasításhoz hozzátettek még egy dagályosan megfogalmazott felszólítást. Arra buzdítottak, hogy a bíróság előtt valljam azt: Göring és Goebbels gyújtatta fel a Reischstagot. A levelet Wilhelm Pieck írta alá. Legalább huszonnégy óra hosszat vívódtam, hogy mit tegyek. Ha követem az utasítást, szenzációt keltek vele, külföldön biztosan nagyon jó visszhangja lesz. De mi történik akkor velem? Két szék, a fasizmus és a bolsevizmus közé estem… Ha tényleg azt vallom a bíróság előtt, hogy Göring és Goebbels gyújtatta fel a Reichstagot, anélkül, hogy állításomat a leghalványabb bizonyítékkal is igazolni tudom, nem írom-e alá a saját halálos ítéletemet?”
Torgler végül úgy döntött, hogy nem akar az eszme mártírja lenni, ezért együttműködött az ügyvédjével. Sacknak pedig sikerült bizonyítania, hogy nem Van der Lubbe, hanem egy rá hasonlító külföldi újságíró volt az, akinek a társaságában látták őt a tűzvész előtti napokban, és a hollandot nem ismerte. Passzív, együttműködő magatartásával elérte, hogy a bíróság – mely még ragaszkodott a függetlenségéhez –, Hitler és Göring legnagyobb bosszúságára, december 23-án őt is felmentette a bolgárokhoz hasonlóan.
A lipcsei per után, mint ez ismert, a bolgárokat kiutasították Németországból, Van der Lubbét pedig halálra ítélték és lefejezték. Torglert viszont „védőőrizetbe” helyezték, és egészen 1935-ig ott tartották. Ezalatt az KPD brüsszeli emigrációban székelő vezetősége, mivel a per alatt szembeszegült a pártutasítással, megfosztotta vezetői pozícióitól, majd kizárta a pártból. Teljesen elszigetelődött, álnéven élt Berlin környékén, az Elektrolux társaságnak dolgozott. 1938-tól működött együtt a Gestapóval.
Torgler, miután a nácik meggyőződtek a hűségéről, 1940 júniusában kezdett el dolgozni a náci propagandaminisztériumban. Egy évvel később, amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, már közvetlenül Goebbels számára készített antibolsevista propagandakiadványokat. A főnöke bizonyára elégedett volt vele, hiszen ki ismerte volna alaposabban a kommunisták gondolkodásmódját, mint ő? 1942 elején áthelyezték Prágába. SS-tisztként a „vasszívű” Reinhard Heydrich közvetlen munkatársa lett, és még mindig propagandával foglalkozott.
Miután tömeggyilkos főnökét, a holokauszt fő szervezőjét a cseh ellenállók megölték, visszahelyezték Berlinbe. Jellemző, hogy 1944. július 20-a után, bár gyanúba keveredett, hogy köze lehet a Hitler elleni merénylethez, a főnöke (alighanem maga Goebbels) tisztázta a vádak alól. Ezután még kormányzati tisztviselőként áthelyezték a Lengyel Főkormányzóságba, majd jóakarói 1945 elején elhelyezték az alsó-szászországi kisváros, Bückeburg város önkormányzatában, és olyan állást adtak neki, ahol nem tűnt fel senkinek.
Torglernek Németország összeomlása után, a nácitlanítás során nem esett bántódása, az amerikai megszálló hatóságok igazolták. Visszautasította a vádat, hogy önként együttműködött volna a nácikkal. Tagnak jelentkezett a KPD-be, de a jelentkezését visszautasították. Így a szociáldemokrata pártba lépett be, majd 1950 táján eltűnt a nyilvánosság elől. 1963-ban halt meg Hannoverben.