Máskor meg a következőt mesélte nekem a Janiról a Szent Magdolna lánya – a Jani az, akiről legutóbb is szó volt, aki azt gondolta, hogy egy végiglavórozott élet után egyszer kipróbálja, milyen is kádban fürdeni, aztán annyira részegen ült bele, hogy le sem vetkezett, el is aludt, a dugót is kihúzta, úgy ébresztette fel Szent Magdolna, hogy ott fekszik ruhában, valami olasz sláger megy a rádióban, folyik rá a víz, aztán azonnal tovább is világba, a Jani meg szegény így fürdött, szégyenszemre kullogott haza, át a házon, abba a kicsi lakásba, ahol az anyujával élt –, amikor valamelyik közeli kocsmában együtt poharaztunk.
Emlékszem, ültünk egymással szemben, már több hallgatás rakódott le közénk, mint amennyit szavakkal le tudtunk volna törölgetni, így néztünk hol befelé, hol kifelé, mikor egyszer csak eszébe jutott valami a Szent Magdolna lányának, nagyon el is kezdett nevetni, abba sem tudta hagyni. Mintha kottából nevetne, olyan volt. Egyszerre volt mulatságos és megrendítő hallgatni ezt a nevetést. Már épp mentem is volna ki rágyújtani inkább, amikor vett egy mély levegőt, abbahagyta, ivott három nagy kortyot, majd belekezdett:
„Ne menj te sehová, nem hagysz itt engem egyedül! Majd utána kimegyünk cigizni, de előbb mesélek neked valamit.” Ivott még három nagy kortyot, visszaszívott egy nevetést, mosollyá szelídült, krákogott egyet, mesélősre tisztult a hangja:
„A Jani. Hát, a Jani…! A Jani az anyukájával élt együtt egy kis lakásban, és a Jani már akkor öreg volt, bár korábban is öregebbnek nézett ki a koránál, mert igencsak alkoholista volt. És ilyen tipikus rozzant, vékony feje volt, arcára sütött bőrrel, zsírmirigy a homlokán, kopaszodott, de mégis itt-ott ilyen hosszabb hajszálak meg tincsek nőttek le a fején, ilyen csomóba összeálló tincsek.
Szerényi Gábor rajza
Vele volt az, hogy az anyukája súlyos cukorbeteg volt, és emiatt egyszer kórházba került, hosszabb időre, le kellett vágni pár lábujját, annyira cukorbeteg volt, utána meg mMáskor meg a következőt mesélte nekem a Janiról a Szent Magdolna lánya –ég bent tartották megfigyelésen. És akkor a Jani úgy gondolta, hogy ha már így egyedül maradt, hogy ha most az övé a lakás, akkor na most aztán végre kirúg a hámból!
Hát, a Jani már akkor elmúlt negyven, mondtam, hogy nézett ki, nem mondom még egyszer el, és felszedett a Dankó utcában egyszerre két lányt is, mert ha már buli, legyen nagy! És akkor erre a lányok azt mondták neki, hogy náluk az a szokás, hogy előtte pertut isznak. Ha már összefekszenek, tegezzék egymást rendesen!
Hát neki, a Janinak ezt nem kellett sokat mondani, természetesen megitta a pertut. Aztán a biztonság kedvéért még egyet! Na, ebbe a pertuba a lányok beleraktak valami nyugtatót vagy valami kábítószert, amitől a Jani jól kinyúlt… vagy egy háromnegyed napra. És amíg aludt, közben kipakolták a lakást, de még az anyukája szobanövényeit is az ablakból. Mindent, egyszerűen minden mozdíthatót elvittek.
Aztán, amikor másnap délután a Jani magához tért, borzasztóan kétségbeesett, nemcsak az eltűnések miatt, hanem hát azért főleg, hogy ezt hogyan mondja meg az anyukájának.”
A végén már alig tudta visszanyelni a nevetését, de befejezte, majd kimentünk rágyújtani a kocsma elé, akkor még eszébe jutott valami: „Amikor hazaengedték, anyu átment hozzá, vitt egy kis erőlevest meg kímélő tésztát, neki súgta meg az öregasszony, hogy az ő fia, a Jani már ilyen, azzal nem lehet mit csinálni, a dolgok meg jönnek-mennek, de leginkább azt sajnálja, hogy éppen fürdőszobára spóroltak, azt akartak csináltatni maguknak. Rendes káddal, mert ő már nemigen tud máshogy mosdani… És már majdnem összegyűlt rá a pénz…, de azt is megfújták…, hát, ő ezt sajnálja a leginkább.”
