Melyikük az a híres Jani? – kérdezi egy idősebb asszony, aki férjével és Suzukijával kelt át Ároktő felől a folyón. A két révész szabadkozik, hogy Jani a hétvégén dolgozott, most szabadnapos. Ügyet intéz, a közelmúltban meghalt az édesanyja. Az érdeklődők elfogadják a választ, elhelyezkednek a padon, és nézik a zöldellő parti fákat, hunyorognak a vízen megcsillanó napfénytől. Ahogy kikötünk a csegei oldalon, jó nagy rakás vashalmot látni az út szélén. A februári jégár előtt ezek a komp alkatrészei voltak.
– Felfoghatatlan, ami történt, de ilyen az élet. Ezt az évet sohasem felejtem el. Nem hiányzott nekem a hírnév, nehezen kezelem ezt a helyzetet – mondja Fajta János, akivel kora délután sikerült találkozni. Jánost a kompot működtető cég vezetőjének, Lévai Zoltánnak az édesapja csábította a folyópartra. Négy éve tette le a révészvizsgát, sokáig éjjeliőrként dolgozott. Mostanában lett révész.
– Édesapám a hatvanas évek óta dolgozott komposként. Megnézte a februári jégzajlást. Elborzadt, mert hasonlót sem látott, pedig idén töltötte be a 79. évét – mondja a hangulatos révészházban Lévai Zoltán. Az irányítástechnikai műszerészként végzett Zoltán édesapjától vette át a komp üzemeltetését. Gyerekként nem volt perspektíva számára ez a munka, de valahogy itt ragadt, és semmi pénzért nem váltana. Meg aztán kinek is adná át ezt a munkát?
A januári, februári kemény fagyok hatására a folyón beállt a jég, helyenként negyven-ötven centi vastagra fagyott a víz. Komposok, vízügyesek, a part mentén élők pontosan tudták, hol robbantottak, merre zajlik a folyó. Tokajnál a feltorlódott jég visszaduzzasztotta a Bodrogot, Tiszakeszinél hiába rögzítették nyolc acélsodronnyal a kompot, öt elpattant, a jég kicsapta a járművet az erdőbe, alaposan összetört, a lapátkereket letépte az áradat. Tiszacsegén is tudták, hogy jön a jég, hogy borzasztó ereje van, ám azt hitték, itt mégsem lesz nagy gond, hiszen a kompot partra húzták, a kisebb motorcsónakokat is kivágták a jégből. De a gondos előkészítést sutba vágta a természet. A Tiszacsege alatt megrekedő jég gyorsan visszaduzzasztotta a folyót. A torlasz miatt óránként hetven centimétert, összesen négy és fél métert emelkedett a folyó, így hiába húzták szárazra, mégis víz alá került a komp. Olyan erővel jött a jég, hogy elszakította a sodronyt, amely magával ragadta a kompot – Jánossal együtt. János azért ment rá, hogy ellenőrizze a rögzítéseket.
– Kivédhetetlen volt. Talán, ha leszereljük a kompot a kötélről, akkor minden másként alakul. Három nagyon nagy szemű lánccal és két acélsodronnyal rögzítettük, de mintha ott se lettek volna. Ha még fél méterrel nagyobb a víz, a jég a part menti házak alá is kiszalad, kidönti a lábakon álló nyaralók cölöpjeit… A túloldali ártéren hatszáz méter hosszan két méter vastagon jégtáblák halmozódtak fel. Az egymásnak torlódó táblák ropogása nyomán remegett a révészház tornáca, összekoccantak a szoba berendezései – összegez Lévai Zoltán.
– Mi zajlott le a fejében, amikor elragadta a folyó a kompot? – kérdezem Jánostól, mert a felvételek láttán úgy tűnt, maga sem tudta eldönteni, hogy leugorjon, vagy maradjon a fedélzeten.
– Először azt hittem, hogy egy jégtábla ütődött a lemeznek, később derült ki, hogy akkor pattant el a vastag sodrony. Amikor a többiek látták, hogy a kötél elszakadt, kiabáltak, hogy jöjjek le, de már nem volt idő, mert ha leugrom, a lábamat tépi el a hajóvég. Biztonságosabbnak tűnt fent maradni. Ilyen helyzetre nem készülhetünk fel a révészvizsgán. Nagyon féltem, meg voltam győződve, hogy nem jövök le onnan élve. Próbálták tartani bennem a lelket, folyamatosan biztattak, hogy jön a segítség, de hogy mikor, mit mondtak, arra nem emlékszem. Gondolom, a stressz miatt – vallja meg János, aki azért vetett számot az életével, mert tudta, mire képes a jég. Az sem vigasztalta, amikor a kikötőtől pár száz méterre megrekedt vele a komp, mert látta, hogy milyen hatalmas jégtáblákat tol a fedélzetre a folyó.
Az elsodort kompra tonnás jégtáblák csúsztak fel, félő volt, hogy a révésszel együtt elsüllyed. Okkal aggódtak: a tiszafüredi kikötőben ötventonnás, 24 méter hosszú katonai hajó percek alatt süllyedt el. Attól tartottak, hasonló történhet Tiszacsegén is. Jani tehát életveszélyben volt, nem gondolkozhattak sokat. Egyedüli megoldásként a légi mentés jöhetett szóba, csak éppen nem találtak erre alkalmas helikoptert, pedig tudták, hova kell telefonálni, hiszen a helyi polgármester harminc éven keresztül helikoptert vezetett. A debreceni mentőhelikopteren azonban nem volt rotor. Szolnokon volt alkalmas eszköz, csakhogy a felszállási engedélyt Budapesten adhatták ki. Másfél órával a komp elszabadulása után megvolt az engedély, újabb szűk félóra alatt odaért a helikopter.
– Tegye le! – kérte a katona. – Nem teszem – mondta Jani. – Tegye le, mert beakadhat – sürgette a katona. – Nem teszem. A fényképezőmet nem hagyom – makacskodott János, így amaz jobbnak látta, ha nem vitatkozik, és az amatőr természetfotósként is ismert révészt a gépével együtt viszik fel a helikopterre. János az első képeket a gép megérkezése után készítette el (a komp melletti jeget és a helikoptert kapta le). Azt mondja, addig eszébe sem jutott a fotózás. Az a két óra nagyon keserves volt. A kompon és a parton egyaránt. A parton volt olyan pillanat, amikor úgy érezték, nem tudják kimenteni a révészt. A zabolátlan természet szerencsére éppen akkor tartott pihenőt: rövid időre megállt a jégzajlás. Majd újra elkezdődött, és sodorta magával a kompot, de már János nélkül. Ahogy kihozta a helikopter, átöltözött, és délután már a többiekkel pakolt, mentette az értékeket. A sikeres mentőakció után megindult a katasztrófaturizmus – annyian jöttek, hogy rendőrök irányították a forgalmat.
A kompot negyven kilométerrel lejjebb találták meg – alaposan összetörve. A fedélzet tropára ment, a gépház és a hajtómű megsérült, de menthető volt. Öt nappal később hazavontatták, egy jégtörő cibálta le tuskókról, vonszolta át zátonyon. Február 17-én ért haza a 13-án elszabadult jármű. Felmérték a sérüléseket, majd hozzáláttak a javításhoz. A deformálódott fenéklemezből harminc négyzetmétert kicseréltek – plazmavágóval vágták le a tönkrement, hat milliméter vastag acélt. Megújult a gépház, horganyzott korlát került a régi helyére. Csak az acélsodrony 1,6 millió forint volt. Negyvennégy munkanap és 19 millió kellett a felújításhoz – hétvégén is dolgoztak. Április 7-én indulhatott újra a járat.
– Nem egy vasdarab, hanem az életünk meghatározó eleme ez a komp. Hat család megélhetése függ tőle. A környék eltartja a kompot, hiszen délre és északra is harminc kilométerre van a legközelebbi híd. Aki Tiszacsegéről Mezőcsátra közúton szeretne eljutni, arra hetven kilométeres kitérő vár, miközben a komppal alig 15 kilométerre van a két település – mondja Lévai Zoltán. Ha szél fúj, ha szakad a hó, ha rettentő a hőség, akkor is átmennek egy biciklisért. Csak jégzajlás és árvíz idején nem közlekednek. Azt mondja, különös élet ez: egész nap hajóznak, mégis mindig ugyanott fejezik be a napot.
A csegei kompon folyamatos a forgalom. Az üdülőfalu, a városi rendezvények sok turistát vonzanak, a nyári programok esetén előfordul, hogy éjfél után is fordulnak emberekkel. Ezek a fesztiválok a tetemes bevétel mellett éles helyzeteket is hoznak, mert sokan erősre és okosra isszák magukat. Kötekednek, nem akarnak fizetni. Dobtak már mentőövet a folyót átúszni akaró ittas egyénnek, láttak a Tiszában ringatózó hűtőszekrényt, felpuffadt tehenet. A tiszacsegei strand télen is üzemel, ez is hoz egy kis forgalmat. A mezőgazdaság szintén ad munkát, hiszen míg az egyik oldalon kiváló földek vannak, a folyó másik partján az állattenyésztés dívik. A bebálázott terményt a kompon viszik át. Az üzemeltetési költséget legalább napi ötven autóból és száz emberből származó bevétel garantálja. Egy embert 150 forintért, egy személyautót hatszázért, egy kombájnt háromezerért visznek át. Legfeljebb harminctonnás járművet bír el a naponta ötven liter dízelt elfogyasztó lapátkerekes motor. A komp hivatalos lajstromszáma a K–1765, nem hivatalosan egyre többen Jani-kompként emlegetik.
Fajta Jánosban a februári vészhelyzet ellenére sem merült fel, hogy rossz szakmát választott. A kollégái, a komp, a folyó – ez jelenti neki a családot még akkor is, ha a társai két hónapja folyamatosan azzal froclizzák, hogy ő lett a legismertebb tiszacsegei. „Nem elég, hogy elkötötte a kompot, amely összetört, helikopterrel hozták vissza” – hallom az egyik révésztől, és közben fülig ér a szája. A piszkálás ellenére János jól érzi magát közöttük, hiszen tudja, még ez a csoda is a helyére kerül egyszer.
– Ennél közelebb nem lehet a természethez – utalok természetfotós-szenvedélyére.
– Elég mulya vagyok hozzá, de azért csinálom – szabadkozik János, akinek fotói a cég Facebook-oldalán láthatók. Azt mondja, ez a katasztrófa kellett ahhoz, hogy kiderüljön, nemcsak nekik jelent sokat a komp, a környékbeliek is úgy beszéltek róla, hogy „a mi kompunk szabadult el, azt vitte el a jég”. A középkorban országos jelentőségű átkelőhelyen már 1248-ban vámot szedtek. A folyó szabályozásáig (1856-ig) az úgynevezett „nagykocsmaparttal” szemben vezetett át a Tiszán. A szabályozás után előbb a Tisza-parti nyaralókhoz vezető út végére, majd 1909-ben a mai helyére került. A vaslemezekből készült, nagy teherbírású acélsodronnyal és motoros hajtóművel az 1960-as évektől közlekednek a csegei réven.
– Eddig is biztonságos volt, most is az. Remélem, jó nyarunk lesz – búcsúzik János, aki bevallja, a következő telet annyira azért nem várja. Eddig sem szerette, most még kevésbé kedveli a hideg évszakot. Úgyis eljön, nincs mit tenni.