A „Juhász Lajos” fedőnevű ügynök 1959. május 16-i jelentésében (ÁBTL 3.1.2. M-18821/3) olvasható: „A Magyar Nemzet néhány hónappal ezelőtt valóságos hajszát folytatott a gázoló Ilosfalvi [Róbert] operaénekes ellen, annál meglepőbb volt most, hogy mindenáron lehetőséget akart adni Kabos Lászlónak, hogy gázolását kimagyarázza és mentegesse.” „Meszlényi” ügynök június 20-án már mélyebben láttatta az eseményt: „Kabos tisztára mosása érdekében minden követ megmozgat egy kis csoport, íme a tények: a Vidám Színpad meghívta Nezvál [Ferenc] igazságügy minisztert és a szünetben főzték, rá két napra Szénási [Géza] főügyész tekintette meg az előadást – főzték. Ugyanaznap Révész Jenő [az] Esti Hírlap főszerkesztője is ott volt s másnap megjelent az említett Kabos cikk.” (ÁBTL 3.1.2. M-18667/5/314) A cikk címe: Vörös Kabos, írója Kellér Andor. A tárca hatását „Dávid Mátyás” 1959. július 13-án már társadalmi dimenzióba helyezte: a „cikk jószándékú, amellyel kapcsolatban, az antiszemitizmus ellen, de hatásában csak rosszabbítva fokozott, amellyel kapcsolatban olyan hangok voltak kispolgári körökben: »A zsidók elgázolják a fél várost.«” (ÁBTL 3.1.2.-M-22133/308)
Íme a jelentések változatai: az első a méltányosság szempontját észrevételezi, a második a kulisszák mögötti hatalmi játék tényeit ismerteti, a harmadik pedig a nép hangját már politikailag ideologizálja. Végül Kabost nyolc hónapra ítélték, de négy hónap múlva szabadult. „Dávid” antiszemita-hajszás mániáját ismerve pedig vélhetjük: gerjeszt és túllicitál, a „kispolgári” víziót maga kreálta. Mert „Dávid” a New York palota és a Kertész utcai Fészek klub határolt térségben halászta értesüléseit. Ezen a vidéken pedig fel- és alvilági politikai trükk: a heccet mint pesti belterjességet országos üggyé harsonázni.
Ha másokat lekötelezel…
A neve régente még a színlapon is szerepelt… Kérdezheti az olvasó, ugyan miért nem közlöm az ügynökök nevét, hiszen visszatérő óhaj, elő a listákkal, jelentőkkel és tartókkal! Óvatosan a minősítéssel, mert a zsarolás kényszere, a buzgalom és az elvakultság árnyalhatja az ítélkezést. Hozzá az a bizonyos hiányzó 6-os igazoló karton homályosítja a jelentő személyét. Ihlető helyszín az egykori belügyérkaszinó az Eötvös utcában: ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára. A kutató elmélyed az irattengerben, megvilágosul. Erős erkölcsi dilemma és felelősség s tán méltánytalanság is a nevek közlése, melynek nyomán a médiumokban hajsza indulna. Olykor alapos olvasás nyomán lepleződik le az ismeretlen, mint „Meszlényi”, akit a hivatal nem azonosított. Előttem azonban felderengett: „Meszlényivel” a Magyar Hírlapnál együtt dolgoztam a hetvenes évek elején. Írni nem tudott, de naponta szállította a Belkereskedelmi Minisztérium 15-20 oldalas anyagait. A rovatvezető néhány lapnyi tudósításra formázta a pakkot, amely másnap megjelent. De igazi becsét az adta, hogy a szerkesztőség tehetős tagjai nem várakoztak gépkocsi-kiutalásra, „Meszlényi” jóvoltából hamar mehettek a csepeli Merkúr-telepre. De színházi hírei korábbról valók. Feldereng szűkre húzott szemhéja, s folytonos szivarfüstjéből éber rókatekintetét látom előtűnni, amint oktat: „Csak akkor vagy ura magadnak és a helyzetnek, ha másokat lekötelezel.” Nem tudom, őt mikor s miként kötelezte le az ÁVH, talán a negyvenes évek végén, amikor a miniszter asztaláról ellopta az államosításra kijelölt vállalatok listáját, s másnap óriási botrányt robbantott. Később az Aranycsapat kísérőjeként Nyugaton maradt, de a forradalom előtt hazatért, A Szabad Európa munkatársa voltam című könyvével pedig már mesterügynöki voltát igazolta.
Hogy ki miért vállalta, amit vállalt, az kartonok, feljegyzések alapján alig tisztázható. Gyakran szükségtelen volt dokumentálni. Mert kizárt, hogy az ÁVH-tól a Magyar Televízióhoz igazolt Váradi György, aki évtizedeken át a színházi ügyeket gondozta, egykori cégével, „kollégáival”, áthumanizált verőlegényekkel ne éltette volna kapcsolatát. Egy másik változat: a színikritikus, aki a kereskedelmi adóból már kikopott, de a 168 Órában szívósan a polgári kormányt szennyezi. Róla ez áll: 1972-ben „beszervezése meghiúsult”. De 1974. január 17-én egy meghallgatáson „…kijelentette… amennyiben segíteni tud, felkereshetjük a jövőben.” (ÁBTL 3.1.5.O-16268/2) Íme a pajkos, szemérmes társadalmi kapcsolat-játék ígérete: te jelentést nem kérsz, én tudom, hogy belügyes vagy, de felkereshetsz, egy kávé mellett szívesen csevegek mindarról, amit tudok. A „hazafias” beszervezés szempontja pedig bolseviki cinizmus. A szabadsággondolat bármely moccanása, határon túli hontársaink sorsa, a nacionalizmus rágalmával lehallgatásra, felderítésre érdemesült. A hazafiság tehát: a mindennapi pártpolitika.
„Luzsnyánszky”: Molnár Gál Péter, (színi körökben: MGP) két korszakában a Népszabadság színikritikusa, akit azért nevesítünk, mert anyaga kötetben is megjelent (A rivaldafény árnyékában, Kapu, 2004, szerk.: Fonyódi Péter). Minthogy a kádári politikai rendőrség az egynemű (v)ágyasokat üldözte, így bizonyos, MGP-t zsarolással avatták hálózati munkatárssá. (Debrecenben 1958-ban kisebb botrány lobbant, mert Latinovits combját kezdte simogatni, mesélte nekem egy teátrista.) Seregnyi besúgó mázsákban mérhető irattárát megismerve mondhatom: „Luzsnyánszky” 1963-tól 1978 februárjáig írott titkolt életműve élvezetes olvasmány. Nem azért, mert engem is kitüntetett egy dolgozattal, hanem a színházi élet gondjairól sziporkázó és pontos látleletekkel szolgált. Mulattató belegondolni, ugyan mit kezdhetett Gyarmati, Farkas, Gál és a többi elvtárs, amikor MGP a Madách Színház alkotóinak ellentmondó stílusát elemezte, vagy a színi szövetség alibimunkájáról értekezett, az évadokat értékelte és a teátrumok műhelyszellemét hiányolta. Bizonyos: amit MGP a pártlapban nem írhatott meg, azt nem is tartótisztjének, hanem Aczél Györgynek címezte. Mert arra is van adat, hogy az egykori segédszínész (OMIKE színpada) kitüntetetten felügyelte a színházi életet. Aczél 1957 áprilisában lett miniszterhelyettes, s már abból az esztendőből való rendőriraton olvashatjuk: „Aczél et.-sal megbeszélni!” És Aczél elvtársnak évtizedeken át „Szinte naponta voltak igényei” amint azt Horváth József A III./III főnöke voltam című könyvében (Püski, 1998) megírta. Azért ne feledjük Bessenyei Ferenc véleményét MGP-ről: virtuóz szakmai tudásával cinizmusa és becstelensége folytán a magyar színjátszás ügyének rombolója, és árulóvá züllött.
A moszkvai Taganka Színház világszerte ünnepelt rendezőjéről, Jurij Ljubimovról szóló MGP-irat végén ez áll: „A jelentés felhasználva a Szovj, ÁB. Szervekhez menő jelentéshez.” (1978. február 3.) Egyébiránt szovjet rendezők (Konszkij, Jefremov, Oleg Tabakov, Ljubimov) magyarországi munkáiról nem található anyag. Persze, semmi kétség, hogy tolmács, asszisztens működött mellettük, aki közvetlenül a szovjet céget informálta. A nyolcvanas évek veszprémi emléke: Oleg Tabakovval beszélgetve egy alak belépett a szobába, szó nélkül leült, kinyitotta a Pravdát, s az interjú végén köszönés nélkül eltűnt.
Éberségi láthatár
A hatvanas évek közepéről: a kolozsvári Magyar Színház jeles főrendezője, Rappaport Ottó turistaként két alkalommal Budapesten járt.
A szeku kérésére a magyar cég huszonnégy órán át követte, de még azokat is, akikkel találkozott. Az izraeli követséggel való kapcsolatát akarták felderíteni. Volt mit rögzíteni. Második útján Rappaport már óvatosabban szervezte randevúit. Nem lehet tudni, hogy a románok állták-e a költségeket, a több tucat ember huszonnégy órás és soknapos munkáját. Idővel Rappaport kivándorolt Izraelbe, majd a nyolcvanas évek elején a hazai „fülesek” az Új Kelet szerkesztőjéről mint cionista szervezkedőről gyűjtötték az anyagot (ÁBTL 3.1.5. O. 17169/4). Egyébiránt nincs nyoma, hogy a nyugati ügynökök az Erdélyből, Romániából távozott magyar színháziakról jelentettek volna. Oka pedig: a kádári világban a „hazafiság” országhoz kötötte az éberségi láthatárt.
Hatalmas hiányokat észlelve a kutató sokat küszködik. Az iratpusztulás felmérhetetlen, így jobb esetben is legójátékformán próbálja összeilleszteni az eseményeket. Az ötvenes évek első feléből alig maradt teljes anyag, de például Páger Antal hazacsábításának dokumentációja olvasható. A világhírű énekes, Svéd Sándor 1956-ig nyugati szerződéseit, meghívásait nem teljesíthette, nyíltan a Rákosi-rendszer ellen beszélt, az amerikai követnél vendégeskedett, de bilincs helyett díjakat kapott. Dossziéját olvasva túsz voltán tűnődünk. Vajon az a fiatal énekes jelentett róla, akit házába fogadott? Gyanítom, de karton hiányában nevesítve: rágalmazok. Posztok nyomán persze a sejtések is közelíthetnek. A színész megbízhatatlan, fecseg a büfében és jelenésre várva, s főként a fröccsözgető éjszakai magyar valóságba alámerülve. Adatok, tények az úrhatnám direktori költekezésről? Ezt csak egy gazdasági ember tudhatja, tán félelmében is, magát védve jelent, mint Szolnokon a hetvenes évek végén. A színházban a főtitkár és az ügyelő mindenről értesül, így alkalmas ébernek számít. A Nemzeti Színházból több személy is bizonyosnak tűnik, de csak „Fekete Gyula”, azaz Czapkó Endre titkár és (be)súgó életműve azonosítható. Taar Ferenc, a debreceni Csokonai Színház igazgatója (1961–1973), távozása után „Tóthfalusi” néven ott folytatta, ahol direktorsága előtt elkezdte.
„Borisz” jelenti
Úgy vélem, Péter Gáborék 1953-as letartóztatása után az ÁVH belső harcai folytán is tünedeztek már el iratok, de 1956. október 30-val kezdődően napokon át darálták a dossziékat, majd a hatvanas évek elején, a politikai rendőrség átszervezése is ezzel járt talán. Aztán következett a nyolcvanas évek vége, a rendszerváltó megsemmisítő hadművelet. De ne feledjük azért a Kuncze-kort se: némely kiszivárogtatott anyag is sejteti, hogy tovább turkáltak az iratok között. Mára bizonyos: megsemmisültek az intézményes (objektum-) dossziék. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) magyar nyomait is hiába keressük. További kérdés: elképzelhető-e például, hogy Bessenyeiről, Sinkovitsról vagy Latinovitsról nem gyűjtötték az adatokat? Semmiképp, mégis csak három-négy érdektelen jelentés található róluk, semmi több. És a mozgófilmek hová tűntek?
A levéltár listája szerint csak oktatófilmeket őriznek, noha tudjuk: videóztak is eseményeket.
A mágneses szalagok pedig komoly változást nem ígérnek. Egykori titkos tisztek mondják: „A Szolgálat nem ereszt.” Észleleteit buzgó elszántsággal diktálta tisztjének „Borisz”, Nagy Péter, Aczél bizalmasa, a Nemzeti későbbi igazgatója (1978–1979), akadémikus. A hatvanas évek elején hirtelen lezárták ügynöki szerepét. Ugyan miért?
A katonai hírszerzéshez igazolt? Merthogy annak dokumentációja sem kutatható. „Borisz” egyik utolsó jelentésében ajánlkozott: szívesen menne Svájcba UNESCO-munkára! Lám, az úr beváltá óhaját: Nagy Péter negyedszázad múltán, 1985–88 között hazánk UNESCO-nagykövete lett Párizsban. A politikai fordulat után átvilágították a nemzetközi kulturális szervezetet: az ötszáz munkatársból csaknem háromszáz a szovjet titkosszolgálatnak dolgozott!
A levéltár csöndjében a jelentéseket, sok hitvány szöveget böngésző kutatóra békesség telepszik. Harangozó Szilveszterre gondol, aki 1957 májusában Kistarcsán sokak között beszervezte Szakáts Miklóst, a fővárosi színháziak forradalmi bizottságának mindenesét, s majd „Cyrano”-ként a színivilág ügynökeinek legsötétebbjeként dolgozott. Aztán Harangozó Szilveszter előrehaladt Cégében, a politikai fordulat előtt miniszterhelyettesként működött, majd az MDF-kormány idején még egy évig dolgozott, szobát kapott az Országházban. Illyés örökbecsű zsarnokságversére gondolok: „… ő mondja meg, ki voltál…” Lám, 1990-ben milyen gyanútlanul érkeztünk a nagy világszínház újabb felvonásába!