A múlt hét közepén Brazíliában elmaradtak a tömegmegmozdulások. São Paulóban és a fővárosban, Brasíliában csak néhány száz tüntető verődött össze arra a hírre, hogy első fokon súlyos börtönbüntetésre ítélték az ország volt elnökét, Luiz Ináció Lula da Silvát. Pedig 2010-ben, amikor lejárt második négyéves elnöki megbízatása, az egekben volt a népszerűsége, 80 százalékot mértek a közvélemény-kutatók. A brazil hatóságok joggal gondoltak arra, hogy erre a bejelentésre milliók mennek az utcákra, sőt a Lula-párti és az őt ellenző tüntetők közt még esetleges összetűzésre is számíthattak. Ehelyett békés hétköznap esti séta volt. A brazilok belefáradtak a politikusaik korrupciós ügyeibe, ma már közönyösen veszik tudomásul, ha valamelyik vezetőt rács mögé dugják.
Egy évvel ezelőtt, amikor Lula utódját és kiválasztottját, Dilma Rousseffet megfosztották elnöki posztjától, Brazília-szerte milliók mentek az utcára. Azóta a volt elnök asszony is bírósági tárgyalására vár, őellene a legfőbb vádpont az, hogy a legutóbbi választás előtt kozmetikázta a költségvetési adatokat, és a korrupció gyanúja is felmerült. Hogy teljes legyen a sor, az elnöki székből Rousseffet aljas politikai játszmákkal kitúró, majd alelnökből államfővé avanzsáló, hataloméhes Michel Temerre is ez vár. Régóta sejthető, hogy nem becsületes politikus, de ezúttal van ellene bizonyíték, egy magnófelvétel, amelyen utasítást ad egyik politikustársa megvesztegetésére. Az alkotmánybíróság hamarosan elrendeli ellene az „impeachment eljárást”, a leváltási folyamat megindítását. Ha Lula elítélésére nem törtek ki utcai zavargások, akkor Temer lemondatására sem fognak, ugyanis népszerűsége folyamatosan közelít a nulla felé, most hét százalékon áll.
Mi vezetett az egész brazil politikai osztály ellehetetlenüléséhez? Az évtizedekig – sőt egyes elemzők szerint mindig is – uralkodó nézet: aki politikusnak áll, annak csak egyszer kell bejutnia a kongresszusba, aztán már dől a pénz. Azzal nem kell foglalkozni, hogy honnan származik. A politikusok, a politikai pártok elfogadták, hogy ez a világ rendje. Az egész egy pénzmosási ügyből pattant ki, 2014-ben. A hatóságok a „Gyorsmosás”, Lava Jato névre keresztelték el a nyomozást, amelyben érintett volt egy autómosó-hálózat, amely valójában a pénzmosoda szerepét játszotta. A hálózat vezetője ekkor kijelentette az ügyvédjének: „Ha beszélek, abba belebukik a köztársaság.” Az érintett beszélt, és ha nem is omlott össze, de remeg a köztársaság. Alberto Youssef vallomása alapján a nyomozók előtt feltárult a hatalmas korrupciós rendszer, amelyből az egész politikai osztály hasznot húzott.
A középpontban Dél-Amerika legnagyobb vállalata, az olajiparban tevékenykedő Petrobras állt. Az egyik alelnöke találta ki a módszert, amelyet évtizedekig működtetett. A részben állami cég kivételes kapcsolatokat épített ki a mindenkori kormánnyal, mindenki a zsebében volt. Ha egy közbeszerzésen valaki nyerni akart, akkor a Petrobras „illetékeseihez” kellett fordulnia, ők elintézték az ügymenet sikerét. A politikusok 1-5 százalékkal felnyomták az árat, ezt vissza kellett osztani nekik.
Hatalmas vállalkozásokról volt szó, hiszen repülőtér, kikötők, autópályák, hidak, alagutak, olajterminálok, egész városrészek kiépítésére kötött megállapodások nem kétforintos megbízások. Az évek folyamán csak a megvesztegetés összege meghaladta a több tízmilliárd dollárt. Mindenki jól járt, a vállalkozó megkapta a munkát, a közvetítő leszedte a részesedését, a politikai pártok úsztak a pénzben, gazdagodtak a politikusok, csak az állami költségvetésből csíptek le pár milliárd dollárt. Az államügyész, Rodrigo Janot előállt egy 54 nevet tartalmazó listával, amelyen csak „kivételezett státuszú” személyek szerepeltek, akik akkor valamilyen választott köztisztséget töltöttek be, és ügyükben csak a legfelsőbb bíróság az illetékes.
A Lava Jato egyik első letartóztatottja 2015-ben egy építési vállalkozó, a nevét viselő cég exvezetője, Marcelo Odebrecht volt, akit Brazíliában csak „a vállalkozók hercegének” hívtak. Tavaly nyáron 19 év börtönre ítélték. Bízva abban, hogy csökkenthetik a büntetését, Odebrecht utasította hetvenhét munkatársát, hogy mindenről számoljanak be a hatóságoknak. Elindult a lavina, a tanúvallomások alapján az 594 fős kongresszus képviselőinek és szenátorainak legalább kétharmada besározódott. Ezeket hívták „a világvégét kirobbantó vallomásoknak”. Csak idő kérdése, hogy a megvádoltak száma tovább nőjön, ugyanis a honatyák egymást mártják be. És akkor derült ki, hogy a volt és jelenlegi elnök is érintettek az ügyben.
Lulát, a 71 éves exállamfőt bűnösnek találták abban, hogy 3,7 millió reál (mintegy 310 millió forint) megvesztegetési pénzt fogadott el. Az OAS nevű tervezőcégtől kapott háromszintes tengerparti villáról nem tudta bebizonyítani, hogy az az általa 1980-ban alapított Munkáspárt tulajdona. Az ügy bírája, Sergio Moro, a következőkkel magyarázta az elítélt másodfokig szabadlábon hagyását: „A volt köztársasági elnök bebörtönzése sokkot válthat ki a társadalom egy részéből, ezért úgy tartottam jónak, ha a másodfokú döntésig szabadlábon védekezik.” A bíró megtiltotta Lulának, hogy közfunkciót töltsön be, ami azt jelenti, hogy csak akkor indulhat el a 2018-as őszi elnökválasztásokon, ha másodfokon felmentik. Ez lenne a volt elnök menekülőútja.
Brazíliában csak három egymást követő elnöki mandátumot nem tölthet be ugyanaz a személy, ha van közte kihagyás, bármikor pályázhat. A hajdani acélmunkásból lett szakszervezeti vezető célja az volt, hogy megszerezze jövőre az elnökséget, amely halasztást adna számára a büntetőügyében. A közvélemény-kutatási adatok szerint erre lenne is esély, 30 százalék körül mérik a népszerűségét. Egyesek szerint ezt akarta megakadályozni Moro bíró, aki Brazíliában szintén hallatlanul népszerű, sokan valóságos hősként tisztelik, de egyelőre – elmondása szerint – nem akar politikai pályára lépni.
Luiz Inácio Lula da Silva a dél-amerikai baloldal ikonja volt. A munkásvezetőből lett elnök tevékenysége rendkívül sikeres időszakra esett: a gazdaság növekedett, a szociális juttatások révén tízmillióan léptek ki a mélyszegénységből, új munkahelyek jöttek létre, a kétszázmilliós országban megszilárdult a középosztály, és a gazdagok sem panaszkodtak, a nemzetközi közösségben egyre nőtt Brazília szerepe.
Ez aranykornak számított, ez magyarázza az akkori elnök iránti nosztalgiát. Most pedig gazdasági és politikai válság tombol. A társadalom egy része nem akarja, hogy az első fokon elítélt, varázsában megkopott vezető kormányozza ismét az országot, nem beszélve pártjáról, amely bosszúért liheg, és az igazságszolgáltatás diktatúrájáról beszél. Egyelőre nincs aki végigvigye és befejezze a nagytakarítást. Felmerül, ha lesöpörnék a korrupt elemeket a politika színpadáról, ki maradna? Az emberek egyre jobban félnek a társadalmi robbanástól, a politikai káosztól. Ezért talán hajlandók is lemondani a valódi változásról: holnap is lesz idő rá.