A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kezdődött el tehát az az érzelmekkel gazdagon átitatott társadalmi folyamat, amely egyrészt kialakította az összes ma is ismert és használt előítéletet a VIII. kerület Nagykörúton kívül eső részével szemben, másrészt pedig létrehozta azt a világot, amely több generációt követően ma is él, virágzik, tengődik, burjánzik ebben a városrészben – és hiába minden nagy volumenű városrehabilitációs vagy egész negyedeket átépítő igyekezet, még messze van az a világ, hogy a kerület arculata átalakuljon, lakossága kicserélődjön, és a „nyócker” elköltözzön valahová máshová a VIII. kerületből.
Legutóbb valahogy így fejeztem be elmélkedésemet: ahogy a magyarokban, úgy a cigányokban is kialakult egy új érzés, az idegengyűlöleté, mely távolságtartással, elhúzódással és az egymáshoz közelítő kommunikáció kísérletei helyett egymástól távolodó bizalmatlansággal társult. Ezt megint csak egy elég pontos – ugyanakkor nagyvonalúan rövid és félbemaradt – idézettel egészíteném ki első körben: „[A múlt század hatvanas és hetvenes éveiben a Józsefváros cigány lakosságcsoportjainak körében] az idegengyűlölet elsősorban az afrikaiakkal és ázsiaiakkal szemben nyilvánult meg, az arabokat elfogadták (engem is gyakran arabnak néztek), talán a bőrszín hasonlósága miatt, meg azért is, mert rövid itt-tartózkodás után már perfektül, akcentus nélkül beszélnek magyarul. De lehet, hogy az ok ennél sokkal mélyebben gyökeredzik. Hiszen az arabok életszemlélete, életvitele is lényegesen közelebb áll a cigányokéhoz, mint az indiaiaké, akiknek az országa állítólag az őshazánk volt” – írja Romano Rácz Sándor Cigány sor című, önéletrajzi ihletésű társadalomtörténeti kismonográfiájának (Osiris, 2008) 85. oldalán.
Ezt a megállítást csak pár empirikus megfigyeléssel és anekdotikus történettel tudom kiegészíteni. A dolog mélyére – nem vagyok szociológus, sem antropológus, sem társadalomtudós – még nem mentem le, talán majd egyszer erre is lesz egy szabad nyaram.
Valamikor a múlt század hetvenes éveinek végén vagy nyolcvanas éveinek elején állítólag a Tömő utca és a Szigony utca sarkán – ahol most egy „Hús hentesáru” tábla alatt lehúzott hupákos rolót látni – egy éjjel-nappal nyitva tartó hamburgeres büfé volt. Pont ezen a sarkon ér(t) véget a város szövetébe 1979–80-ban ékelt lakótelep, és kezdődött a hajdan szebb napokat látott földszintes és egyemeletes házak poros és porladó kisvárosi hangulata. (Ez ma is ugyanígy van, plusz négy évtizednyi erózió.) Állítólag egzotikus hely volt: nem sok éjjel-nappal is nyitva tartó büfé volt akkoriban a fővárosban, csalamádés hamburgert és hot dogot szintén kevés helyen lehetett kapni. Jártak ide sokan, egy részük a kerületből, más részük pedig a Tömő utca 35. szám alatt található SOTE (ma Semmelweis Egyetem) Balassa János-kollégiumából.
Életszerű a helyzet: egyetemisták, éjszaka élnek, éjszakákon át tanulnak, főleg vizsgaidőszakban, közben megéheznek, megszomjaznak, üres a kollégiumi szobában a hűtő, leugranak egy gyors és olcsó és késői vacsorára a sarokra. Ezt nem különösebben nehéz elképzelni, ma ugyanez van az egyetemi kollégiumok közelébe települt „imbiszek” vagy büfék vagy falatozók esetében. Ami itt különlegesség volt mégis – és újabb dimenziója az egzotikumnak –, hogy az afrikai kommunista testvérországok orvosnak készülő medikusai is idejártak. Állítólag ritkaság volt annak idején fekete bőrű embert látni: itt is, máshol is az országban, de még a tévében is – ha egy feltűnt, az a képernyőn fekete-fehér volt, az életben meg utánafordulós szájtáti élmény.
Állítólag ilyen hely volt ez, főleg éjszakánként, népek, színek, temperamentumok ölelték ujjaikkal egymás mellett békében és egyenlőségben hamburgerüket, és falták a kommunista internacionálé szabadságának csalamádéban pácolt húspogácsáit. Aztán egy este az történt – több, egymástól független, megbízható és állítólag megbízható forrásból is hallottam, az apró részleteket máshogyan, de egyébként nagyjából ugyanúgy elmesélve –, hogy az afrikaiak – itt mindenki más nációt mondott – és a cigányok – itt mindegyik forrás egyetértett – egyszer egy lány miatt összeszólalkoztak. De hogy ez a lány afrikai volt-e, vagy cigány, az már különbözött elbeszélésenként, részletkérdés, lány volt, az a lényeg. És hát a szerelem hiába szárnyalt volna szabadon kultúrákon át, szárnyait lenyeste a fajok és színek között húzott határkerítés egyik borotvaéles pengéje.
Összeszólalkoztak tehát – úgyannyira a lány, mint az egymás iránt érzett, gyűlöletbe átforduló idegenségtudat és bizalmatlanság miatt –, a szót tett követte, egymásnak estek, előkerült valami szúró- vagy vágófegyver is az egyik oldalon, és az egyik fekete fiú ottmaradt. Rögtön meghalt, vagy csak aztán, az már megint nem derült ki egyértelműen. Az viszont igen, erre mindenki megesküdött – ki szent meggyőződéssel a szemembe nézve, ki valami nehezen értelmezhető lokálpatrióta büszkeséggel a szemében –, hogy ez volt a kommunista Magyarország első etnikai gyilkossága. Amelyet még a rendőrség is így jegyzett fel – mesélték. De hogy igaz volt, vagy igaz se volt, máig nem derítettem ki.