Kiértünk végre a Koszorú utcából a Baross utcába, átmentünk a zebrán, a lányok egy emberként vetették magukat a tízemeletes lakótelepi ház tövébe tákolt könnyűszerkezetű zöldségessátor termékeire. Ki voltak éhezve, válogattak a lédús gyümölcsök között, megvesztek a szomjúságtól, egymás kezébe adogatták a hűtőből a félliteres szénsavas üdítőket, mállasztotta szépségüket a nyári napnak tüze, kifosztották a jégkrémes rekeszt is. Amíg ők így, én visszasüppedtem gondolataimba, két bekezdés között pedig a bolgár Erika tekintetét hajkurásztam.
Utolsó mondatomat beírtam a telefonom jegyzetalkalmazásába, hátha majd egyszer jó lesz, ha a VIII. kerületről kérnek tőlem valahová egy írást: A nem cigányok – magyarok, svábok, zsidók – és a cigányok szimbiózisa így kezdett el lépésről lépésre átalakulni, a bizalom szimbiózisának helyét átvette a bizalmatlanság szimbiózisa, és kiegészült egy új, korábban nem nagyon ismert közérzettel: az idegengyűlölet érzésével. A VIII. kerület ma is ismert – és előítéletektől terhes, sokszor túlzóan kriminalizált, gyerekriogatásra alkalmas – arculata a második világháború utáni évtizedekben alakult ki. Egyik oldalról több – akár organikusnak is nevezhető – társadalmi hatás együttese kellett ehhez, másik oldalról pedig a kommunista rendszer tervelképzelései, melyek ugyanúgy átszabták a különböző kisebbségek és csoportok mikrotársadalmait, mint ahogy a többségét – ezek összesítéseképpen pedig egész kerületekét és városrészekét.
A meggazdagodó zenész cigány családok komfortosabb lakásokba költöztek az itteni szoba-konyhás szűk terekből, helyüket az országon belüli folyamatos falu–város–főváros irányú migrációnak köszönhetően más cigány munkások és egy gondolatnyival később az utánuk érkező családjaik vették át. (Az akkori migrációt nemcsak a szociális helyzet és a városi élet mint Kánaán emberiséggel egyidős eszménye mozdította elő, hanem jelentősen felgyorsította a hatvanas években a cigánytelepek felszámolását előíró párthatározat is.) Az itteni cigány lakosság a múlt század hetvenes éveire szinte teljesen kicserélődött, az új lakók viszont hozták magukkal régi ellentéteiket, illetve a többségi társadalom tagjai és szociálpolitikája számára érthetetlen belső konfliktusaikat, lenézésüket és az egymással való bármiféle közösségvállalást messze elkerülő, a csoporthatárokat szigorúan védő alapattitűdjüket.
Hogy ezt jobban megértsük, talán elég egyetlen dolgot felhoznom: hogy kik azok a „teknősök”. „A helyben maradó, őshonosnak tekinthető közösség a beások negyvenes évekbeli feltűnése óta »teknős«-nek mond mindenkit, aki náluk rosszabb körülmények között él, és nem tagja az általuk elfogadott közösségnek. Olyan stigmává vált a »teknős« elnevezés, mint az oláhcigány vagy a romungro.” (Romano Rácz Sándor: Cigány sor. Osiris, 2008, 128. oldal) A hétköznapi életben pedig nagyjából így nézett ki ez az egész: „Történt egy alkalommal, hogy lakodalom volt a teknősök házánál, és a nagyapámat mint a környék elismert prímását kérték fel a lakodalom kimuzsikálására. Minden a legnagyobb rendben zajlott, egészen a vacsoráig, amikor a bandát is invitálni kezdték a pazarul megterített asztalhoz.
Komolyan vették a kínálást, hiszen nagyon szerettek volna bekerülni a már megállapodott, beilleszkedett magyar romák közösségébe. A kínálás ennek megfelelően erőteljes és szívélyes volt, amitől viszont a banda nagyon kínosan érezte magát. Az ételt nem fogadhatták el, az elutasítás viszont sértés volt az egész teknős közösségre nézve. Egy kis ideig tartották magukat, azután megszöktek. Otthagyták a lakodalmat.” (uo. 41–42.)
Ezek az egységes közösségként már nehezen definiálható csoportosulások kénytelenek voltak együtt élni, a „Kánaán-logikájú” migrációs létrán már nem volt hová továbbmenni, visszaköltözni csúfos lett volna, ezért alkalmazkodni kellett az új körülményekhez: a szétzilált, még félig-meddig vidékies arcú VIII. kerülethez, az itteni őslakosok maradékához, illetve az ide betelepülő arabokhoz, afrikaiakhoz és ázsiaiakhoz.
A különböző kultúrák összekényszerülő együttélése pedig nem egészen olyan, ahogyan azt az utóbbi időben erőltetik. Az egymás elfogadása háttérbe szorul az egymás mellett élés szükségességéhez képest, ez pedig folyamatos konfliktushelyzeteket generál, melyekre nincsen átfogó vagy jó megoldás, egyszerűen csak tudomásul kell venni, és alkalmazkodni a körülményekhez. Ahogy a magyarokban, úgy a cigányokban is
– most egységesen használom mindkettőt, de felsorolhatnám itt a kevésbé feltérképezett egyéb népcsoportokat is – kialakult egy új érzés, az idegengyűlöleté, mely távolságtartással, elhúzódással és az egymáshoz közelítő kommunikáció kísérletei helyett egymástól távolodó bizalmatlansággal társult.
Folytatjuk