A Mátyás tér 12. előtt álltunk, befejeztem a muzsikus cigányokról szóló mondókámat. Éreztem, hogy a lányok közé beavászkodott az unalom. Megfordítottam hát őket, terelgetni kezdtem a forróságtól rezgő levegőben lassan himbálózó alakjukat a tér egyik sarka felé. Ahogy a járdaszegélyhez értünk, várni kellett, előremutattam, hogy nézzék csak azt a félig házból, félig üvegből és valamilyen szintetikus lapokból lépcsőzetesen összeillesztett épületet. Ők nézték. És jegyezzék meg jól, emeltem fel a tollamat – mintha a mutatóujjam lett volna –, mert abban székel a magyar irodalmi talentum legtöbb valamirevaló koponyájának szövegterméke. A Magvető, az Athenaeum, a Corvina és Manó Könyvek – mind könyvkiadók – vannak oda bezsúfolva, ott adják ki Esterházy Pétert – akkor még élt az öreg –, biztos hallottak róla – nem hallottak, bólogattak –, Kertész Imrét, aki még Nobel-díjat is kapott – róla sem hallottak, de a Nobel-díjról igen, bólogattak hát –, Bartis Attilát, Bodor Ádámot… – róluk sem, nem is bólogattak, átmentünk az utcán.
A túlsó oldalon egy pillanatra a Dankó utca felé pillantottam, mintha megszédültem volna a kiszáradástól. Valamit még mondani akartam, azt hiszem, de ahogy megfordultam, inkább visszaszívtam gyomorig a szót, láttam a lányok megriadt tekintetét, hogy hátha arra megyünk, és jön a következő előadásom – árnyékban vagy napon, az már teljesen mindegy volt – a kortárs magyar irodalom nagyjairól és remekműveikről. Nem néztem sokáig – két szempillantásig sem – arcuk lefittyedését, ennyit nem ér az irodalom, megyünk a másik irányba. Nekem is fontosabb hatvan lány érzelmi jólrendezettsége, mint akár kétszer annyi betűvető értelmiségi nevének feljegyzeteltetése.
Szinte libasorban lépkedtek utánam a fal keskeny árnyékában, be a Tavaszmező utcába, majd befordultunk a sarkon. A Koszorú utca soha nem volt szép, de most még fel is túrták – talán macskakő volt itt azelőtt –: az egész merő finom szemű homok volt, fújta a szemünkbe, ahogy egy-egy lassan zötykölődő autó felverte mellettünk. Mondtam nekik, hogy tessék, szociót akartak, itt van a szoció: falu a város közepén, még betonozás sincsen, itt fotózzanak. És fotóztak is, én azt hittem, az utcát meg azokat a házakat, ahol talán még a folyosó végén van a közös vécé, nem a lakásokban egyesével – pár évvel korábban legalábbis még így volt némelyikben.
Ők pedig egyre lelkesebben fotóztak, mutogattak a hátam mögé – velük szemben álltam, az utcának hátat fordítva –, és kérdezték, hogy szabad-e közelebb menniük, odamehetnek-e. Megfordultam, és az imént üres utcán, ahogy visszaült a földre a felvert finom szemű homok, két fiú alakja bontakozott elő. Az egyik földszintes vidéki ház kapualjából jöttek ki. Mezítláb álltak a forró homokon, térdig érő színes bermudanadrág volt rajtuk, felül meztelenek voltak, kezükön pedig bokszkesztyű. Megálltak az utca közepén, csináltak pár guggolást, majd táncolni kezdtek egy képzelt kör ívén egymással szemben. Előbb csak a levegőbe ütögettek kisebb sorozatokat, majd egymás kesztyűjére. Aztán eltávolodtak egymástól, egy pillanatig farkasszemet néztek, és egy, csak számukra hallható gongütésre egymásnak estek. Hol taktikusan csépelték egymást, ruganyosan átlendülve a védekezésből a támadásba és vissza a védekezésbe, hol köröztek, kesztyűik közé rejtve arcukat, lesve a másik apró rezdülését a résen keresztül.
Közelebb mentünk, előbb félénkebben félkörbe helyezkedve, majd amikor a két fiú megállt, és harci kiáltásokkal elkezdett integetni nekünk, már bátrabban kört formáztunk körülöttük. Az ablakokba lányok és fiúk könyököltek, néhány kisgatyás gyereket kiültettek a forró párkányra, az ajtók és kapuk kinyíltak, kidugta fejét a környék az utcára. A fiúk hergelték egymást, és kacsingattak a lányok felé, lányból pedig volt épp bőven a körben, voltunk ugye ott vagy hatvanan – engem nem számítva csak lengén öltözött, az izzadságtól testükre tapadó ruhában mozgolódó, izgatott külföldi egyetemi vendéghallgató lányok. Tapsolni kezdtek, sugdolózni, a két fiú pedig csillogó szemmel ütötte egymást. Összeakadtak, szétugrottak, és ahogy néztek a másikra vad vicsorgással, kezük fel-le mozgásával biztatták a lányokat, kinek szurkoljanak.
Álltunk ott vagy öt perce, mikor az egyik fiú felemelte a kezét, jelezte, hogy ebben a melegben neki ennyi elég volt a sportból a tűző napon, a lányokra nézett, és mutatta, hogy inna valamit, az egyik lány elértette azonnal, lecsavarta a kupakot, és a fiú szája fölé emelte másfél literes ásványvizes palackját. Úgy öntötte adagolva, hogy a fiú szájába is jusson, fejére is, és hadd csurogjon le a maradék izzadságtól pempős homokkal borított izmos férfitestén. A másik fiú sem volt rest, a másik irányba fordult, és mutatta, hogy ha nem kap egy korty vizet, menten szomjan hal. Ugrott is három lány, egymással versenyezve, az egyik itatta, a másik a fejére spiccelt kulacsából, a harmadik meg széles vállaira öntötte a vizet, ábrándos tekintete követte az összeálló kis patakok útját egészen a rózsaszín-neonzöld pálmamintás gatya derékgumijáig.
A többiek fotóztak, kurjongattak, biztatták egymást, elfeledkeztek melegről és fáradtságról, akartak ebből a mulatság még, amennyit csak lehet. Az egyik – Erikának hívták, bolgár volt, ha jól emlékszem – megfogta a kezem, puszit nyomott az arcomra, és azt mondta, küszködve az ö betűk ejtésével, hogy „koszonom”. És ahogy elvesztem sötét szemének hunyorításában, tudtam, hogy a jó utat választottam, amikor sarkon fordultam a szépirodalom utcájának torkolatánál, és inkább erre indultam el.
Folytatjuk