Bezötyög a kocsi a vendéglő kapuja alá. Erős ammoniák szag verekedik ott sör és bagószaggal, de nemsokára megjelenik a szobapincér. Szmoking van rajta, ez kétségkivül jól hat, s egyelőre jó, ha ezen bámul el Idegen úr, mert nem veszi észre a lépcsőház porba fulladt művirágait, vakult, fonnyadt aranykeretes tükrét, átázott, sókivirágzásos oldalfalát. A só eredete ugyanis meglehetősen gyanús. Azt sem veszi észre a naiv Idegen úr, hogy a plenerben kifestett szobaasszony milyen taxativus tekintettel meregeti végig az áldozatra szánt bárányt. Szerényen van öltözve, tehát csak egyágyas szobát kap, sőt olyant is kér, mert tapasztalatlan. Tapasztalt úriember vidéki vendéglőben mindig kétágyas szobát kérjen, mert az egyágyas mindig tele van budapesti, rovartani ismerősökkel, míg a kétágyas szobába nem szállnak meg a szennyesebb utasok, tehát 10 százalék valószínűség szerint az első éjjel csak két-három cserebogár fogja álmát háborgatni.
Ott a mosdó sincs eltörve, a lámpa is meggyullad, a lavór rendes vizállásának megfelelő szennyszint sem olyan vastag, már egy kis papirossal is le lehet dörzsölni. A szobalány elkerülhetetlen próbalátogatása után Idegen úr kezdi határozottan konstatálni, hogy keleten van. Ujjongó szívdobogással konstatálja, hogy milyen messze elkerült hazulról.
Milyen nagyszerű, hisz már egészen ázsiai hangulat veszi körül! Nincs paplan, csak dunyha, még most is meleg attól, aki tegnap aludt alatta, az a füst, amit a kályha befűtése kelt, a kirgiz nomád sátrakat varázsolja ujjongó lelke elé, s amint a szobában alaposan szemügyre veszi a foncsorahagyott tükröt, a bécsi olajnyomat szúette rámáját, az emberzsírtól súlyosra és keményre tömődött lábszőnyeget; lelke ismét és ismét felujjong: milyen messze kerültem hazulról! Kelet, kelet! Ex oriente lux! S azzal rohan le vacsorázni, hogy megkóstolja az első, hamisítatlan keleti élelmezést.
Az ételek ugyan mindig jobbak, mint hasonló rangú külföldi vendéglőkben, mert a magyar konyha mindegyiknél jobb, de az evőeszközök! A tányérok!
A kiszolgálás! Különösen ki kell azonban emelnünk az étkezőtársakat! Az idegennek bő fogalma lesz róla, hogyan esznek kézzel a nomád magyarok, hogyan kiabálnak és gorombáskodnak, hogyan köpködnek és szennyezik be az abroszt.
Idegen úr az étteremből átmegy a kávéházba. Típusos sűrű levegőt, cikóriaszagot, temérdek legyet, csorba edényeket, kifestett felírónőt, no, aztán meg típusos kávéházi alakokat talál ott. Kisvárosi üzérek, akik feltett kalappal egészen otthonosan érzik magukat a kávéházban s szipkába dugott szivarcsutakjukat szopva, köpőládáról köpőládára ténferegnek s érthetetlen, magyar és német keveredésű nyelven kottyannak bele hol ebbe, hol amabba a társaságba.
Sok asztalnál kártyáznak, s úgy döngetik a deszkát, hogy az túlbombardonozza a cigánymuzsikát. Micsoda élet! Idegen úr elámul, hogy Magyarországon a vidéki intelligencia jókora része ebben a szörnyű levegőben, ebben a fertelmes miliőben éli le életének nagy részét, s éppen azt a részét, amely a lélek és test üdülésére volna szánva. Nyugaton a szabadba sietnek az emberek labdázni, evezni, sétálni, korcsolyázni, itt ebben a levegőben érzik magukat legjobban!
A piszkos nyelű újságokat átforgatva, a kimondhatatlan izű teát lezutymálva, végre aludni tér a fáradt idegen. De jaj, neki! A mosdóvíz kevés, a bogár több, a kávéházból felhallatszó zene a legtöbb s így az alvás vajmi nehezen sikerül!
Aki sokat utazott már vidéki varosainkban, az tudja jól, hogy mindez nem túlzás. Mi már hozzászoktunk, nekünk fel se tűnik, de bezzeg Idegen úrnak borzasztó! A steierországi, tiroli, svájci stb. kényelmes, kedves turista hotelekhez szokott, s íme, most ebbe a szennybe kell belehenteregnie!
Ezen is feltétlenül segíteni kell. Ott, ahol turista, vagy általában idegenforgalom várható, ott okvetetlenül építeni kell rendes, vízvezetékes, jól világított, jól szellőzött, istállómentes szállókat. Egységes vállalat létesíthetné őket, egyforma berendezésű, egyformán kezelt, okosan gondozott hoteleket, kávéház nélkül, hogy az üzérek ne szívesen szálljanak oda. […] Egyes helyeken a MÁV vállalhatná magára a turistahotelek építését.
De menjünk tovább. Idegen úr torkig van a vidéki vendéglővel, tehát feljön Budapestre. Úgy hallotta, hogy a világ legszebb kontinentális fekvésű városa, a Duna partján, mesés helyen, gyönyörű modern nagyváros. A pályaudvaron tehát tudakozódik jó vendéglő felől. Persze igazi turistaszállót megint nem talál. Ha olcsó szállóba száll, nem tud aludni a poloskától meg a kávéházi muzsikától, ha tiszta és kényelmes hotelt talált, akkor nem bírja megfizetni a szoba árát.
De valahogy csak elhelyezkedik. Elindul a várost megnézni. Takarékos ember létére a villamosokhoz fordul. Nem kell leírnom a budapesti közúti közlekedést. Mindenki tudja, hogy ennél mizerábilisabb nincs az egész világon. A halmozat szerencsétlenül alakult, két társaság ötletszerűen foglalgatja el egymás elől a megnyíló újabb forgalmi utakat, s áttekinthetetlen a hálózat, holott a legyezőszerűen épült városban mi sem lett volna könnyebb, mint helyesen elosztani a vonalakat: sugarasan és körök mentén. […] Ha a pókháló szálai szerint, okosan volna rendezve elektromos közúti vasútrendszerünk, nem igen volna túlzsúfolva egyetlen vonal sem.
(Cholnoky Jenő: Idegenforgalmunk és közlekedésünk. Magyar Figyelő, 1916. 2. szám. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)