2017. április 28., péntek, Valéria napja
Lugas, Rezeda
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/husveti-eledelek-1568671/

Húsvéti eledelek

Rezeda Kázmér utazásai

Vegyél a szádba egy kis hideg vizet, kisfiam, úgy reszeld a tormát, akkor nem fog csípni! – szólt Rezeda Kázmér nagyanyja. Rezeda Kázmér hideg vizet vett a szájába, úgy reszelte a tormát, és valamivel több, mint 28 másodperc múlva kifolyt a szeme. Búvárszemüvegre vágyott, szkafanderre, búvárharangra, légüres térre vagy legalább olyan üveges, ecetes tormára, amelyet már nem kell lereszelni. – Annak nincsen semmi ereje, kisfiam, se íze, se bűze – mondta nagymama, és mi tagadás…

Úgyhogy reszelt Rezeda Kázmér, és Jézus urunkra gondolt, kinek ecetet nyújtott a római katona, mikor vízért könyörgött a kereszten, mert hát nagymama mindig azt mondta, ennek emlékére esszük a frissen reszelt tormát, amely csíp, mar, keservesen, és ettől olyan jó.

Ez régen volt. Nagyon régen.

Eltelt azóta kétszáz év, talán több is, és Rezeda Kázmér továbbra is reszelte a tormát, amely még mindig csípett, de már korántsem annyira, mint akkoriban. Soha nem tudta eldönteni, a torma lett-e gyengébb, mint volt hajdanán, vagy ő lett sokkal keserűbb. Fontos kérdés volt ez, kár, hogy Rezeda Kázmért egyáltalán nem hozta tűzbe.

A húsvét annál inkább. Várta a húsvétot, egyre jobban. Talán azért, mert közeledett személyes találkozója a húsvét főszereplőivel, vagy azért, mert egyre nehezebben viselte a böjtöt. Vagy ezért is, azért is.

A böjt vége közeledvén megcsömörlött mindenféle zöldségtől. A színesen, levesnek meg lengyel módra elkészített karfioloktól, tepsikben, kotlákban, serpenyőkben összesütött cukkiniktől, kistököktől, gombáktól, s hiába került rájuk mindenféle fűszer, s hiába sült rájuk sajt, tojás meg paradicsom meg a Jóisten „hosszú, kacskaringós, sistergő nyila”, húst akart enni. Sonkát akart enni!

Hosszú éveken át úgy volt, hogy Rezeda Kázmér karácsony előtt Hódmezővásárhelyen disznót vágott kedves barátjával, Lacival, és annak a disznónak sonkája került sóba, páclébe akkor, és annak a disznónak sonkája érett meg húsvétra, került asztalra friss reszelt tormával, újhagymával, retekkel és sonkalében megfőtt tojások seregével. De Laci aztán meghalt, mert a Jóisten is megkívánta az ő páclevében érlelt húsvéti sonkát, melynek titkát Laci magával vitte a sírba, vagyis hát magával vitte az Úrhoz, mert ezért ment el. Ebből lehet teljes bizonyossággal tudni a hosszú élet titkát: soha, semmilyen körülmények között sem szabad olyat tenni, amely egy kicsit is érdekelheti az Urat. Azok élnek legtovább, kik nem csinálnak egész életükben semmit.

Rezeda Kázmér pedig itt maradt húsvéti sonka nélkül.

Városi ember manapság nehezen jut jó sonkához, ugyanis amit a boltokban adnak, az nem is sonka, meg nem is jó, az valami olyasmi, mint minden más ebben a világban, ki van tépve az időből, hogy gyorsan meglegyen, mindegy, hogyan és milyen minőségben. Víz meg vegyszer volt az a sonka, amelyet a boltban adtak, és Rezeda Kázmér öregebb is volt, és több tapasztalattal is bírt, mintsem hogy ilyesmit a szájába vegyen. Sváb módon érlelt, pácolt, füstölt sonkára vágyott. Vágyott a sváb dolgokra egyre gyakrabban.
Hogy honnét jött, alig tudja már valaki…

Talán a Fekete-erdőből, a hírhedett spessarti fogadóból, amelyből vagy a haramiák csináltak legendás helyet, vagy a Grimm fivérek, vagy Wilhelm Hauff, vagy együtt mind, no meg a csodálatos német romantika, amely mellett ott vicsorgott azért a szükség is. És Mária Terézia egy szép napon elküldte telepesnek a svábokat a messzi, barbár tartományba, messzi, barbár Magyarországba. Jöttek a svábok.

Hoztak munkabírást, vastagkolbászt, stifoldert, kulent, mindenféle új csodát, konok, előreszegett állat, összeszorított ajkat, szigorúságot, becsületes kézfogást, és soha nem viselkedtek úgy, mintha ők tennének szívességet, amiért be lettek fogadva. Nekiláttak feltörni, élettel megtölteni a parlagot, a legnehezebb földeket, a legkeservesebb hegyoldalakat, s mert ájulásig dolgoztak, hát gazdagodtak.

Így is lehet gazdagodni, egye meg a fene…

Jöttek a svábok, és érdekesen beszéltek. Összefértek mivelünk mindig. Majdnem mindig. Szőlő sarjadt a kezük nyomán. Pincéket furkáltak a hegyek gyomrába, megnőttek a diófák, és elvénültek aztán, árnyékba vonták a pincék előtt a kisasztalt, kispadot, és meleg őszökön oda ültek össze az elnehezült kezű gazdák, pinceszomszédok, jó komák. Édes hagymák, kövér paradicsomok, harsogó paprikák, gonddal készített, finom disznóságok, kerek cipók között hazájuk lett őnekik Magyarország. No és persze a jó borok között.

Falatozás, bicskák bizonyossággá kövesedett hangja, dörmögő, jóízű csöndek, egy árva őszi napsugár, ahogy eltéved és elpityeredik a vén diófa ágai között, a kutya álma, egér surranása, éppen jóra szelt szalonna, fénylő bajuszok, a pince ásító hűvössége, egy snapsz a „jó étvágy végett”, meg még egy, hogy az asszony okkal káráljon legalább, a lopó titka, a leghátulsó hordók sokéves ígéretei, esővízzel kilögybölt poharak, a dombok felől lopakodó este, a „lenti” falu ügyes-bajos dolgai, a soron következő sváb bál, az öreg iskola felújítása, a malmok rendbetétele, az esztendő termése, új cséplőgép munkába állítása, a világ dolgai, a háború állása, jóféle savanyúvíz, mátkaság, szerelmek, tiltott csókok és viszonyok, padra ült, fejkendős, magas hangú sváb öregasszonyok, szép leányok, zsíros korommal kent hajúak, ünneplőben, vasárnap a főutcán, elpárásodott szemű legények, kuncogó öregek, evangélikus istentiszteletek, katolikus misék, németül hangzó énekszó a takaros templomokban, húsvéti vigasság, mézes sütemények, nagy gombócok, nagy spórolások, nagy tisztaság, sváb faluban még a disznóólnak sincsen szaga, tiszta szobák, kelengyék, aztán halni menni a Hazáért, nincsen kibúvó, nincsen magyarázat, nincsen más lehetőség, aztán ott sorakozni sváb névvel az első meg második világháborús hősi halottak között a falucska főterén, a puskájára támaszkodó, elgyötört magyar baka lábainál, kőbakáink lábainál sokasodtak a sváb halottak – aztán még őrizni nyelvet, hagyományt, jó konyhát, jó bort, jó munkát, tisztességet, őrizni jó hírünket, s ott ülni öregen a pince előtt nyárutón, szép őszökön nagy bajusszal, hosszú csutorájú pipával, bölcsen, hallgatagon, mindent tudón, a messzi-messzi Fekete-erdő hűvösségével a szívekben és a lelkekben, ülni az új Hazában, a megszeretettben, a sajátban, hosszú vincellérkötényben, ülni esteledvén egy-egy régi-régi nótában, sramlimuzsikában, hallgatni a faluszélről felkúszó fúvószenét, harmonikaszót, ha a piros harisnyás tűzoltók nyalkán körbejárnak – aztán kikiáltva bűnösnek elmenni megint, oda vissza, ahonnét az ősök jöttek, egy húszkilós batyuval várni a marhavagont, hátrahagyni mindent, házat, pincét, életet, magyar barátokat, és vinni a múltat, cipelni a sorsot, tűrni szaremberek tombolását, gúnyos dologtalanok bosszúját, bosszút a semmiért, még egyszer visszanézni, üres templomok ásító csöndjébe, a kisudvarba, a mályvák illatába, fölnézni még egyszer a szőlőhegyre, aztán indulni, Himnuszt énekelni, befelé, s dohog a vonat, elűz a Haza, fölveri a gaz a szőlőt, föl a kisudvarokat, szagot kap a disznó, ellumpenesedik a falu, kidől-bedől a kerítés, elszárad a mályva, zokognak a régi temetők, zokognak, mert Közép-Európa úton van egyvégtében, s csak a halottait nem veheti a hátára, a halottak maradnak, búcsút intenek, s visszavárják az élőket, visszavárják mindig a jövőt – mennek a svábok is, hurcolkodnak, készülődnek, elszigorodnak megint, keskenyednek az ajkak, ökölbe rándulnak a kezek, megromlik a pincékben a sötét, elhal a nemes penész, szétszárad az öreg hordó, mennek a svábok, és nem gyűlölik a Hazát, a hálátlant, nem gyűlölik a népet, a nemzetet, mely befogadta őket, nem gyűlölik a magyart, mint mások, csak elmennek, sírnak, és visszavágynak mindig.

Mondom, közeleg a húsvét.

Lesz feltámadás – gondolta Rezeda Kázmér. Csak sonka nincsen egyelőre. De a Jóisten majd megsegít. Így vagy úgy, de mindig. Kerül majd sonka is. Mert valahogy mindig van, az a legutolsó bizonyosság.

Kiemelt

Ideges a Pentagon: Trump nem tudja megfogni Erdogant

Ezzel a címmel ismerteti a független német gazdasági-politikai portál az amerikai hadvezetés előtt álló újabb problémát.

Poszt-trauma

Verhofstadt a liberálisok utolsó reménye

Az EP liberális frakcióvezetője könyvégetést vizionált Magyarországon.

Így fonják át Soros polipjának csápjai a ballib médiát 3.

Néhány cikket ajánlunk a zászlóshajó 444.hu-ról.

Perre fel!

Január elseje után bárki perre mehet a rosszul elhelyezett KRESZ-táblák ügyében.

Egy Komáromy egy csecsen

Új hős született.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!