Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművésszel és néprajzkutatóval járhatom be a szibériai és belső-ázsiai sziklarajzokról szóló kiállítását a Magyarság Házában. Mint mondja, ott a helyszínen nincs képaláírás, ezért időzni kell a fotók előtt, hogy megértsük és befogadjuk az ábrákat. Általuk „fölsejlik előttünk az emberiség ősgondolkodása és eredendő tisztasága”. Hallatlan ismeretanyag tárul fel, ha kinyitjuk az ajtaját ennek a hatalmas „könyvtárnak”, amelyből az európaiak alig ismernek valamit.
Több évtizedes hazai és a közeli országokban tett gyűjtőútjai után tíz évig járt Belső-Ázsia és Szibéria népei közé. Kirgizisztánban, Mongóliában, Hakaszföldön, a Tuva Köztársaságban, Baskíriában, Kazakisztánban, az Altaj Köztársaságban és Jakutföldön készített felvételeket büszke lovas népek mindennapjairól, ótörök kőemberekről, felkereste a nagy hírű sámánokat és a különleges emlékezőtehetségű énekmondókat. Nekik köszönhető, hogy népük óriási terjedelmű mitológiája, eredetmítosza megmaradt.
Ilyen ember volt Alekszej Kalkin, az 1998-ban elhunyt szellemóriás, aki szájhagyomány útján tanulta meg és így is adta tovább népe hőseposzát. A hazájában nagy tiszteletnek örvendő csodaembert a fotóművész az Altaj hegységben fényképezte le. Kunkovács arról is mesél, hogy vannak olyan falvak, amelyekben a hegyet máig tisztelik, és áldoznak neki. Az egyik sziklafalon talált repedés köré olyan ábrát rajzoltak, amely az ötezer évvel ezelőtti okunyevói kultúra idejére jellemző.
Ez lett az élőlényként tisztelt hegy jelképes szája, amelyen keresztül a környékbeliek húsdarabokkal etetik a hegy szellemét. A művész fényképezőgépes kutakodásait leletmentő vizuális antropológiának nevezi. Mondhatjuk, hogy a Rómában élők együtt élnek saját ókorukkal, hiszen ezeréves köveken járnak, viszont a Jenyiszej mentén élő hakaszok saját őskorukkal élnek együtt. Kunkovács László felidézi, hogy a tuváknál, közel a mongol határhoz, a terepjáró sofőrje egyszer csak megállt egy őskori temetkezőhelynél, odasétált az egyik szent kőoszlophoz, és átölelte.
Kunkovácsnak közel kétezer sziklarajzfotója van. Félkörívű sziklafalon rituális táncot járó emberek, illetve a „sugárzó fejű”, a szellemlény, az istenember rajza tárult eléje. Az ősi oltárkép alatti bokrokon kendőcskék láthatóak, amelyeket talán hetekkel azelőtt aggattak fel. Ez is azt bizonyítja, hogy ezer és ezer év óta járnak föl és áldoznak ott a legeltetők.
Elképesztő időtávlatokba vezetnek vissza a napokban megnyílt kiállításon látható fotók. Az egyik sziklavéseten a magyarok ősi hadicsele ismerhető fel. Miután megfutamodást színleltek, hátrafordultak, és lenyilazták az őket üldözőket. Szenzáció, hogy ezek a harcosok nem lovon ülnek, hanem hótalpon száguldanak. Kunkovács bemutat egy éppen ottjártakor föltárt szkíta kori kurgánt, halomsírt. Középre került, akit eltemettek, köré sugárirányban a szolgái, akik kényszerűen követték a halálba, majd körülöttük a lovaik. Mongóliában készült az a fotó, amelyen – miután a lovak lelegelték a környéket – elindul a karaván, hogy új legelőt keressenek. Az összes holmit tevék viszik, ugyanis a mongolok nem igázzák a lovat, megalázásnak tartanák.
De az újkorban is születtek sziklarajzok, ez egyrészt a véset technikájából derül ki, másrészt a rajzon látható férfi kezében puska van. Kunkovács László a fotográfia lehetőségeit hangoztatja. A fényképezés által Faust óhaja valósul meg: „Pillanat, állj meg!” Az egyik ilyen gyönyörű pillanat, amikor a szertartás előtt a tajgában élő tuva asszony erőt gyűjt a felszalagozott szent fánál.
A fotóművész vallja, kultúránkat a legmélyebb talapzatáig kell ismernünk, erre kell támaszkodnunk. Ezért is született meg Világjelek című háromnyelvű könyve, amelyet az azonos című kiállítás megnyitóján mutattak be. A kötet borítóján „a bika hátán álló Napfejű” sziklarajza látható, amelyet, ha tehetné, a szerző föltétlenül betenne a kultúra Noé-bárkájába.
(Világjelek – Belső-Ázsia és Szibéria sziklarajzai és népélete. Magyarság Háza. A tudományos fotótárlat 2017. június 25-ig ingyenesen megtekinthető)