A felhőtlen szórakozást ígérő Pletykafészek című előadás előtt beszélgetünk a Centrál Színházban. Hogyan készül az estére?
– Nem vagyok babonás abban az értelemben, hogy mindig ugyanoda kellene tenni a dolgaimat, vagy ugyanazt a koreográfiát csinálnám, de az biztos, hogy szeretek korán érkezni. Általában egy-másfél órával az előadás előtt már itt vagyok, hogy legyen időm ráhangolódni a darabra. A nehezebb szerepeknél pedig napokkal az előadás előtt az jár a fejemben, hogyan alakítsam a programom. A kétszereplős És Rómeó és Júlia…-ra különösen is készülök minden alkalommal.
– Fizikailag is hatalmas teljesítmény a játéka férjével, Rudolf Péterrel. Bizonyára kipihenten kell érkeznie.
– Nem is pihenés kérdése, nálam az előadás sikere inkább attól függ, hogy arra az időpontra koncentrált állapotba kerüljek.
– Ahogy összeszámoltam, a nagyvilági dívától a szerelmes kamaszig legalább nyolcféle nőt alakít szerepeiben, és különböző stílusokat, korokat is felidéz egy Shakespeare- vagy egy Márai-drámában. Hogyan hatnak a különböző nőalakok egymásra?
– Különválasztom őket, még a hasonló karaktereknél is az eltéréseket keresem: miben különböznek, mi motiválhatja a szereplőket.
A próbákon nagyon erősen hat rám az első benyomás, amikor megjelenik előttem valaki, akinek még nincs igazán alakja, de aztán a próbák során egyre több minden rárakódik, és egyszer csak lesz tekintete, arca, járása, beszéde – kialakul a kész karakter. Ghelderode Az Úr komédiásai – Képek Assisi Szent Ferenc életéből című darabjának bemutatójára készülünk most a Nemzeti Színházban, amelynek elején én a fegyveres halál vagyok. Bozsik Yvette rendező ugyanis női alakba képzelte bele a halált, ami végigkíséri az életünket. A harcos alak távol áll attól a fajta nőiségtől, amit legtöbbször a színpadon alakítok, ugyanakkor izgalmas folyamat felkutatni magamban, hogy milyen tulajdonságokat kell ötvöznöm a szerepben. Az irónia is segítségemre van ebben. Különben is kedvelem azokat a nőalakokat, akiknek sajátja a humor és egy kis cinizmus is.
– Mi, nézők, készségesen elhisszük, amit ezek az alakok a nőiségről közvetítenek, de Nagy-Kálózy Eszter játékában hogyan változnak, módosulnak ezek a karakterek az évek során? Egyáltalán, mit jelent több éven át játszani ugyanazt a figurát?
– Az És Rómeó és Júlia… tizennyolcadik éve megy folyamatosan, így a változás szinte természetes. Érdekes momentuma az életemnek ez az alapvetően mozgásra épülő, rendhagyó előadás, Péterrel magunkból csináljuk még a díszletet is. Sok apró gesztus van benne, amit a játék során továbbfejlesztettünk, az évek elteltével óhatatlanul meghallok benne olyan mondatokat is, amelyek korábban kevésbé hatottak rám. Felnőttem Mercutio Mab-monológjához, amelyet – bár pontosan értem, miről szól – mégiscsak nehéz nőként eljátszani. Mercutio szerepét máskülönben sosem osztanák rám, nyilvánvalóan csak ilyen körülmények között játszhatom, de mert nőből vagyok, nagyon izgalmas számomra, meddig lehet tágítani a szerepet, hogy a néző mégiscsak azt mondja: most Mercutio beszél.
– A tekintetek is sokatmondóak, és nem csak, ahogy Rudolf Péter Rómeóként nézi a Júliát alakító Esztert, legalább olyan erőteljes hatású, amikor dadaként vagy jó barátként erősítik egymást pillantásaikkal.
– Ezek a pluszok…
– Alice-ként szintén szélsőséges élethelyzeteket jár be Márai Sándor egyfelvonásosában, a Befejezetlen szimfóniában.
– A Nemzeti Színház előadása szerelmi háromszög, bár a férfi nem jelenik meg a színen. Csak a két nő beszélgetéséből derül ki az élettörténet, amelyet én eleinte kifejezetten sértetten játszottam. Mostanra megértettem, hogy sokkal fontosabb dolgokról beszél Alice, mint hogy sértett lehessen. Inkább azt a rádöbbenést kell közvetítenem, amely Alice hitét táplálja: akkor tudja megmenteni a férjét, ha valaki másnak odaadja, hiszen mellette sosem válhatna a férfiból a világ legjobb zeneszerzője…
A bemutató fölfokozott izgalmában megjelennek ezek a gondolatok, mégis, szükség van a folyamatos, közönség előtti játékra, hogy leülepedjenek a mondatok, és minden a helyére kerüljön. Végső soron ez a jó értelemben vett játékrutin segít megszülni a szerepet. Egy idő után már azt keresem, mi az a gesztus vagy lelkiállapot, a mondatoknak az a megéltsége, amely tovább mélyíti a drámai jelenetet.
– Színésznőként mennyire fontos a személyes szándék megmutatása, vagy inkább a rendező „viaszbabája”, aki kedve szerint formázza, alakítja a figuráját?
– Ha az a kérdés, hogy lebénít-e a rendező, amikor az akaratával behatárol, azt tapasztalom, hogy nem. David Doiasvili grúz rendező erős formákkal dolgozott ugyan a Szentivánéji álomban vagy a Cyranóban, de miután egyértelműen letette az alapokat, onnantól szabad kezet adott. A Nemzeti Színházban látható Hippolyta és Titánia már az én fantáziám szüleménye, és rajtam áll, hogyan jelenítem meg Roxane-t. A rendező és a színész közötti jófajta együttműködés alapja, hogy bár az előbbi erőteljesen képviseli szándékát, azon túl szabad az improvizáció, az ötletelés. Az alapkoncepció, akár egy dobbantó, amelyre rákerül a színészi játék, és ez az „adok-kapok” végül megemeli a darabot. Persze vannak másféle, erőteljesen rendezői elképzelésre épülő színházak, vagy épp ellenkezőleg: a színészi intuícióból születő előadások. Mindegyik nagyon izgalmas.
– Pályája során kitől tanult a legtöbbet?
– A kollégáktól rengeteget lehet tanulni. Szeretek másokat megfigyelni, nagyon tanulságos, ki hogyan dolgozik és gondolkozik a próbán. Amikor a pályámat kezdtem, sokat filmeztem, és fogalmam sem volt a színházról. Gyerekkoromtól filmszínésznőnek készültem. De a Művész Színház fontos állomása lett az életemnek, hatalmas színházcsináló energia gyűlt ott bennünk össze, amelynek az összetartója Taub János főrendező volt. Tulajdonképpen az ő inspirációi alapján jöttem rá, miért olyan fontos nekem a színház. Miközben még javában filmeztem, kezdtem felfogni, mit jelent, amikor az ember estéről estére jelen időben megtalálja ugyanazokat a mondatokat. Igazi színészi kihívás, mikor rádöbbensz, hogy a zsigereidből dolgozol, és egyszer csak a semmiből – a bevásárlásból – itt kell teremni, élni kell, és hiteles állapotokat megszülni. Szerintem ez nagyon nehéz feladat. A filmen tulajdonképpen elég egyszer megcsinálni a jelenetet jól, mert a pillanat megmarad. Taub János mondta, hogy mi itt élünk, a kis világunkban, de a szereplők más dimenzióban vannak. El kell jutni azokba a magasságokba vagy mélységekbe, ahol a szereplők életeseménye zajlik. És ez nem a mi komfortzónánkban van. Még ha sokszor fájdalmas is, de nem megkerülhető, hogy a színész bejárja a szerepből fakadó, gyötrelmes utat, mert enélkül nem lesz hiteles a játéka.
– Filmszínészként mások a tapasztalatai?
– A főiskola és az első filmek inkább arról szóltak, hogy a színész megmutassa, kicsoda, micsoda, és a tekintete vagy a belső világa volt érdekes. A filmkészítés eleve nem veszi figyelembe a kronológiát, gyakori, hogy a történet végét vesszük fel először – egyáltalán, túlságosan improvizatív műfajként tekintünk a mozira. Ha azután mégis próbálunk, rendszerint kiderül, mennyire fontos, hogy minden szakasszal tisztában legyen a színész, aki helyenként azt sem tudja megítélni, jól csinálta-e a zárójelenetet, amikor a film eleje még nincs sehol. Pályám kezdetén, ha valaki egy filmben szerepelt, az rögtön ismertté vált. Ma már nem feltétlenül van ez így. Nem is járnak az emberek annyit moziba. Talán hosszú idő után mostanában kezd a magyar film visszakerülni a méltó helyére.
– A színházba járó közönség kiszámíthatóbb?
– Megtelik a nézőtér, de nem tudunk egy művet annyiszor játszani, mint régen, amikor egy-egy darabot akár négyszer-ötször is előadtunk egy hónapban. Ma már ilyen nincs.
A színházak kénytelenek ritkítani, jó, ha egy-két előadásra futja havonta – főleg a komoly drámákból! A szórakoztató előbb eladható.
– Ön viszont sok szempontból a legszabadabb korszakát éli, milyen színházi tervei vannak mostanában?
– Olyanfajta korlátok, hogy időre kellene az iskolába érnem a gyerekeimért, vagy más kötöttségek, amelyek behatárolnának, most nincsenek, és valóban sok mindenen gondolkodunk Péterrel együtt. Nekünk akkora élmény az És Rómeó és Júlia…, hogy szeretnénk valami hasonlót csinálni így, párban. Talán az előadás megéltsége, intenzivitása tud mindig többet és többet adni, ezért sem könnyű abbahagyni. De úgy tervezzük, ha már a fizikai korlátaink megakadályoznak bennünket a játékban – mert azért ez a szünet nélküli, másfél órás darab nagyon kemény –, új előadást fogunk kitalálni. Lélekben szabad vagyok, és a kicsitől a nagyig bármilyen szerepet szívesen eljátszom.