2018. január 17., szerda, Antal, Antónia napja
Lugas, Lugas Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/hullamvasuton-2476003/

Hullámvasúton

Páskándi Anikó a cseles kivándorlásról, egy körúti sapkavásárlásról és a filmezés „kényszeréről”
Miután Páskándi Géza és családja Erdélyből átköltözött Budapestre, ahogy eddig, továbbra is megfigyelték őket. Persze nagy rutinnal, percek alatt kiszúrták a besúgókat. Amikor Páskándi Vendégség című darabját Debrecenben adták elő, a felesége, Anna az előadás szünetében felfedezte a megfigyelő román elvtársat. Odament hozzá, és románul megkérdezte tőle: „Hogy tetszik az előadás, camarad? Jó helyen ül? Mert tudok segíteni, ha nem.” Máig emlékszik a férfi döbbent arcára.

Kiss Anna Mária néven született Kolozsvárott, P. Sebők Anna néven jegyzi a könyveit s rendezi a filmjeit, a telefonban viszont Páskándi Anikóként mutatkozott be. Hogy Magyarországra települhessen, névházasságot kellett kötnie. Hogyan lett Kiss Anna Máriából Páskándi Anikó?
– Nagyapámat hívták Kiss Lajosnak, édesapám, aki szobrászként dolgozott, – hogy is fejezzem ki magam – egy jóképű széltoló volt. Édesanyámat Dnyipropetrovszk mellett ismerte meg, s habár ígérte, soha nem vette el feleségül. Apám 1944-ben Svájcba emigrált, majd Argentínába. Harmincnégy éves voltam, mikor találkoztam vele. Édesanyám később férjhez ment Sebők Péter agrármérnökhöz, aki azonnal a nevére vett. Amikor a férjemmel összeházasodtunk, ő azt szerette volna, ha Páskándi Gézáné leszek, de én inkább Páskándiné Sebők Anna lettem. Kutatóként, kultúrtörténészként, íróként a P. Sebők Anna nevet használom, az Anikó a becenevem. Rozsdásszeműnek a férjem nevezett el, ezért is lett ez a címe az életemről, az életünkről szóló könyvnek.
– Páskándi Géza a kolozsvári Bolyai-egyetemre járt, de nem fejezhette be a tanulmányait, mert az 1956-os forradalom melletti kiállásáért letartóztatták, és hat év börtönbüntetésre ítélték. Huszonöt évig élt együtt az íróval. Hogyan és mikor találkozott vele először?
– Kolozsvárott 1970 kora tavaszán meglátott valahol, és addig mászkált a városban, míg nem talált egy közös ismerőst, aki bemutatott minket egymásnak. Ő már akkor eldöntötte magában, ha egy mód van rá, nem ereszt. Nem is kellett engem nagyon fogni, maradtam én magamtól is.
– Mesélt a férje a börtönben töltött éveiről?
– Keveset, nem tartott mesedélutánokat. Én csak azt tudtam, hogy a mi életünkben milyen volt, arról, ami a börtönben történt, később értesültem, mikor tudományos kutatóként a Kolozsvári perek, 1956 és a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete, 1956 című könyveket írtam. Abban az időben keresztül-kasul bejártam Erdélyt, és a beszélgetések során folyamatosan azzal szembesültem, hogy Géza milyen különleges volt a börtönben, segített az elesetteken, kerülte a konfliktusokat, nem barátkozott akárkivel, tanította a fiatalokat, amikor pedig sötétzárkába került, hosszan meditált. Miután kiszabadult, megfogadta, és haláláig meg is tartotta, hogy mindig hagy egy falat ételt a tányérján, mondván, nem lehet annyira éhes az ember, hogy úrrá legyen benne az állat.
– Mi volt a legfőbb oka annak, hogy elhagyták Romániát?
– Egyrészt folyamatosan megfigyeltek minket, másrészt a férjem műveit rendszeresen letiltották. Ceaușescu 1968-ban a mellét veregetve azt mondta, ha a csehek után hozzájuk is bemennek az oroszok, akkor ők harcba lendülnek. Ezek után első dolga az volt, hogy Székelyföldön tartott egy nagy beszédet, hogy most fel kell emelni az erdélyi kisebbséget, a magyarokat. El is kezdték építeni Csíkszeredát, sajnálatos módon a gyönyörű régi barokk házakat ledöntötték, és szörnyű blokkokat húztak fel a helyükre. Tehát volt egy fellendülés, lapok alakultak, elindult a bukaresti magyar televízió, a magyarok repdestek az örömtől. Mindenki úgy érezte, hogy beindul a kisebbségi kultúrélet. Ma már tudjuk, hogy bekapták a horgot. Miután Ceaușescu 1971-ben Kínában és Koreában járt, összehívott egy pártkongresszust, ahol két írót „készítettek ki”, egy románt és egy magyart. A magyar író Páskándi Géza volt. A Kérjük a lábat letörölni című darabját Szabó József rendezte meg Nagyváradon, óriási sikerrel. Ez volt Géza első abszurd színműve, melyet bemutattak. New Yorkban, a Broadwayen 1983-tól 1998-ig az összes abszurdját előadták, Erdélyben azóta egyet se. A Nagyváradon bemutatott darabot letiltották, később engedélyeztek valamit. Megjelenhetett Rejtekhely című műve, mely a francia forradalom idején játszódik, majd a pártkongresszuson az elvtársak úgy ítélték meg, hogy Páskándi az imperializmus szekértolója, és megint letiltották. Mintha hullámvasúton ült volna, fel-le, fel-le. Közben jó dolgok is történtek, mert 1971-ben megkapta az Erdélyi Magyar Kritikusok Pezsgő-díját. Az év decemberében Várkonyi Zoltán rendezésében színészóriásokkal mutatták be Budapesten a Vendégség című darabját. Darvas, Básti, Bárdy György, Szegedi Erika játszották a főbb szerepeket. Erdélyben nem lehetett előadni, mert az unitárius egyház addig térült-fordult, míg nem engedélyezték. A darabban ugyanis kiderül, hogy Dávid Ferencnek, az egyház alapítójának szeretője volt, amit azóta be is bizonyítottak. Néha borzasztó helyzetbe kerültünk, előfordult, hogy nem volt ennivalónk. Aztán jobb lett, de Gézát közben folyamatosan provokálták. Mielőtt átköltöztünk Magyarországra, jó néhány kolozsvári magyar művész barátunk azt kérdezte: „Most mentek el, amikor már minden olyan jól megy?” Alig telt el öt-hat év, ők is jöttek át szépen sorban. Utólag tudtam meg az okiratokból, hogy a Securitate tisztában volt a „csellel”, hogy mindketten névházasságot kötöttünk. Abszurd, de Géza kivándorlási kérelmét egy nagy iratcsomóval együtt vitték be Ceaușescunak, aki anélkül, hogy tudta volna, aláírta a többi papírral együtt. A férjem 1974-ben néhány hónappal előbb jött át Budapestre, kezdetben Sára Sándor albérletében lakott, aztán megérkeztem én is a kislányunkkal, Ágnessel. Sok munka és hosszú huzavona után költöztünk ide Újbudára, a Nagyszalonta utcába.

Fotó: Teknős Miklós


– Milyen fogadtatásban volt részük, azt kapták az anyaországtól, amit vártak?
– Én sokat jártam Magyarországra, tudtam, milyenek a pesti emberek. Egyszer egy sapkát vettem a Körúton, és azt mondta az eladó, „ha nem jó, tessék visszahozni, kicserélem”. Mondom neki, nem tudom visszahozni, mert erdélyi vagyok, megyek haza. – Erdélyi, és ilyen jól beszél magyarul? – kérdezte. Tehát nem voltak illúzióink, mikor átköltöztünk. Viszont amikor azt vágták a fejemhez, hogy „örülj, hogy befogadtunk”, na, akkor már fölkaptam a vizet, és megkérdeztem: kit kellett, hogy te befogadjál?! Talán Arany Jánost, Adyt, Tamási Áront, Áprilyt? A mai napig nem veszik tudomásul, hogy Erdély nemcsak erkölcsi tőkét adott az anyaországnak, hanem a vérét is! Az összes háborúban részt vett. 2017-et írunk, és nem tudják, hogy a törökök után kipusztult Békés, Temes és Bánát megye, és Mária Terézia alatt telepítették be a románokat. Meredten nézik a Szulejmánt, de a magyar történelmet nem ismerik! Magyarországon is megfigyeltek minket, de Géza élete legalább már nem volt veszélyben. Itt legfeljebb kellemetlenkedtek. A Rejtekhely című darabjáról, melyet Erdélyben betiltottak, itt bemutattak, ugyanazt írták le kritikaként. Fehér György rendezett belőle egy tévéjátékot Őzével, Kállai­val, Bencze Ferenccel a főszerepben, de eldugták, csak késő este vetítették le.
– Erdélyben romántanárként dolgozott. Magyarországon nem a tanári pályát választotta, összehasonlító kisebbségkutatással kezdett foglalkozni. Milyen okok késztették a váltásra?
– Engem mindig is érdekeltek a kapcsolódási pontok. A román, a Bizánchoz közel álló kultúra nagyon értékes, rengeteg óriási egyéniséget szült. Sok mindent eltanulhattunk volna tőlük. Többek között azért is lettem romántanár, mert úgy vélem, aki Erdélyben él, az vegye tudomásul, hogy a román államban él, és tanulja meg a nyelvet anyanyelvi szinten. Legyen minimum kétnyelvű. Ismerni kell a román történelmet is. Minden, ami a történelemben történik, kivetül az irodalomra, a gazdaságra, mindenre.
– A Rozsdásszemű – Emlékezőregény, dokumentumokkal című könyve három asszony – az Ómama, az édesanyja és Anna – életéről szól. Miért döntött úgy, hogy megírja a családja és a házassága történetét?
– Éveken át rágott belülről, hogy bizonyos dolgokat a helyükre tegyek. Furcsa kimondani, de ki kell mondanom, hogy a zseniális emberek jobban ki vannak téve mindenféle kísértésnek. Például sokkal több asszonyszemély akarja levenni őket a lábukról. Borzasztóan elcsodálkoztam, mikor Géza halála után olyan történetekbe futottam bele, hogy ki mindenki volt Géza barátnője és halálos szerelme. Egy darabig rosszul is esett, aztán elmúlt. Elfogadom, hogy az átlagon felüli emberek életéhez hozzátartoznak pletykák, legendák, a könyvet éppen azért írtam meg, hogy bizonyos dolgokat tisztázzak. Az anyámmal való viszonyomat is szerettem volna papírra vetni, mert úgy halt meg szegény, hogy ma sem tudom, hányadán álltam vele. Vagy ő énvelem, mert örült is neki, hogy vagyok, meg nem is.
– Tanárként, kutatóként szakkönyveket, tanulmányokat írt. Miért fordult a film felé, hogyan kezdett el rendezni?
– Az erdélyi ’56-os események kutatásával foglalkoztam, miközben megszűnt a státuszom a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézetben. Nagyon elkeseredtem, hogy le kellett állnom a munkával. Erdélyben közel negyvenezer embert tartóztattak le, köztük románokat is. Az egyik legkedvesebb román íróm, Alexandru Ivasiuc is börtönbe került, mert részt vett egy szimpátiatüntetésen. Gézával Bukarestben barátkoztak össze, ahol szintén voltak megmozdulások. Temesváron is az utcára vonultak, de odáig már nem jutottam el, hogy ezeket is feldolgozzam. Sára Sándor filmrendezőnek panaszkodtam, hogy kettészakadt ez a nagy munka, s nem tudom, hogy mit csináljak. Dolgozd fel filmben – mondta. Olyan munkába mentem bele, és olyan erővel – pedig már akkor a hatvanat elütöttem –, amelyhez egy harmincéves fehérnépnek is fel kellett volna kötnie az alsóneműjét. Egész nap mentem, megyéről megyére, mert 1956 mint egy pókháló, úgy fogta be Erdélyt. Mindennek utánajártunk, mindent fölvettünk. Nagyon fontosnak tartottam, hogy Magyarországon is tudatosítsák végre, hogy 1956 őszén Erdélyben is voltak megmozdulások, melyekért súlyos büntetéseket osztottak ki. Tárgyalások folytak Románia, a Szovjetunió és Tito között, mert a románok is be akartak vonulni Magyarországra. Itt senki nem tudja, hogy Romániából 1958-ban kivonultak a szovjet csapatok! Azért jó, hogy sokáig összehasonlító munkával foglalkoztam, mert így megtalálom az összefüggéseket, látom egyben a folyamatokat.
– Az Erdély 1956 ötrészes dokumentumfilm-sorozatért 2005-ben a Magyar Filmszemlén különdíjat, a Memento ’59-ért Báthory-díjat kapott. A Búcsú című munkája az erdélyi magyar zsidó közösségek történetét dolgozza fel, a 2013-ban készült Cselekvő hit Járosi Andor evangélikus papnak állít emléket. Folyamatosan kutat, forgat, ír, a férje halála után közel harminc könyvet rendezett sajtó alá, két kötet megjelenés előtt áll. A teljes hagyatékot rendszerezte, és átadta a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Nemrég fejezte be az In memoriam Páskándi Géza – A méltó túlélés a boldogság maga című filmet. Hogyan bírja erővel?
– Mostanra nagyon elfáradtam. Úgy döntöttem, eladom a Nagyszalonta utcai lakást – ahol a ház falán Páskándi Géza emléktáblája látható, és ahol majdnem húsz évig éltünk együtt –, és vidékre költözöm, a családom mellé. Ezentúl csak az unokáimmal akarok foglalkozni. Úgy érzem, ennek jött el az ideje.

 

Kiemelt

Sztárok a Nappaliban

A január eleji, idén harmadszorra megrendezett program során több mint száz pécsi együttes lepi el a belvárosi kocsmákat és szórakozóhelyeket.

Poszt-trauma

Űrhajóval még nem jöttek

A bevándorlás egy álprobléma.

A király meztelen!

A szakáll nem elég.

Az áruházlánc ismét felháborító dolgot tett

Ezekkel a keresztekkel csak a baj van.

Pink

A férfimezőny jelentős része babának öltözött.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!