Valóban, ha visszaemlékezünk Kossuth beszédeire és cikkeire, melyekben már évekkel előbb kifakadt az orosz-pánszláv izgatások ellen Magyarországon, el kell hinnünk, hogy valóban őszinte reményei voltak s hitt abban, hogy Görgey ellentétbe tudja majd hozni az oroszt az osztrákkal talán oly mértékben, hogy az orosz, saját bomlasztó céljai szerint, lépéseket tesz majd Magyarország lehető függetlensége érdekében.
Teregován, hol első éjjeli szállásukat tartották, Bemnek egy futára érte utól Kossuthot. Tán nem is egy, mert Bem többet is küldött egymásután, kérve, könyörögve neki, térjen vissza, lelkesítse jelenlétével seregét, s ő azzal, ha Görgey, mint híre jár, meg is adja magát, elég erős lesz még hosszú időkig folytatni a harcot.
Sokszor visszagondolhatott Kossuth e levélre száműzetésének évei alatt, amikor már oly nagyon bízott abban, hogy személyes megjelenésével, alig pár ezer emberrel, meg tudja kezdeni újra a honszabadítás küzdelmét. Most azonban válaszából Bemhez szinte úgy tűnik ki, mintha megriasztotta volna annak üzenete. Vádolja ugyan Görgeyt, aki a szabadság szép fáját ledöntötte, de ő most már egyszerű polgár, nem teheti, hogy tegnap lemondva, ma újra felvegye a hatalmat. A további küzdelmet lehetetlennek tartja, mert például pénz sincs hozzá s ő soha sem folyamodhat saját népével szemben erőszakos rekvirálásokhoz. „Láthatja, tábornok úr, ez lelkiösmereti dolog.” Mindjárt ezután azonban, tollának izgatott fordulatával, mégis tanácsokat ad Bemnek, hogy miként folytassa a harcot.
Nem kíván hát többé visszatérni s szinte embertelennek látszik előtte a gondolat, hogy az utolsó napok kínjai után a jelen szomorú megkönnyebbüléséből visszasiessen új rémnapokra. Bízott még valamit Görgeyben, kívánta lelke mélyén azt is, hogy Bem tartsa a harcot, de ő maga össze volt már törve.
Egy-két kínos nap következett ezután, a határszélen keresgélve az utat, merre távozhassék. Orsovával szemben a szerb parton fenyegető tömegek figyelték a magyar földet. A Dunán az ada-kalehi török parancsnok még jó pénzért sem engedte őket elhajókázni. Egyedül az oláh határon állott barátságosan viselkedő török őrség; azonban az oláh fejedelemségek jó részét is orosz haderő tartotta megszállva. Szemere és Batthyány, kik közben szintén Orsovára érkeztek, átvették ott a vezetést, igyekezve lehető sokáig tartani a várost; Kossuth azonban ismeretlen kívánt maradni, visszavonult; arról sem tudott, hogy a szent koronával mit tett Szemere.
Augusztus 17-én megjött a híre annak, hogy Görgey valóban elkövette megrendítő tettét, letette a fegyvert az orosz előtt. Kossuth, úgy látszik, még ennek a napnak az alkonyán, a határon táborozó menekültek előtt lehetőleg észrevétlenül, hintója ülésén mélyen hátrahúzva magát, áthajtatott a kicsiny patak hídján a török őrséghez oláh területre, hogy ott megrendülve, könnyek között, szabad ég alatt készített fekhelyen töltse el hontalanságának első éjszakáját.
Görgey tette váratlan gyorsan jött. Hisz Radna előtt a magyar küldöttek még semmi eredményről sem számolhattak be, s rá két napra Görgey már annyira jutott volna, hogy feltételeket kapott, melyekkel kapitulálhatott? Lehetetlen, hogy Kossuth most már ne gondolt volna néha arra a legrosszabbra, ami tényleg megtörtént; ámbár azt is gondolhatta, hogy Görgey már előbb, a kormány háta mögött, készített elő valamit az orosszal. Elég az hozzá, hogy Kossuth még két nap mulva, Turn-Szeverinben is, azt mondta egy oláh hivatalnoknak, hogyGörgey a cár veje számára adta meg magát; s a lengyelek vezetője is, e napokban Kossuth bizalmasa, az orosszal történt kiegyezésről beszélt, amikor csapatával átkelt a Dunán.
Három napig utazott ezután Kossuth török dsidások fedezete alatt Vidin városa felé, ismét megnyugodván kissé és hálával telten török kísérői iránt. A vidini pasa is tele szívességgel, keleti udvariassággal fogadta, nagy embernek nevezte; biztatta a szultán védelmével. Nem lesz semmi bántódásuk, legyenek menekült társai vígan, „egyenek, igyanak, táncoljanak”. Az örömre azonban annál is kevésbbé volt kedvük, mert a pasa végül kijelentette, hogy sztambuli utasításig nem engedheti őket tovább utazni és a főbb menekültek mellé „díszőrséget” rendelt, mely mindenüvé kísérte őket.
A legnehezebb hetek következtek ezután, amiket Kossuth hosszú száműzetésében átélt. Közvetlenül élete legnagyobb szerencsétlensége után megállították őt és kényszerítették, hogy a tökéletesen bizonytalan jövő tudatával, elzárva a civilizált világtól, visszafordítsa tekintetét a lázálmokra, melyektől éppen most menekült. Lassankint megérkeztek Vidinbe a magyar sereg menekült töredékei. A hírek Görgey tettének következményeiről egyre bizonyosabban beszéltek.
Ide jött Szemere pár napra s nem hallgatott vádjával, hogy Kossuth árulónak adta át a hatalmat; s gyűlölettel Kossuth iránt aknázta ki e vádat. Itt volt már Dembinszky, a vérig sértett; Mészáros, aki megvetéssel nézett ekkor Kossuthnak politikus jellemére, mely az ő szeliden nyilt katonai lelkülete előtt oly idegen volt. Ő Dembinszkyvel elvonult, nem izgatott, ha alkalomadtán nem is hallgatott; annál hangosabb volt Perczel tábornok, kinek környezete szinte lázította Kossuth ellen a menekültek pár ezernyi tömegét. S végül megjött az öreg Bem is, akit lován kétoldalt támogatva mentett át kísérete az erdélyi havasokon. A méregtől forrt, és a megvetéstől, Kossuth menekülése miatt. Egy éleshangú levelében, melyben Kossuthtól kicsiny csapata számára pénzt kér, gyávának és hitványnak nevezte azokat, kik olyannyira siettek a meneküléssel.
Viták és pártok támadtak a menekült táborban és Kossuth úgyszólván egyedül állott a vádak között. Volt titkárjával, a kalandor Szöllősyvel és hadsegédével, Asbóthtal, elvonultan élt a rozoga török házban, ritkán, csak alkonyatkor mutatkozva a város görbe utcáin, amelyek ablaktalan falaikkal, némán ballagó törökjeikkel csak növelték a szerencsétlenség fantasztikumát. Családjára gondolt Kossuth és elrémítette, hogy otthonhagyott feleségéről semmi hír; az osztrák kegyetlenkedések azonban, néha nőkkel szemben is, már megkezdődtek.
Pénzt alig hozott magával pár hónapra valót. Orsován ugyan már leszámolást követelt egyes emberektől a kormánypénzekről, de sikertelenül. Most Szőllősyvel azt tervezgette, hogy Londonban tollával keresi majd kenyerét, használva tehetsége szerint hazájának. Közben halottaskocsik állandó dübörgése tette még iszonyatosabbá a menekültek napjait. A legénység a dunaparti mezőn, sátrak puszta földjén töltötte a hideg szeptemberi éjszakákat, kellő táplálék és ruha nélkül s járvány kezdett pusztítani, melynek pár hét alatt minden tizedik menekült áldozatául esett. Minden magasabb gondolat elhallgatott.
A tisztek elhagyták embereiket. Akinek pénze volt, kártyázott, dőzsölt; az éhezők gyűlölettel figyelték őket. Sápadtan lézengő alakokat látott a hajóknak utasa a Duna partján, kik sóváran néztek mindent, ami hazafelé megy vagy hazulról jön. Szökést kíséreltek meg a menekültek, néha csoportosan is; a török őrség azonban többnyire visszaterelte őket. S mindennek sivár hátterét adták a konstantinápolyi és bukaresti hírek, melyek szerint Oroszország és Ausztria a legnagyobb eréllyel követelik a töröktől a menekültek kiadatását.
Folytatjuk