Már alkonyodott, amikor 1956. november 16-án Kádár János autója a 11-es útról rákanyarodott a leányfalui luxusvilla bekötőútjára. A szovjet elvtársak már várták. Mielőtt tárgyaltak volna, Kádár még elszívott egy cigarettát az emeleti „kék háló” erkélyén. A teniszpálya mögött az országút négy méterrel lejjebb van, zaja nem hallatszik ide. Azon túl pedig méltóságteljesen hömpölyög a Duna. Micsoda isteni béke! – gondolta az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának elnöke. Aztán lesietett a lovagterembe, ahol a kandallót élet és halál urai: Georgij Malenkov, Ivan Szerov és Mihail Szuszlov elvtársak ülték körbe. Közeledtére felálltak, és vele együtt a nagy asztalhoz telepedtek. Aztán sebtiben megállapodtak Nagy Imre elrablásáról. Lehet, hogy a fentiek nem pontosan így zajlottak. De pontosan itt.
Másik dimenzió
A szovjet vezetők törekedtek arra, hogy lehetőleg úri fészekben üssenek tanyát. És valóban, aki áthalad a villa bejáratának számító boltív alatt, egy másik dimenzióba lép át. Mintha hirtelen herceggé válna, de legalábbis gróffá, az épületegyüttes olyan pompás, olyan méltóságot sugárzó. Pedig a villa eredeti tulajdonosának nem volt kutyabőre. Viszont valamiben ugyancsak kitűnt a kortársai közül: nagyon értett ahhoz, amit csinált. A Nürnbergből származó Sorg dinasztia legifjabb sarja, Antal pont ilyen volt. Noha pallérként indult az 1900-as évek legelején, hamarosan a fél ország arról beszélt, hogy kifejezetten keresi a nehezen megoldható feladatokat. Feljegyezték, hogy 1904-ben egy martonvásári nagygazda télen akart felhúzatni egy új épületet. Fagyban? Amikor minden építkezés leáll? Az nem létezik! – ingatták a fejüket a kétkedők. Nos, létezett.
Sorg Antal trágyából emelt falak között falaztatott a munkásaival, és sehol semmi fagyás, az épület két hét alatt elkészült. A Maglódi úti sörgyár épületegyüttesét egy év alatt húzta fel, a Magyar Királyi Ipari Anyaghivatal óriási épületét kilenc hónap alatt. Az engedélyeket menet közben szerezték meg.
A magánvállalkozás családi vállalkozássá vált: az alapító fia, szintén Antal, építészmérnök lett, a másik fiú, Jenő pedig általános mérnök. Antal az egyetem elvégzése után elindult világot látni, és néhány évig Argentínában élt. Mondják, Córdobában szeretett bele a koloniál stílusba, és hazatérte után hamarosan megszületett a leányfalui ház terve. A pénz aligha számított, mivel a harmincas években már dúsgazdag iparmágnások voltak, semmi sem állhatott a villa építésének útjába. Ám mire elkészült, már csak hónapokig élvezhették. Talán egy évig. A két fiú 1944-ben Dél-Amerikába távozott, ahol később ismét sztárvállalkozók lettek, együtt dolgoztak például az építészlegendával, Oscar Niemeyerrel.
A papa itthon maradt – vesztére. 1946-ban bebörtönözték, két év múlva ott is halt meg. Ez a család építette a margitszigeti nemzeti sportuszodát, a Péti Nitrogénműveket, a csepeli szabadkikötőt, a Honvédelmi Minisztériumot, a ferihegyi gyorsforgalmi utat, a Regnum Marianumot, a kőbányai szecessziós zsinagógát… Meg ezt a leányfalui gyöngyszemet, amellyel most senki sem tud mit kezdeni.
Az utcai kovácsoltvas kaputól vagy kétszáz méteres, határozottan emelkedő, kockaköves úton jutunk fel a villáig. Az út a teniszpálya mellett vezet el. Mivel hegyoldalon vagyunk, a játékteret úgy építették meg, hogy a pálya alá garázsok kerültek. Az egyemeletes villa óriási terasszal néz a Dunára. A főútról alig látható, a fák lombozata jótékonyan eltakarja. Főbejárata hátul, egy árkádos előtérből nyílik. A főbejárattal szemben, a kockaköves, zárt udvar másik oldalán magasodik az ugyancsak emeletes, teraszos, tornyos vendégház. Mindkét épületet bőségesen beburkolja a falakra felfutó vadrepkény, vadszőlő, borostyán. A vendégház főbejárata az első emeleten van, oda külső vaslépcső vezet fel. Kissé megremeg az ember lába, mikor látja, hogy a fémen helyenként át lehet látni, megette a rozsda.
A főépületbe belépve fogadótérbe érkezünk. Innen nyitott lépcső vezet az emeleti helyiségekhez, és a stílusra jellemző kovácsoltvas kapun keresztül jutunk a két emelet belmagasságú nagyterembe. A teret az egy emelet magas kandalló uralja, erre mintegy ráül a fából készült körfolyosó, amelyből a lakosztályok nyílnak. (Kádáré a 9-es számú szoba volt.) A függőfolyosó gerendái rusztikusak, a balusztrád, a korlát elegánsan kecses. Az U alakú emeleti folyosó két vége az emeleti teraszhoz fut ki… Ám ezzel szomorú kontrasztot mutat, hogy a pusztulás kezdődő jelei már jól láthatók, dönteni kellene: mi legyen?
A kert – ez is több mint egy hektár – mintha teljesen magára maradt volna, noha az elmúlt hónapokban megpróbálták ápoltabbá tenni.
Az épület mögött pedig óriási zöld terület éli a maga több évtizede háborítatlan életét. Ahogy az internetes világtérképen rátekint az ember, eléggé meghökkentő képet lát: a népszerű falu közepén egy óriási, érintetlen és érinthetetlen dzsungel! Egy olyan településen, ahol az üres telkek ára négyzetméterenként 10-15 ezer forint… Az ingatlant védetté nyilvánító rendelet szőlőnek és gyümölcsösnek nevezi, jóllehet az ültetvények már akkor végzetesen elvadultak vagy elpusztultak, amikor a rendelet született, 2003-ban. Erdő ez, de az erdészeti szervek nem tartják annak.
Ezerkilencszáznegyvenötben Tildy Zoltán köztársasági elnöknek utalták ki. Aztán pártüdülő lett. Még később, egészen 2000-ig, étterem és luxuspanzió volt az épületben. E sorok írójának 1995 táján az étterem vezetője elmondta: sokan meg akarták venni.
„Mondjon egy számot!”
Volt itt például egy nyugatnémet vendég, aki besétált, körbenézett a nagyteremben, végigfuttatta a tekintetét a gyönyörűséges, fa körfolyosón, aztán leült a terasz egyik asztalához, kinyitotta a csekkfüzetét, letekerte a töltőtoll kupakját, és nyugodtan így szólt az étteremvezető asszonyhoz: „Mondjon egy számot!” Nem adták el. Később a kincstár gondjaira bízták, de hamarosan a helyi önkormányzat lett a tulajdonos.
Most már eladnák; de ki az az őrült befektető, aki kiad 600-700 milliót úgy, hogy se a házhoz, se a kerthez nem nyúlhat hozzá? Merthogy műemlék. Hatvanéves se volt, amikor egy helyi lakos javaslatára védelem alá helyezték. A műemléki státuszhoz képest meglehetősen fiatal. Ám Király Noémi főépítész a figyelmembe idézi: nem kell nagyon öregnek lennie egy épületnek ahhoz, hogy műemléki védettséget kapjon, elég, ha jelentős.
– Az épületegyüttes szépsége vonzza a filmes stábokat – mondja Loszmann János polgármester. – Gyakran bérlik ki tőlünk, aminek mi örülünk, mert az így kapott pénzből legalább az olyan munkákat elvégezhetjük, mint mondjuk a csatorna cseréje, tisztítása vagy a tetők javítása, a terasz újraburkolása, a káros növénybenövések, kidőlt fák eltávolítása. Költünk is rá, amennyi erőnkből telik, az utóbbi két évben, mióta én polgármester vagyok, úgy öt-nyolcmilliót. Csekélyke haszon, de mégiscsak az: a stábok szép fehérre kifestik a falakat, mielőtt elmennek.
Feltartóztathatatlan elmúlás?
Ülünk a polgármesteri irodában. Loszmann János, Szelekovszky Beáta, a Faluház és Ravasz László Könyvtár igazgatója és a főépítész asszony. Arról elmélkedünk, mi lehet a villából. Alkotótelep? Múzeum? Rendezvényközpont? Más helyreállított kastélyoknál, kúriáknál is gond ez: állnak a gyönyörűen rendbe tett falak, de élettel megtölteni már csak itt-ott sikerül.
– A Duna–Ipoly Nemzeti Park például „magterületnek” nyilvánította az ingatlan zöld részeit – folytatja a polgármester. (Magterület: kiemelt természeti érték, ökológiailag fontos természetes vagy természet közeli élőhely.) Ez azt jelentette, hogy semmit sem lehet kezdeni vele, így kell maradnia. Most már csak a ház fölött húzódó árok tartozik ebbe a besorolásba. A műemléki felügyelőség is megértőnek mutatkozik. Lehetne tehát tervezni…
A polgármester pontosan emlékszik, milyen volt ez az épület, amikor még élet volt benne. Meséli, hogy a gyümölcsösben öntözőrendszer volt vízművel, a konyhát saját zöldségkertészet szolgálta ki, és volt mosoda is. A birtokon ma is működő forrás csordogál… Viszont a ház minden sarkába beleköltözött valami lassan terjedő, de feltartóztathatatlannak rémlő elmúlás, tudja, hamarosan szorítani fogja az idő. A falu csak az ingatlant kapta meg, a gondok enyhítésére pénzt nem. Megemlítem, hogy olvastam a lokálpatrióta Tóth Béla egy dolgozatát, amelyben az áll, hogy a héthektáros „erdőből” le lehetne választani két-három hektárt, és lakóingatlanok számára értékesíteni, a bevételt pedig a villa rendbetételére és üzemeltetésére fordítani.
– Ez is egy megoldási lehetőség – mondja Loszmann János. – De mindenekelőtt új szabályozási terv kell, amelyet a szakigazgatási szervek és a helyi önkormányzati testület is elfogadnak.
– Kinek a dolga azt elkészíteni?
– A befektetőnek. Vagy az önkormányzatnak. Mi meg is csinálnánk, vannak elképzeléseink, de félő, hogy zsákutcába jutunk, mert megkötnénk egy esetleges befektető kezét. A legjobb persze az lenne, ha mi csinálnánk meg. Képesek lennénk is üzemeltetni, ha volna az elinduláshoz elég pénzünk…
– Miért nem pályáznak?
– A Pest megyei régió a műemlék-felújítási támogatásokból ki van zárva, mert a többi régiónál fejlettebbnek számít.
És a kör itt szépen be is zárul. Talán nem halálra, csak tetszhalálra ítélték ezt a villát azok, akik óvni akarták. Az enyészet viszont nem ismer könyörületet…