A közelmúltban érdekes, rendőrségi forrásra hivatkozó sajtóhír hullámzott át a magyar tömegtájékoztatáson, amely szerint folyamatosan nő az egyházi ingatlanokban elkövetett lopások száma. Állítólag. Jó hír viszont, hogy ezzel párhuzamosan nem történik egyre több temetői fosztogatás. „Csupán” a rongálás, főként sírkődöntögetés és -firkálás vált mind gyakoribbá Magyarországon. Hogy igaz-e a hír vagy sem, pontos statisztika híján nem eldönthető. Az ORFK sajtóosztálya két hét alatt sem válaszolt kérdéseinkre. A plébániákon végzett „házi” tájékozódás és a templomi betörésekről szóló hírek összegyűjtése alapján jelentős növekedés nem figyelhető meg.
A templomok kifosztása évszázadokon keresztül meglehetősen súlyos bűncselekménynek számított. Hosszú évezredeken át mélyen belénk vésődött a tilalom, az ókortól napjainkig eleven tabu csak különleges helyzetekben, háború idején vagy a vallásos hit megingásakor oldódott. Az ókori templomok vagy szentélyek kifosztását a mindenkori hatóságok igen súlyosan megtorolták, részben a közrend biztosítása érdekében, részben attól való félelmükben, hogy a meggyalázott szentélyű haragvó istenség az egész közösségen bosszút áll.
A milánói ediktum után nyilvánosan működő keresztény templomok elöljárói és látogatói is ügyeltek a lopások megakadályozására. Az ilyen bűncselekmény az anyagi veszteségen túl sokszor a hely, az ereklyék vagy a megszentelt kenyerek megszentségtelenítését is jelenti. A III–IV. századtól külön tisztség volt a keresztény templomokban a ianitor, vagyis az ajtónálló, templomőr, akinek az illetéktelenek távol tartása és a hittanulók időben történő kiküldése volt a feladata. A mai templomőrökhöz hasonló szerepük lehetett a lopások megakadályozásában is.
A XI. században a különféle egyházmegyék más-más szankciókat helyeztek kilátásba a templomok kifosztóival szemben, és természetesen a világi bírósági határozatok sem voltak egységesek. Az ilyesféle bűncselekmény szabályszerű eljárással sosem maradhatott megtorlás nélkül. Burchard wormsi püspök Decretumának egy betéte szerint a templomi lopás ugyanolyan következményeket vont maga után, mint a szülők megátkozása, megütése, megbecstelenítése vagy megölése. A templom épületében történő lopás más büntetést érdemelt, mint az egyszerű, egyházi vagyont károsító sikkasztás, valószínűleg abból a megfontolásból, hogy az első esetben a hely megszentségtelenítése is megtörténhetett. Mindez hét év penitenciával volt jóvátehető, akárcsak a kapzsiságból tett hamis eskü és a kiközösítettekkel való baráti kapcsolat – vagy a házasságtörés.
Vallási bosszúk
Ez az egyházi rendelkezés közel egyidős a szabolcsi zsinat határozataival, illetve Szent István és László törvényeivel. A legrégebbi hazai jogforrások sok apró részletet szabályoztak, de minden problémára külön megoldást nem kínáltak. Szent István törvényei például szankcionálták a templomi neveletlenségeket. Aki a mise alatt zajongott, tréfás mesékkel másokat megzavart, nem figyelt az olvasmányokra, ha közrendű volt, arra számíthatott, hogy a templom pitvarában megvesszőzték és szégyenszemre lenyírták, ha előkelőbb volt, megúszta a dolgot egy egyszerű kidobással.
A lopást egységesen és meglehetősen szigorúan szankcionálta a kor törvénykezése: szolgák esetében a lopott holmi visszaadása mellett az orrát öt tinóval válthatta meg az elkövető, a következő esetben ugyanez volt érvényes a fülére; a harmadik lopás pedig minden esetben halált érdemelt. Az 1092-es szabolcsi zsinat foglalkozott azzal a problémával is, mi a teendő, ha papok veszik magukhoz az egyház javait, eladják vagy gondatlanság miatt elveszítik. Ilyenkor a rendelkezés szerint a kárt meg kellett téríteniük, a bűnöst pedig megvesszőzték.
A középkor és késő középkor nagy templomi rablásai és fosztogatásai hátterében többnyire pártütések, országos vagy helyi konfliktusok álltak. Ez történt többek között a keszthelyi és a nyitrai ferences kolostorral a XV. század negyvenes éveiben. 1441-ben Erzsébet királyné elvette a Gersei Pethő családtól a keszthelyi rendházat és templomot, amire a hoppon maradtak bosszúból megtámadták és kifosztották. Ugyancsak politikai oka volt 1441-ben a nyitrai ferences kolostor megtámadásának, feldúlásának, majd felgyújtásának. Nem a haszonszerzés reményében vagy az egyház ellen táplált indulatok miatt történt a rablás és vandalizmus.
Ezzel szemben a hitújítást, majd a középkori magyar állam bukását követően sokszor voltak veszélyben a templomok hitbeli megfontolás miatt, különösen háborús időszakokban, mivel a felekezeti szembenállás talaján a más vallású katonák előszeretettel rabolták ki, gyújtották föl vagy vették el és játszották sajátjaik kezére az egyházakat. A tatárok után a törökök is nagy károkat okoztak, de, ha nem is egyenlő mértékben, a különféle keresztény felekezetek is ki-kifosztották egymás templomait.
1556-ban Petraskó vajda – Mihai Viteazul édesapja – a protestánssá lett Báthory György nyírbátori családi templomát rabolta ki barbár módon. Ekkor vesztek el a kenyérmezei ütközet azon relikviái, melyeket a nagy győzelem után Báthory István a templomnak ajánlott. Petraskó fegyveresei még a kriptákat is feltörték, és a csontokat szétszórták a meggyalázott templomban. A vallási vagy ideológiai indíttatású templomi kártétel a XVI–XVII. században vált gyakorivá, és ez a bűncselekmény még napjainkban sem tűnt el nyomtalanul.
Háborús pszichózis
A lehetetlen állapotok megfékezésére több politikai vezető is lépéseket tett. Bethlen Gábor fejedelem 1616-ban Déván egy drákói szigorúságú hadi edictumot adott ki, amelynek negyvenötödik pontja a gyilkosságot és a paráznaságot egyaránt fővesztéssel, a templomok „felrontását” kerékbe töréssel, a tolvajlást karóba húzással, a lopást akasztással rendelte megtorolni. Az ilyen rendelkezések jelenthettek némi visszatartó erőt, különösen, ha a bíróságok példát akartak statuálni az elrettentő ítélettel.
Valószínűleg ez történt egy sokkal békésebb korban, 1783-ban, amikor Henczel Zsuzsanna 26 éves és Henczel Pál 24 éves nagyölvedi lakosokat az esztergomi törvényszék halálra ítélte. A bűnösök felfeszítették az egyik templom ajtaját, és nemcsak eltulajdonították a bent találtakat, hanem meg is szentségtelenítették az egyházat. Az ítéletet február 7-én végre is hajtották. A szentséggyalázás bűntettét ebben a korban rendkívül keményen szankcionálták.
A XVIII. század második felében a 31 esztendős Hierholdin Máriát a konszekrált ostya megtaposásáért lefejezésre, a szentséget meggyalázó keze-lába levágására és máglyán való elégetésre ítélte a pozsonyi törvényszék. Igaz, Hierholdin Mária visszaeső volt: eleve a tallósi dologházból szökött, és mint az iratokból kiderült, korábban két ember életét is kioltotta.
A templomi rablásnak és rongálásnak a történelem során sokszor nem felekezeti vagy haszonszerzési oka volt, hanem a vandalizmus „csupán” a háborús pszichózis következményének tudható be. A kárpátaljai podheringi csata után 1849 áprilisában Barco tábornok életben maradt osztrák katonái az elvesztett ütközet miatti mérgükben minden útjukba eső udvarházat kiraboltak, s még a holubinai templom értékesebb díszeit is magukkal vitték bosszúból.
A XXI. század magyarországi templomrablásai, temetőgyalázásai és egyéb hasonló bűncselekményei ilyen történelmi folyamatba illeszthetők. A temetők eltérő indítékokból történő meggyalázása ugyanazokat az érzelmi-ideológiai célokat szolgálja napjainkban, mint ezer éven keresztül bármikor. Vannak, akik a sírokat a haszonszerzés reményében fosztogatják, és léteznek „véleménykifejező” bűncselekmények.
Ellopott perselypénzek
Kettőezerben halottak napján például több hasonló atrocitásról lehetett olvasni. A munkásmozgalmi panteont és Kádár János sírját ebben az évben zöld festékkel mázolták be. Az elkövető bizonyára arra az ellentmondásra keresett egyéni elégtételt, hogy a kommunizmus tömeggyilkos bűnözői még a rendszerváltás után tíz évvel is díszsírhelyen nyugszanak, míg az áldozatok jelentős része jelöletlen tömegsírban. De ebben az időben történt más ideológiai megfontolású garázdaság is Budapesten: öt fiatal, valószínűleg az egyházellenes hecckampánytól feltüzelve, ledöntötte a Regnum Marianum templom helyén álló fakeresztet.
Előfordul, hogy a különböző indítékok olyan szorosan összefonódnak, hogy lehetetlen megállapítani, mi volt az elkövetők legfontosabb szándéka. Ilyesmi történhetett a mádi zsinagóga 2008 márciusában történt kifosztásakor is. A bűncselekményt elkövető mezőzombori és mádi fiatalemberek nemcsak 19 500 forintot, egy értékesebb tóratartót és egy régi imakönyvet vittek magukkal, hanem még a templom falait is összekoszolták. Állítólag csupán heccből. A két elkövetőt gyorsan megtalálta a rendőrség.
Sajátos templomi bűncselekmény történt idén Egerben az esti úrnapi misén. A zavart viselkedésű, drog és alkohol hatása alatt álló férfi mise közben felment a főoltárhoz, beült a főpapi székbe, beleivott a miséző pap kelyhébe, majd az őt csitító hívekkel kezdett ordibálni. A jól megtermett randalírozót csak öt rendőr tudta megfékezni, és a garázda végül bilincsben hagyta el a székesegyházat. Az eset, bár nem hétköznapi, ritkának sem nevezhető: valószínűleg nem sok fővárosi plébánia van, ahol ne történt volna már kisebb-nagyobb rendbontás a részegek és/vagy drogosok követelőzései miatt.
Az ilyen esetekhez képest a templomi fosztogatások szinte érdektelenek. 2016 márciusától mindössze tíz körüli templomi fosztogatásról lehetett olvasni. Március 17-én a karcsai templom perselyét vitte el két tolvaj tízezer forint körüli adománnyal. 21-én egy botcsinálta bűnöző tört be a mátészalkai templomba. Az ajtó alsó részén kifelé mászva fényképezték le. A rendőröknek azt vallotta, csupán fogadalmat akart tenni, hogy nem iszik többet. Április 11-én a szolnoki Szentlélek-templomban tettek kárt vandál betörők, júniusban a lókúti római katolikus templom perselyeit lovasította meg egy polgárdi lakos. Szintén a perselyt akarta megszerezni az a betörő, aki július 21-én a balatonlellei Szentháromság-templom üvegajtaját áttörve jutott az épületbe, majd a zsákmányát kismotorra téve menekült.
Augusztusban a jászkiséri plébániáról próbált meg két elkövető szőnyegeket eltulajdonítani, majd a hónap végén három nő Gyulán fizetés nélkül iszkolt el néhány megvásárolható kegytárggyal felpakolva.
Sok ez vagy kevés? A meg nem erősített rendőrségi adatok alapján az elmúlt öt évben a növekedés 27 százalékos volt. Mindez biztosan nem örömteli, de az egyre bonyolultabb technikai eszközöknek, kameráknak, riasztóknak köszönhetően az elkövetők meglehetősen nagy százalékát sikerül rendőrkézre keríteni, és javarészt az eltulajdonított perselyek is előkerülnek. A jelenség mögött azonban vélhetőleg komolyabb társadalmi változások állnak.