Hogyan kezdi az új évet a Zurgó?
– Szeretjük hejgetéssel, urálással indítani az évet, ez a moldvai csángó magyaroknál a Kárpát-medence más területein ismert regölés megfelelője. A köszöntő áldást, bőségvarázslást, jókívánságokat tartalmaz az új esztendőre, miközben zenebonával igyekszik elűzni a gonoszt, és az ártó erőket is távol tartani a háztól.
– Már maga a névadó, hangutánzó zurgó szó is megidézi az évkezdés pörgő, felfokozott hangulatát. Ilyen a hejgetés szövege is?
– Az általunk használt hejgetés, amellyel az óévet búcsúztatjuk, és derűs bizakodással indítjuk az újat, saját gyűjtés Lujzikalagor faluból. A Bákótól tíz kilométerre fekvő moldvai csángó településen évekkel ezelőtt sok szépséget sikerült diktafonra venni, amikor többek között elkerültünk Jankuj András bácsihoz. A nyolcvanon túli öreglegény elmondta, hogy nem is olyan régen járogatott még egy barátjával hejgetni, de hogy a szeme meghomályosodott, az egészségi állapota romlott, vagy két-három éve nem nagyon tud menni. És belekezdett egy gyönyörű szövegbe, szinte alig hittünk a fülünknek:
Jó estét, jó estét kévánunk a Házigazdának
És a Házigazda Asszonyának,
Együtt minden családjának!
Jelen szavainknak küs üdőt adjanak,
Jó Testvéreim, erőst szépen kérjük, tessék meghallgassák:
Rebegő nyelvünköt a szárnyára eresszük,
Előbb szemeinket az égre terjesszük,
Onnat várunk áldást a szép társaságra,
Annak pedig minden jelen lött tagjára.
Jó Testvéreim, dicsérjük az Istent a jövetelőbe,
Hogy legyen csendesség a mi országunkon ez új esztendőbe’,
Víg öröm és áldás szálljon a szívükre!
De a beköszöntőn túl nem tudott lépni András bácsi, mert a folytatás már nem jutott az eszébe.
– Ilyenkor mit lehet tenni: csalódottan távoznak?
– Az öreg csángó legalább egy órát próbálkozott, mi is nyaggattuk, aztán kifáradtunk, és szomorúan néztünk egymásra. Egyszer csak András bácsinak földerült az arca, és a következő megoldással állt elő: „Édes öcsém, te még ifjú vagy. Én már öregember vagyok, hamar meghalok. Egyszer te is meghalsz. Amikor a másik világon találkozunk, biztos, hogy az eszembe fog jutni az egész, ott majd elmondom neked.” Csodálatos megoldásra talált, amelyben az volt a különösen szép, hogy micsoda reménnyel élte az életét. Bízott abban, hogy a másik világon nemcsak ő, hanem még mi is ott leszünk. II. János Pál pápa mondta, hogy a vágyainkkal nincsen semmi baj, de a rendezetlen vágyak gondot okoznak. Ábrándjaink és vágyaink elrendezéséhez hozzásegít, ha vannak olyan céljaink, amelyek egész életünkön átívelnek, vagy akár azon is túlmutatnak… A gyűjtés másnapján, hazaindulóban mindenesetre bementünk András bácsihoz búcsúzkodni, aki azzal fogadott, hogy rossz éjszakája volt, de hajnalban eszébe jutott a szöveg, és el is tudta mondani végig az egész gyönyörű, sámánisztikus elemekkel átszőtt rítust. A görög mitológiában Thanatosz a halál, testvére, Hüpnosz az álom. Úgy látszik, éjszaka a két testvér megegyezett, hogy megismerhessük a hejgetést még ideát.
– Sokat járnak a határon túlra, nemcsak Erdélybe és Moldvába, de Kárpátaljára is táncházat, előadást tartani. Miért indulnak el még ezekben a polgárháborús időkben is?
– Nagyon fontosak és értékesek számunkra ezek az utak. Célunk, hogy olyan kisközösségekhez juttassuk el a moldvai magyarság zenéjét, táncait és a világ népeinek a meséjét, amelyekhez nehéz körülményeik miatt másképp nem nagyon érne el ez a kultúra. Az utakból mi magunk is sokat épülünk. Megfizethetetlen élmény, amikor gyermekotthonban élőket és óvodásokat, kisiskolásokat lát az ember önfeledten táncolni és énekelni, így aztán nem is fogadunk el érte pénzt. Vendéglátóink biztosítják a szállást, ellátást, mi pedig az útiköltséget, így mindenki hozzáadja a magáét, közös a munka és az öröm is. Két nap alatt négy-öt helyszínre eljutunk, 2015-ben vagy 35 ilyen koncertet, táncházat tartottunk.
– Van valami különbség az itthoni és a határon túli magyar táncházak között?
– Úgy érzem, hogy különbség inkább a főváros és a kistelepülések között van. Kevésbé érzékelem, hogy más lenne a táncház a Kárpát-medence bármelyik kistelepülésén, függetlenül attól, hogy melyik országrész területén vagyunk. Miközben a táncházmozgalom itthon már negyvenéves is elmúlt, az eredményei csak az elmúlt öt-tíz évben jutottak el Kárpátaljára. Nagy adóssága ez a mozgalomnak, amelyet a magunk eszközeivel mi is igyekszünk törleszteni.
– A világ népeinek mesekincse hogyan kapcsolódik programjukhoz? Kiknek szól a táncolás szüneteiben elmondott török, orosz, japán vagy akár magyar népmese?
– A jó mese szerintem az, amelyik az ötévest, a 45 és a 85 évest is megszólítja, és mindenki, aki hallgatja, a maga számára hasznosat tud kihallani belőle. Az igazi mese mitikus, mint a hejgetés szövege. Mert a népmesék mítoszt teremtenek, igazi hősökről szólnak, akiknek a cselekedetei mintául szolgálhatnak a hétköznapokban. Magyarul: aprópénzre lehet váltani őket. Fontosak a történetek, segítségükkel közösségi szempontú lelki alapállást lehet fölvenni, a hőssel azonosulva mentálisan is begyakorolhatók bizonyos cselekvések. Az elmúlt évben sokat foglalkoztam Philip Zimbardóval és magyarországi követőivel, a Hősök Tere mozgalommal. A professzor által kidolgozott modell a mindennapi életben előforduló nehezen kezelhető és frusztrációt okozó helyzetekre mutat megoldásokat. Azokban a napokban, amikor a legtöbbet olvastam róluk, folyamatosan futottam bele nehéz sorsú emberekbe, akik elhagyatva, eszméletüket vesztve feküdtek az utcán, vagy éppen fültanúja voltam, amint egy vak asszonyt megfenyegetnek. A Zimbardo-féle szövegeket olvasva sokkal könnyebb volt kezelni ezeket a helyzeteket. Szerintem a jó népmesék is ilyenek: a nehéz helyzetekre adott lehetséges megoldásokat segítenek begyakorolni gyereknek, felnőttnek egyaránt.
– A kárpátaljai magyarok most igazán nehéz helyzetben vannak. Milyen lelkiállapotot érzékel körükben?
– Az egyik legnehezebb ügy, hogy a folyamatos kényszersorozás miatt a családfenntartó, katonakorú férfiak sorra hagyják el szülőföldjüket. A másik hatalmas nehézség a pénzromlás. Az elmúlt időszakban a hrivnya értéke felére csökkent, miközben az energiahordozók ára rettentően megnőtt. Ennek ellenére az emberek kitartanak, bizakodók. Sőt a kárpátaljai magyarok az októberi helyhatósági választásokon a legjobb eredményt érték el az ungvári járásban, megelőzve az ukrán pártokat. Fantasztikus életerő van ezekben a magyar közösségekben. Kárpátalján kemény az élet, főleg az utóbbi 95 évben, így csodálatos hősök és mesébe illő történetek születnek ezen a vidéken.
– Utazásai során mit tapasztal: a gyerekek mennyire értik meg a felnőttek konfliktusait, a külső politikai eseményeket, és milyen kapaszkodót találhatnak a közösségi értékekben?
– Egy kárpátaljai gyermekotthonba épp a választások előtt ellátogatott egy megyei ukrán politikus, és próbálta fölmérni, hogyan szolgálhatná népszerűségét a hely, alkalmas-e a terep arra, hogy ott tévéinterjú készüljön vele. Először nagyon elégedett volt, megdicsérte a nevelőszülőket, hogy tisztaságban, szép környezetben és rendezett körülmények között nevelik az árvákat. De aztán a gyerekekkel beszélgetve elkomorult, és leteremtette az intézmény vezetőjét: miként lehetséges, hogy ezek a gyerekek Ukrajnában nem beszélnek jól ukránul?! Az igazgatónő udvariasan elmondta, hogy ők magyar faluban, magyar nevelőszülőként élnek, és ezt azok is tudták, akik átadták nekik a gyermekeket az állami gondozásból. A nevelőszülők feladata elsősorban az, hogy a kiskorúak lelki, testi szükségleteikről gondoskodjanak. Az iskolában tanítják az ukrán nyelvet, ha tehát valami problémát lát a politikus az oktatásban, azt az iskolai szinten érdemes orvosolni. Mire a politikus folytatta a „vizsgáztatást”: és vajon magyarul tanítják-e őket rendesen? – kérdezte –, mondjanak egy verset, ha tud itt bárki verset mondani egyáltalán… Ekkor előállt egy nagyobb fiú, aki élete első tíz évében ukrán állami árvaházakban hányódott, és öt éve került a magyar nevelőszülőkhöz. Mondta, hogy ő tud verset, és el is kezdte: „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar…” A közösségnek van tehát megtartó ereje. A gyerek lelki immunrendszerét a mesékkel tudjuk megerősíteni, de az alap, amely az igazi erőt adja: a közösség.