A telepre bevezető út nem sokkal később kettéágazott és hosszúkás teret fogott közre, ahol a délutáni órákban gyerekek fociztak. Távolabb, a tér végén seszínű faldarabok látszottak, az avatatlan szemlélő akár valami régi kúriaépület maradványának is gondolhatta volna, pedig a derékig gazban és szemétben álló faldarabok csupán az egykori mozi romjai voltak. Az árokparti köveken tinilányok ültek, egyikük cigit és gyufát húzott elő a zsebéből, meggyújtotta, körbeforgatta az ujjai között, majd átadta a mellette ülőnek.
Szomora Szilárd megismerte a tizenegy éves Lorettát és két barátnőjét, de nem állt meg mellettük. Kicsit feljebb parkolta le az autót. Kinyitotta, majd félig visszacsukta az ajtót, mert néhány kiskamasz egy megtermett harci kutyát vonszolt el mellette, az állat jobbra-balra rángatta magát a nyakára tekert láncon. A kutya pofája vérfoltos volt. Szomora Szilárd megvárta, amíg a társaság bemegy a közeli, kerítés nélküli portára. Ő a másik házhoz igyekezett. Meglökte a kaput, az ellenállás nélkül kinyílt, az ajtóhoz ment, koppantott kettőt, és benyitott.
– Rózsi, be lehet jönni?
– Szilárd bácsi, gyere csak be, itt van a fél utca!
Odabent négy-öt asszony ücsörgött az üres asztal körül. Az érkező férfit a nála idősebbek is következetesen Szilárd bácsinak szólították, ami az ötvenhez közelítő férfi tekintélyének szólt. Szomora Szilárd és felesége, Berki Judit hosszú ideje a Nógrád megyei roma értelmiség meghatározó személyiségei. Közismert párosuk nevéhez több civil szervezet és felzárkóztató program is fűződik. A hulladékból tüzelőt előállító brikettálóüzemhez kapcsolódó foglalkoztatási programok emberek tucatjainak adtak hosszabb-rövidebb időre szóló munkát a térségben, három tanodájuk pedig leszakadó családokban élő gyermekek százainak teremtett esélyt a felzárkózásra és a továbbtanulásra.
– Rózsi, a gyerekekről kellene beszélnünk – mondta a háziasszonynak. – Eltelt megint egy negyedév, szervezik a következő hétvégi programot Pesten. Lorettának mindenképpen jönni kellene. Okos lány, bármi lehet belőle, csak nem szabad feladnia a tanulást. Jó lenne, ha el tudnád engedni őt erre a három napra, most nagyon jó matektanárok lesznek.
– Szilárd bácsi, tudod, hogy elengedném, a tanodába is nagyon szeret járni. De a mostani hétvége nem jó. Az apjukhoz kell vinnem őket.
– Látogatni mentek?
– Már nagyon várja mindegyik a találkozást.
Szomora Szilárd egy pillantást vetett a falon lógó képre, amin kopaszra borotvált férfi nézett a kamerába, de nem a szeme, hanem óriási bicepsze vonzotta a tekintetet. Rózsi asszony férje börtönben van, évente kétszer fogadhat csak látogatókat. A mostani alkalom éppen arra a hétvégére esik, amikor egy budapesti tehetséggondozó alapítvány bentlakásos hétvégét szervez a nehéz sorsú családok gyermekeinek. Loretta, az éles eszű mátraverebélyi kislány most nem lesz ott.
*
(Arcok a tanodából.) A kisebbik fiam tizenöt éves, de mégis visszajár a tanodába. Már nem tanulni megy, hanem internetezni. Nincs számítógépünk, nem is gondolunk ilyesmire, annak örülök, hogy az öcsém tudott szerezni egy használt mosógépet. Szóval a tanodában van internet, Robi fel tud menni a Facebookra. Mátraterenyén semmilyen más lehetőség nem várja a fiatalokat. Aki nem a tanodában van, a volt mozi előtti téren bandázik. Tavaly télen (vagy tavalyelőtt lett volna?) néhány fiú megtámadta a fiamat.
Elé álltak, ráfogtak egy készüléket, sokkolót vagy mit, és azt mondták, ha nem szívja el ezt a füves cigit, megütik árammal, és jól összeverik. A fiú elvette a cigit, beleszívott néhányat, de elszédült, és beleesett az árokba. Az utcában lakó felnőttek húzták ki őt, nem volt magánál, mentőt kellett hívni.
A kórházban kihallgatták a rendőrök, Facebookon megmutatta, kik voltak a támadók, de nem történt semmi. Én viszont azóta is pszichológushoz járok vele, a szorongása miatt máig gyógyszert kell szednie.
A nagyobbik fiam már húszéves. Hetedikes korában maradt ki az iskolából (vagy hatodikos lett volna?). Akkor még nem volt tanoda, ahol segíthettek volna megkapaszkodni. Én nem tudtam vele tanulni, annak idején én is kimaradtam. Igaz, én azért hagytam ott az iskolát, hogy segítsek a családnak. Ez 1985-ben volt, abban az évben, amikor a nővérem felakasztotta magát.
A tragédiába belerokkantak a szüleink, anyám lebetegedett, apám begyógyszerezte magát, többször kísérelt meg öngyilkosságot, végül évekkel később ő is felakasztotta magát. A sámsonházi harisnyagyárba jelentkeztem, 14 évesen álltam munkába. Azóta csak egyszer volt rendes munkahelyem, Pásztón a lámpagyárban dolgoztam, de a fene nagy számnak köszönhetően gyorsan véget ért a pályafutásom. Pedig nagyon jól fizettek, százezer forintot kerestem egy hónapban.
Csak az volt a baj, hogy visszaszóltam a ragasztást kritizáló főnöknek, csinálja meg jobban, ha nem tetszik neki úgy, ahogy én megragasztottam. Január közepén, a lehető legrosszabb időben rúgtak ki. A közmunka hatvanezer forintot fizet, amikor annak is vége van, marad a 22 ezer forint szociális segély. Mindig úgy alakul, hogy télen fogy el a pénzünk. A férjemnek megvan a nyolc általánosa, meg van kazánfűtői papírja is, de hiába, itthon nem tud elhelyezkedni. Áprilistól decemberig Pestre jár napszámba. Amikor a nagyobbik fiam már betöltötte a tizennyolcat, a munkaügyi központban beíratták hegesztőtanfolyamra, de nem bírta ki, hogy folyton figyelni kell (vagy a gyakorlatban nem volt elég ügyes?), lényeg, hogy három hónap után otthagyta azt az iskolát is.
Tavaly már közmunkás volt ő is. Idén húszéves, most már megy az apjával Budapestre. Az építkezéseken ők ássák az árkot a vízvezetékeknek. Kemény meló, nem is nagyon tetszik neki. Amikor azt mondom neki, jó lenne valami szakmát tanulni végre, csak elhúzza a száját, hogy hová veszik fel őt hat általánossal?
*
A bátonyterenyei tanodát 2000-ben indította el Szomora Szilárd és Berki Judit. A környező utcákat végigjárva elsősorban a roma családokhoz becsöngetve próbálták rávenni a szülőket, hogy engedjék el a gyerekeket szombatonként. Azt mondták, összeállt egy ötfős csapat, csupa önkéntes pedagógus, akik arra szánják a hétvégéket, hogy segítsék a gyerekeket. A toborzás eleinte lassan haladt, a szülők húzódoztak, mondván, a gyerekek hétköznap sem szeretnek iskolába járni, nem fognak még szombaton is tanulni – de néhányan csak eljöttek.
A többdiplomás házaspár nem érvelt azzal, hogy ezeknek a gyerekeknek a tanulás jelenti az egyetlen esélyt, de hogyan is tudnának tanulni, ha még felső tagozatban is szövegértési problémákkal küzdenek – inkább azt találták ki, hogy uzsonnával és tízóraival várják a gyerekeket. Ők pedig szívesen jöttek. A szeretettel, türelemmel tartott foglalkozások rövid idő alatt megmutatták, hogy a nehezen kezelhető, problémás gyerekek is képesek fejlődni.
Berki Juditék egyszerre csak azt vették észre, hogy megtelt a MÁV-tól bérelt épület, már a folyosón is gyerekek ülnek műanyag kerti székeken, és a kiscsoportos foglalkozások helyett óriási hangzavarban zajlanak a programok. Akkor órarendet készítettek, és korosztályonként beosztották a gyerekeket hétfőtől péntekig minden délutánra.
A tanoda egyre népszerűbb lett, és egyre több embert vonzott. A pedagógusok létszáma tizenhatra nőtt, már nemcsak a másnapi órákra készültek a lemaradó gyerekekkel, hanem kifejezett tehetséggondozás zajlott.
Nagyobb épületbe költöztek, és egyre több partner segítette munkájukat, tehetséggondozó alapítványokkal, segítő szervezetekkel kerültek kapcsolatba. Pályázaton nyert támogatásból 2011-ben tanodát nyitottak Mátraverebélyben és Lucfalván is. A tanodába járó gyerekek előtt kinyílt a világ, kirándulni, színházba, állatkertbe, táborba vitték őket, budapesti és külföldi fiatalokat ismertek meg.
Neves középiskolák diákjai jelentkeztek önkéntesnek, hogy heti két alkalommal élő internetkapcsolaton keresztül közösen tanulnak a bátonyterenyei gyerekekkel. A tanodás diákok között folyamatosan nőtt a sikeresen érettségizettek száma, többen főiskolára, egyetemre is bejutottak.
A siker íze azonban néha keserűre vált, mint például az első PhD-fokozatot szerző tanítvány esetében történt. Szomora Szilárdék tudták, milyen terheket ró a családokra az egyetemi képzés, nem egy diákjuk kényszerült már az első félévben otthagyni tanulmányait, Karcsira ezért külön gondot fordítottak, olykor saját zsebből vették meg neki a visszaútra szóló vonatjegyet, nehogy valamiképpen kimaradjon az egyetemről. Azután egy téli estén az utcán várta őket a fiatalember húga.
Azt mondta, Karcsi szeretné, ha letörölnék a nevét a tanoda honlapjáról. Berki Judit egy pillanatra megállt, kereste a megfelelő szavakat, azután így válaszolt:
– Kislányom, befestheted a hajad szőkére, és a testvéred is letagadhatja a származását, de ez nem változtat azon, hogy honnan indultatok. Nem azt kellene szégyellni, hogy anyukátok a járdát söpri, hanem arra büszkének lenni, hogy milyen messzire sikerült eljutni. Persze, ha kínos lett, hogy ő is tanodába járt, és mi itt, Bátonyterenyén még büszkék is vagyunk az ő sikerére, hát akkor levesszük a nevét a honlapról.
*
(Arcok a tanodából) Seres Richárd vagyok, 19 éves. Kicsit kilógok a sorból, hiszen én már túl vagyok az érettségin, de még mindig iskolába járok, Salgótarjánban CAD/CAM rendszerű informatikát tanulok. Ha elvégzem, NC- és CNC-vezérlésű munkagépeken dogozhatok majd. De szeretnék még angolul is rendesen megtanulni, így hát, amikor csak az időm engedi, visszajárok a tanodába.
Tíz év telt el azóta, hogy először megfordultam itt, de ma is emlékszem az első órára, Szilárd bácsi tartott informatikát. Azért is emlékezetes, mert nekünk otthon nem volt internet, de még a rokonságban sem senkinek. Itt a tanodában próbálhattam ki először, hogyan működik a hálózat. Most főleg az angol miatt jövök, de néha más órákra is beülök, csak úgy ismételni, hogy ne felejtsem el, amit megtanultam.
A nevem Szomora Krisztofer, 17 éves nagyok, hét éve járok a tanodába. Elsősorban a személyiségfejlesztő tréningek miatt jövök ide. Elég jól játszom klarinéton, de igazából nem tudom, hogy a zenei pálya nekem való-e. Két évig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába jártam, de otthagytam, most Salgótarjánban általános gimnáziumban tanulok. Még nem tudom, mi szeretnék lenni, de itt olyan ismereteket tanulok, amelyeket bárhol, bármikor hasznosíthatok majd. Legutóbb például azt gyakoroltuk, hogyan kell mások elé kiállva előadást tartani, meggyőzően beszélni közönség előtt. Ez nagyon izgalmas feladat.
Gál Sándornak hívnak, 11 éves vagyok. Anyukám takarít, apukám hegesztő, a barátja is az. Ő olyan jól tud hegeszteni, hogy gyakran hívják Németországba dolgozni. Vagy hegesztő, vagy válogatott asztaliteniszező szeretnék lenni. Tudom, hogy ehhez sokat kell tanulni, de már javulnak a jegyeim. Korábban főleg ketteseket kaptam, most a legtöbb tárgyból hármasra állok.
*
Lucfalván 2011-ben nyílt meg a tanoda, az orvosi rendelőnek otthont adó épület hátsó szobáiban. Délutánonként két mentor várja a gyerekeket, Oláh Attila és Bangó Zoltán. Az előbbi hosszú időn át a gázcseretelep vezetője volt, a roma önkormányzat képviselője és korábban a helyi képviselő-testület tagja. A tanoda nyitása előtt Berki Juditék olyan embert kerestek, akinek tekintélye van a romák között, a polgármester őt ajánlotta. Társa, Bangó Zoltán naiv festő, korábban kosárfonóként dolgozott Sámsonházán, most kézműves foglalkozásokat vezet a tanodában.
A délutáni alkalmakat húsz-harminc gyerek látogatja rendszeresen. Az első időszakban az volt a jellemző, hogy tíz-tizenöt perc után elfogyott a türelmük, nem tudtak tovább figyelni. Ez az iskolában komoly problémákat okozott, a tanodában azonban kötöttségektől mentesen zajlott a munka, és egy idő után már a félórás, negyvenöt perces foglalkozások sem voltak megterhelők. Lucfalván azt mondják, hogy a gyerekek megtanultak figyelni.
Nyáron negyven-ötven gyerek nyüzsgött mindennap a tanodában. Lucfalva zsáktelepülés, mint kiderült, az iskoláskorú gyerekek között szép számban akadnak olyanok, akik még a 25 kilométerre eső Salgótarjánban sem jártak soha. A tanodával azonban már az első évben több alkalommal is Budapestre vitték őket, a bogácsi tábor pedig sokaknak az első nyaralást jelentette. A nemzetközi diákcsereprogramban érkező kínai, egyiptomi és spanyol diákok beszámolói pedig tovább tágították a gyerekek világának határait.
*
Több mint százötven civil szervezet nyújtotta be pályázatát tanoda működtetésére 2013-ban, az akkori pályázati ciklus végén. A bátonyterenyei, a mátraverebélyi és a lucfalvai pályázatok tartaléklistára kerültek. A tanodákba akkor összesen 203 gyerek járt. A programok folytatódtak, de a tartalékok gyorsan fogytak.
Berki Judit segélykérő felhívást tett közzé a Facebookon, amelyben azt írta, hogy gyermekenként havi kétezer forintra lenne szükség ahhoz, hogy senkiről ne kelljen lemondani. Az első hétvégén több mint százhatvan támogató jelentkezett, néhány nap alatt össze is gyűlt a folytatáshoz szükséges pénz.
Az eredményeket elismerve a múlt évben az Emberi Erőforrások Minisztériuma soron kívüli támogatást nyújtott a bátonyterenyei, a mátraverebélyi és a lucfalvai tanodák fenntartásához. A három tanoda azóta is magánszemélyek és cégek adományaiból működik, az elsőnek csatlakozott segítők közül többtucatnyian ma is rendszeresen utalják a havi kétezer forintot.