Szombaton elkezdődött a magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokság 2017–18-as idénye, érdemes azonban a sportág hazai elitje mögött nyíló hátországban is bolyongani. Ha elvonatkoztatunk a modern stadionok fóliázott világától, a profizmus ridegségét árasztó NB I-től, a sportmédia futballsztárjainak tünékeny csillogásától, rá kell ébrednünk, a labdarúgás hétköznapi valóságunknak is pontos hőmérője. Kiváltképp, ha falusi közegről beszélünk, ahol a futballmeccs hagyományosan a helybeliek közös ünnepét, találkozási fórumát, identitáserősítő tényezőjét jelenti. Óvatosan használjuk a jelen időt, hiszen az évtizedeken át fennálló rend egy ideje megbomlani látszik, a szórakozási lehetőségek szélesedésével, a technikai eszközök terjedésével és a helyi kötődések gyengülésével a falu futballcsapatának szerepe fokról fokra átalakult, szimbolikus jelentése halványodott. Mégis, széles társadalmi beágyazottsága révén a futball alkalmas arra, hogy segítségével kitapintsuk és bemutassuk a magyar vidék mindennapjainak változásait, derűjét, humorát vagy éppen nehézségeit. Ennek szellemében készült a Hátsó füves, a Nemzeti Sport tavaszi országjáró sorozata, amelyben fotóriporterként Mirkó István, a Magyar Idők munkatársa vett részt.
Barangolás a magyar futball rejtett tájain – szólt a márciustól júniusig tartó, a látottakat-hallottakat multimédiás tartalomba sűrítő tematikus biciklitúra jelmondata; az ország nyugati végétől (Felsőszölnök) a keleti csücsökig (Garbolc) megtett 2108 kilométeres tekerés során igyekeztünk a labdarúgás láthatatlan rétegét az olvasókhoz közelebb hozni és a futballhoz ilyen-olyan szállal kötődő helyiek szemüvegén keresztül az adott település társadalmi, kulturális, néprajzi sajátosságait felvillantani. Érdeklődésünk középpontjában az ember állt, a falusi életforma átalakulását, a történelem viharait, személyes örömeit, drámáit megélt játékos, edző, szurkoló, sportvezető, jegyszedő, bemondó, szertáros, gondnok vagy éppen futballgyűlölő.
Mivel eszközeit tekintve a labdarúgás igénytelen sportág (csak egy labda, két kapu és nagy tér kell hozzá), korán népszerűvé lett a falvak körében is. A Budapesten már a XIX. század utolsó éveiben űzött játék előbb a nagyobb vidéki városokban terjedt el, majd – jelentős részben a futballt terjesztő vasutasoknak köszönhetően – a húszas, harmincas években eljutott a legkisebb településekre is. Jellemző az országot szinte tökéletesen behálózó futballéletre, hogy bicikliutunk során a néhány házas falucskákat, tanyákat leszámítva csak a magyar–ukrán–román hármas határnál fekvő Garbolcon nem találtuk nyomát valaha volt helyi csapatnak. Újfehértói állomásunkon interjúalanyunk, Szegedi Péter szociológus mutatott rá a futball paraszti környezetben érzékelt hatására: ahogyan az ősi agrártelepüléseken kezdtek mutatkozni a polgárosodás jegyei, megjelent az addig ismeretlen szabadidő fogalma, és ami a régimódiakban még ennél is nagyobb megütközést kelthetett, idővel elfogadottá vált, hogy felnőtt férfiak gyerekek módjára labdával játszanak.
Ha pedig a felnőtt férfiak egy csapatban, a falu színeit képviselve futballoznak, a pályán elért eredményük óhatatlanul magának a településnek is dicsőségére vagy szégyenére szolgál – a szomszédos falvak közötti évszázados vetekedésnek nem is kínálkozhatott volna alkalmasabb terep a futballpályánál. Talán minden más példánál erősebben jelzi „a csapat maga a falu” tétel igazságát az őrségi történet a nyolcvanas évekből: Nagyrákos és Pankasz játékosai a nagy szomszédvári rangadó előtt rendre fogadalmat tettek, hogy a vesztes fél köteles gyászszalagot tűzni a falutáblára. Vagy hogy a falvak közötti szimbolikus békülésre is mondjunk példát: az egymással haragban álló Zalacsány és Kehidakustány vezetője a mérkőzést megelőzően a kezdőkörben terített asztalt, és fogyasztotta el a gyülekező közönség szeme előtt a húsvéti sonkareggelit.
A futball lakmuszpapírként mutatja ki a társadalmi folyamatokat: a nyugati határsáv Ausztriába átjáró magyar munkásai közül többen egyúttal osztrák alsóbb osztályú csapatok játékosai is, Kárpátalján az ukrán háborús helyzet és a megélhetési problémák elől nyugatra menekülő fiatalemberek a futballpályákról is hiányoznak. A népességfogyás csalhatatlan jele egy-egy településen az iskola, majd a labdarúgás megszűnése; a kettő olyannyira összefügg egymással, hogy az Őrség fővárosaként számon tartott Őriszentpéteren például a középiskola hiányának egyenes következményeként a sportegyesület csak 14 év alatti korosztályokban és felnőttszinten működtet csapatokat, a köztes négy év helyén generációs szakadék tátong. Az iskola megszűnése és a futballélet halódása nemcsak következménye, hanem gyorsítója is egy-egy falu sorvadásának – hívta fel figyelmünket a tanulságos jelenségre Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szakaszunkon Tukacs László, a megyei III. osztályban szereplő Túristvándi edzője és a helyi általános iskola tanára, miután hosszú felsorolásba kezdett a fehérgyarmati vidéken az elmúlt másfél-két évtizedben kivérzett futballcsapatokról: Fülesd, Kömörő, Nagyar, Tiszacsécse, Csaholc, Panyola, Olcsvaapáti, Szamosújlak, Nagyszekeres, Kispalád, Botpalád, Kisnamény, Gacsály, Rozsály, Tiszabecs, Uszka, Magosliget, Gyügye.
Amiként egyes helyeken a lassú leépülést jelzi, másutt éppen a falu életerejét, összetartását, lüktetését bizonyítja a csapat sorsa. Országjárásunk több mint hetven helyszíne közül Foktőn, Józsán, Ópályiban, Végegyházán és Csabacsűdön is éveken át szünetelő futballcsapatot támasztottak fel, és az újjáéledés valamennyi helyen fellobbantotta a faluközösség kihunyni látszó parazsát. Talán nem véletlen, hogy Csabacsűdöt például Békés megye egyik legrendezettebb településeként tartják számon, büszke önképéről sokat elárul, hogy 775 oldalas helytörténeti monográfiát jelentetett meg.
„Olyan, ahogy elképzeltem: testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között” – idéztük Márai Sándor futballról alkotott sarkos álláspontját a Hátsó füves kassai epizódjában. Az évtizedek során azonban a futball szerepe megváltozott, a berzenkedve csodált különös hóbortból a helyi közösségeket összetartó, a hagyományos kötődéseket nemzedékről nemzedékre örökítő társadalmi kötőanyaggá vált, amely segít a hétköznapok küzdelmei során sokszor magára hagyott egyénnek valahova tartozni, kapaszkodót találni. Amilyen szomorú, olyan szép eset a nyakát szegő bócsai játékosé, akit súlyos balatoni balesete után háromnegyed évig a pécsi klinikán ápoltak, társai a kórházi ágyánál nyújtották át neki a közösen nyert bronzérmet. Az meg már természetes volt, hogy a következő évben csináltatott egyenmelegítőből a végleg tolószékbe kényszerült csapattagnak is rendelnek egy névre szóló példányt.
A pénztelenség álarca
Az amatőr futball legfőbb álnoksága, hogy miközben kifelé a pénztelenség szűzi arcát mutatja, valójában a bajnokságokban a legalsóbb szintig gyakorlattá vált a játékosok fizetése. Több százezres juttatásokról hallani a megyei I. osztályban, de jellemzően a megyei II. osztályban is sokan kapnak juttatást, sőt a megyei III. osztályban sem ismeretlen a dugipénz fogalma. Mondani sem kell, a többiek háta mögött, az öltöző homályos zugaiban osztogatott ötezresek, tízezresek milyen hatással vannak a csapategységre, ám ami ennél is súlyosabb baj, hosszú távon széttépik a helyi kötődéseket, az évtizedeken át ápolt hagyományos gyökereket. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy az efféle fekete kifizetésekhez forrás is kell, márpedig az ilyen-olyan jogcímen kért pályázati pénzek egy része a tapasztalat alapján sokszor végül a játékosok zsebében köt ki.