Az antropológusokat meghökkentő felfedezés példa arra, hogy a modern technológiák miatt érdemes a fiókok mélyén vagy vitrinekben tárolt maradványokat időről időre elővenni és újravizsgálni.
A mostani lelet a marokkói Marrákestől nyugatra található Jebel Irhoudból származik, és eredetileg az 1960-as években került elő. Most a legújabb módszerekkel is elemezték a három fiatal felnőtt, egy kamasz és egy kisgyerek csontjait, és azok sokkal régebbinek bizonyultak, mint azt a felfedezéskor becsülték. A számítógépes rekonstrukciók alapján a háromszázezer éves Homo sapiensek szemből olyanok, mint a mai emberek, a koponyájuk hátsó része viszont még az emberelődökére emlékeztetően lapos és nyúlt. Ebből arra következtettek, hogy az arc már az emberré válás korai szakaszában kialakulhatott, a további evolúció (feltételezhetően) az agy formáját és működését módosította.
Az emberhez vezető fejlődési vonal öt-hatmillió évvel ezelőtt különült el az emberszabású majmokétól. Az első előembernek tekinthető lények csupán négy-ötmillió évvel ezelőtt jelentek meg. A két lábon járás 4,5 millió éve, a húsevés 2,5 millió éve, az eszközkészítés mintegy kétmillió éve vehette kezdetét. Ezek a dátumok meglehetősen bizonytalanok, mint ahogy az sem dőlt még el, hogy ki volt az első Homo-ős.
Erre az általánosan elfogadott jelölt az Afrikában élt Australopithecus africanus: a Homo nemzetség legkorábbi lelete Etiópiából került elő – 2,8 millió éve élt a megtalált állkapocstöredék gazdája. Testmagassága mintegy 120 centiméter volt, súlya 35-40 kg lehetett, agytérfogatát 500 köbcentiméteresre becsülik. A kis méretű agy ellenére az Australopithecushoz köthető a kőkorszak kezdete, az első eszközhasználat.
Körülbelül kétmillió éve jelent meg Kelet-Afrikában az első, már az emberek közé sorolt faj, amelyet Homo habilisnak (ügyes ember) nevezünk. A Homo sapiens (értelmes ember) kialakulásával kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A több központú elmélet szerint az afrikai, közel-keleti és távol-keleti Homo erectus (felegyenesedett ember) hordákból nagyjából egy időben fejlődött ki a Homo sapiens, és ezekből az elkülönült populációkból alakultak ki a mai emberfajták.
Populációgenetikusok azonban vitatták ezt az elképzelést, mivel nehezen elképzelhető – folyamatos génáramlás nélkül, amely viszont egészen nehézkes lehet a sok ezer kilométer távolságra élő csoportok között –, hogy az evolúciós változások „eredménye” mindenhol a modern ember legyen. Az utóbbi évek molekuláris biológiai vizsgálatai meg is cáfolták ezt a feltételezést. Az egy központú elmélet szerint a modern Homo sapiens a Homo erectusból Afrikában, valahol a Szaharától délre eső területeken alakult ki 200 ezer éve. Eddig ilyen korú leletek kerültek elő Dél-Afrikából és Etiópiából.
– Anatómiai értelemben Homo sapiensről akkor beszélünk, ha az agytérfogat eléri az 1400 köbcentimért. Az arc rövidült, a tarkó lapos, a szemüregek közötti távolság kellően nagy – tájékoztat Kordos László, a Magyar Állami Földtani Intézet korábbi vezetője, aki 1978-tól vezette a rudabányai ásatásokat. (Innen került elő a tízmillió éve élt Rudapithecus hungaricus nevű, már nem majom, de még nem is emberszabású lény.)
A paleontológust meglepte az eddig ismertnél százezer évvel idősebb Homo sapiens felbukkanása Marokkóból. Kordos László számára ez a százezer év túlzottan nagy ugrásnak tűnik az eddigi ismeretekhez képest. Az erről a lelőhelyről származó leleteket korábban Neander-völgyieknek nevezték – ebbe a körbe minden olyan maradványt besoroltak, amely nem mutatta tisztán a Homo sapiens jellegzetességeit. Zavaros az ügy.
A Homo sapiens Afrikából kiindulva az Arab-félszigeten keresztül hódította meg Ázsiát, Ausztráliát, Európát, majd Amerikát. Bármilyen furcsa, Európa volt az utolsó előtti meghódított kontinens – az első európai Homo sapiens maradványa a dél-olaszországi Cavallo közelében került elő, kora 43-45 ezer év. Nem sokkal később, 28 ezer évvel ezelőtt a változó körülményekre rosszul reagáló Neander-völgyiek kipusztultak, így a Homo sapiens egyedül maradt Európában.
Az emberré válás kutatása az elmúlt tíz évben alapvetően megváltozott – elsősorban a genetikai vizsgálatok adtak új lökést a tudományterületnek. Ennek köszönhetően nemcsak a 300 ezer éves Homo sapienst fedezték fel, de így bukkantak például szűk évtizede az úgynevezett gyenyiszovai emberre. Az Altaj vidékén egykoron élt lény fogait az oroszok harminc-negyven évvel ezelőtt megtalálták, majd betették egy fiókba.
Azt gondolták, nekik is van Neander-völgyi-leletük, ennyi elég. Majd jött az egykori MTA-elnök Szentágothai János unokája, a lipcsei Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézetben dolgozó Viola Bence, aki kanadai származású feleségével és többi kollégájával évek óta kutatott a Gyenyiszova-barlangban.
Ők találtak egy különleges ujjpercet, amelynek DNS-elemzése kimutatta, hogy ez az új emberfajta egy korai, Afrikából történt kirajzás eredményeképpen jött létre még azelőtt, hogy a Neander-völgyiek és a modern ember elhagyták volna a kontinenst. A leletre Viola Bencéék 2008-ban bukkantak, a szenzációs bejelentésre 2010-ben került sor.
Noha a modern berendezések arra is választ adnak, hogy az adott lény esetében mikor volt a fogváltás, hogyan mozgott, milyen táplálékot evett, a kérdések száma alig csökkent. Ennek magyarázata, hogy bizonyos korszakokból alig van lelet.
A közös őst sem találtuk meg. Nagyon kevés maradvány került elő például az öt-nyolcmillió évvel ezelőtti korból, pedig ez is meghatározó időszak az emberré válás folyamatában. (Ennél régebbi korból rengeteg a lelet.) Előfordulhat, hogy a befogadó kőzetben, üledékben nem maradtak meg a csontok. Ez a valószínűbb magyarázat, bár Kordos László azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a kérdéses időszakban Afrika alkalmatlan volt az életre, ezért az élőlények máshova vándoroltak.
Majd visszatértek, és újra benépesítették a kontinenst.
Egyébként olykor a leletek bősége is zavart okoz. A horvátországi Korponában (horvát nevén Krapina) került elő az egyik legnagyobb Neander-völgyi-leletegyüttes. Ez alapján azt mondták a horvátok, hogy a modern emberek a Neander-völgyiek leszármazottai. Mindenki más azt vallja, hogy két külön fajról van szó. Egy biztos, a két csoport 28-45 ezer évvel ezelőtt egymás mellett élt Európában. Látták egymást, harcoltak egymás ellen, megették a másikat, emellett kultúrájukat is átadták a riválisnak. A hordákban élő két fajból összesen legfeljebb tízezer példány élhetett akkoriban Európában.
Ha bármelyik korszakból (mint amilyen a mostani marokkói lelet) új, korábban nem ismert megjelenésű fosszília kerül elő, könnyen elképzelhető, hogy újra kell értelmezni az emberré válás folyamatát.
Az ezzel kapcsolatos tudásunk ugyanis mozaikos számtalan kérdőjellel. Egy új információ összeköthet addig egymástól függetlennek hitt leleteket, vagy éppen felboríthatja a konszenzussal elfogadott fejlődési láncot. Meglátjuk, hogy a szakma új fejezetként értékeli-e a 300 ezer éves Homo sapienst, vagy az bekerül az elhamarkodott bejelentések kétes értékű tárházába.
Elhízás és fogvesztés
Nagy-Britanniában az elmúlt száz évben átlagosan tíz centiméterrel nőtt a testmagasság, de több fejlett nyugati országban, például Dániában, Franciaországban, Svédországban vagy Olaszországban is hasonló, átlagosan 10-12 centiméter körüli növekedést regisztráltak.
A kutatók szerint soha nem fordult elő ilyen léptékű testmagasság-növekedés száz év alatt – jelent meg három éve a Livescience.com portálon. Hollandiában például a férfiak átlagmagassága már 185 centiméter felett van. Zsákai Annamária, az ELTE antropológusa a 24.hu portálnak azt mondta, hogy a magyar férfiak átlagmagassága a következő évtizedekben 180-185 centiméter körül áll be, míg a nőknél 165-167 centi lesz az átlag. Egy másik változás a nemi érés. Míg száz éve 14-15 éves korban következett be a leányoknál az első menstruáció, ma ez a határ 12,7-12,8 év. A változások nem csak a testmagasságon érhetők tetten.
Sült és főtt ételeket fogyasztunk több tízezer éve, emiatt jóval kevesebb energiát igényel a rágás. Ennek megfelelően rágóizmaink és az arc csontozata is redukálódott. Kisebb helyen pedig logikusan ugyanannyi fog csak kisebb méretben férhet el – a fogak száma ugyanis nem csökkent. Megfigyelhető azonban, hogy a bölcsességfogak egyre idősebb életkorban törnek át, sőt az európai nők harminc százalékánál elő sem bújnak.
Elképzelhető, hogy előbb-utóbb lemondhatunk a funkciójukat vesztett bölcsességfogakról – mint ahogy egyre kisebb a szerepe a kislábujjunknak is. Indokoltnak tűnik az agy, ezzel együtt a koponya térfogatának növekedése, hiszen ezt a testrészünket sokat használjuk. Az újszülöttek feje azonban már így is nehezen jut át a szülőcsatornán, a koponya további növekedése lehetetlenné tenné a természetes szülést. Egyébként nem kell nőnie, hiszen bőven van tartalékunk: agyi kapacitásunk alig tíz százalékát használjuk ki. A legtragikusabb átalakulás az elhízás. Az ELTE antropológusa szerint a szegények és a gazdagok egyaránt egyre kövérebbek. Ha ez így folytatódik, a jövő embere kövér, mozgásképtelen roncs lesz.
Az elhízás ízületeket, csontokat, szerveket betegít meg, tehet működésképtelenné – ezernyi életveszélyes, az életminőséget nagyban rontó betegséget okozva. A baj akkora, hogy drasztikus lépések nélkül elképzelhető, emiatt ér véget fajunk története.