A német újraegyesítés után a NATO ugyan kiterjeszkedett a korábbi NDK területére, de maga a szövetségi rendszer nem terjeszkedett tovább. A Varsói Szerződés először jelentéktelenné vált, majd kiderült, hogy tagjainak nem azonosak a biztonsági érdekeik, végül pedig megszűnt. Közép-Európa hatalmi vákuumba került. Abban mindenki egyetértett, hogy ezt a vákuumot nem lehet hosszú távon fenntartani a térségben, de ha lettek volna kétségek, ezeket eltörölte az 1991-től fogva állandósuló jugoszláv háború. Minthogy a NATO bővítése ekkor még tabunak számított – Washington valójában még a felszámolásán is gondolkodott –, az amerikaiak először semleges államok sávját tervezték megvalósítani a Balkántól Finnországig. Magyar szemmel nézve ennek is megvoltak az előzményei, hiszen 1956-ban az ország legfőbb reménye a semleges státusz elérése volt. Ez a tapasztalat azonban Antall József magyar miniszterelnök számára éppen az elképzelés lehetetlenségét bizonyította. Mint mondta: a semlegesség egyetlen ország esetében sem volt proklamáció kérdése a történelem során, hanem világpolitikai regionális megegyezések és körülmények által megszületett lehetőség.
A NATO tehát még, a Varsói Szerződés már nem jöhetett szóba, a semlegesség pedig valójában soha nem volt reális. A hatalmi vákuum azonban négy nagyon is reális veszéllyel fenyegetett: egy esetleges szovjet visszarendeződéssel szemben a régió védtelenné válik, német–szovjet közeledés esetén megtörténhet, hogy a térség a kontinens két legerősebb országának ütközőzónája lesz; a minden szomszédos országban jelentős kisebbséggel rendelkező Magyarország a szomszédai politikai nyomása alá kerül; a Balkán-félszigeten kialakuló válság terjed; végül ez a vákuum az egész régió gazdasági-politikai kibontakozását hátráltatni fogja. Kulcsszavakkal megfogalmazva: a moszkvai puccsisták, Rapallo szelleme, a kisantant emléke, valamint Milošević mind azt támasztották alá, hogy pozitív, kezdeményező lépéseket kell tenni Magyarország biztonságának megteremtése érdekében.
Ami a négy nagy problémából az elsőt illeti, Antall József sürgette a szovjet csapatok idő előtti kivonulását. Az esetleges szovjet–német ütközőzónává válást a Helmut Kohllal kialakított különösen jó és a jelcini Oroszországgal való egyre javuló kapcsolatokkal tervezte elkerülni. A kisantant-szellemiség újjáéledésének egymás támogatásával, a közös fellépéssel, de legfőképp a kisebbségi csoportok emberi jogainak kölcsönös tiszteletben tartásával akarta elejét venni. Mindez azonban kevés volt: intézményesíteni kellett egy új közép-európai rendet.
Az új közép-európai rend magyar kezdeményezésre, Antall József miniszterelnök ötlete nyomán jött létre. Az együttműködés a térség nagyhatalmak közé szorult helyzetét alapul véve az 1335-ös visegrádi királytalálkozó előképét elevenítette fel. Akkor Károly Róbert magyar, Luxemburgi János cseh és Kázmér lengyel király állapodott meg abban, hogy Bécs ellensúlyozására szövetséget alapítanak. Ennek az új visegrádi együttműködésnek azonban nem volt valaki ellen irányuló éle, hanem a közös értékeket és a közös feladatokat számba véve akarta erősíteni a régió nemzetállamait. Antall tervei szerint azonban a visegrádi együttműködés nem válhatott a NATO vagy az európai uniós csatlakozás alternatívájává, sőt akár annak tartós előszobájává, „fogorvosi várójává” sem. A kelet-európai országok világossá tették, hogy integrációjuk csak a nagyobb európai integráción belül értelmezhető, annak lépcsőfokaként és alkotóelemeként tekintenek rá.
Az akkor még „visegrádi hármasként” emlegetett együttműködés azonban már rögtön születésénél három súlyos problémával kellett hogy szembenézzen. Az első a régió általános destabilizációja volt a jugoszláv háborúk elmérgesedése miatt. A második problémát Csehszlovákia küszöbön álló kettészakadása és a szélsőséges Vladimír Mečiar politikai befolyása, valamint Václav Klaus cseh államfő különutas politikája jelentette. A harmadik gondot azok a heves belpolitikai viták okozták, amelyek Magyarországon, a V3 együttműködés legfőbb támogatójában kerültek felszínre.
Az antalli koncepció először is elég rugalmasnak bizonyult a problémakezelésre, ami felvértezte a nehézségek ellen. Ez leginkább az együttműködés méretével függött össze: nem volt olyan kicsi, hogy partikulárissá vált volna, de nem engedték meg azt sem, hogy földuzzadjon. Éppen ezért nem valósulhatott meg sem a balti országok, sem Románia csatlakozása – pedig ez olykor szóba került. Antall jól kezelte a felmerülő problémákat: jórészt a higgadt magyar politika miatt az etnikai feszültségek és instabilitás csak nagyon kis mértékben hatottak a közép-európai politikára – ebben nyilvánvalóan kulcsszerepe volt Antall Józsefnek, az etnikailag legkülönállóbb és a többiekkel a legtöbb helyen konfrontálódó magyarok miniszterelnökének. Az alapszerződésekkel, a regionális laza hálózatokkal, mint amilyen a Közép-európai Kezdeményezés (korábban Penta-, majd Hexagonálé), elvette a Visegrádi Együttműködés szűkkeblűen exkluzív jellegét, az alapszerződésekkel, a Helsinki-keretrendszerhez való alkalmazkodással és a nyugodt, de szilárd kisebbségvédelmi politikával pedig sokat enyhített a valóban erősödő etnikai nacionalizmuson.
Nehezebb volt a helyzet azzal, hogy a Visegrádi Együttműködés véglegesítése (1991. február közepén) nem sokkal a taxisblokád elemi erejű eseményei után (1990. október vége) következett be, ami szinte állandósította a kompetenciaháborút a köztársasági elnököt adó ellenzék és a kormány között. Nem volt ettől mentes a külpolitika sem: Göncz Árpád elnök az alkotmány „tág értelmezésével” egyenrangú, ha nem fontosabb külpolitikai szerepet kívánt magának, mint a miniszterelnök, Antall azonban ragaszkodott az Ellenzéki Kerekasztal szellemiségéből fakadó, a német kancellári hivatalra hasonlító szerephez, mely meghatározó szerepet gyakorol a külpolitikában is. A dilemmát végül ideiglenesen feloldotta, hogy Antall javaslatára Göncz is elkísérte Visegrádra, az „ünnepélyes” nyilatkozatot ő, a politikait pedig Antall írta alá.
Végül sokkal fontosabbnak bizonyult a Cseh és Szlovák Köztársaság belpolitikai élete. A „bársonyos forradalom” kétségkívül gyengítette az együttműködés összetartó erejét, az új országok pedig egyesével is messze sodródtak az eredeti közép-európai elképzeléstől. Václav Klaus Csehországa a neoliberális politika és az individualizmus útján igyekezett az európai integráció felé, Vladimír Mečiar Szlovákiája pedig az etnikai feszültségekre és az orosz támogatásra építette politikáját. A lengyel és magyar részvétel azonban érintetlen maradt, ami elsősorban az Antall–Wałesa-együttműködésnek volt köszönhető.
Antall József tehát nemcsak ötletgazdája volt a Visegrádi Együttműködésnek, de legkövetkezetesebb szószólója és őrzője is. Halála után a cseh és szlovák makacsság, valamint a Horn-kormány alatt megváltozott magyar külpolitikai hangsúlyok miatt az együttműködés is sokat veszített jelentőségéből. Ezt a jelentőséget az – akkor már – V4-ek csak 1999-ben, a NATO-csatlakozással és az európai uniós integrációra készülve nyerték vissza. 1999-ben hatalmas lépés volt a Nemzetközi Visegrádi Alap létrehozása, amely végre rendszeres és stabil forrásokat rendelt a megvalósítandó célokhoz. Az antalli célkitűzéseket azonban elérték, hiszen a régió stabilitása az 1990-es években irigylésre méltó volt, térségünk elkerülte, hogy akár a rosszindulatú nagyhatalmi játszmákba, akár az etnikai villongásokba belekerüljön. Az antalli előrelátás leginkább talán a legfőbb célban bizonyosodott be: a V4 együttműködés a NATO- és EU-integráció előkészítő lépcsőfoka lett, nem vált annak akadályává, s főképp nem az alternatívájává.
Összegezve megállapítható, a térség államai helyesen ismerték fel, hogy a két legfontosabb kihívásra, a biztonságira és a gazdaságira csak a NATO- és az EU-tagság adhat választ. Magyarország számára nagy sikert jelentett, hogy mindkét integrációba elsőként kerülhetett be.
A régi világrend már nem működött, az új világrend még nem alakult ki akkor, amikor a Visegrádi Együttműködés elkezdődött. A V3-ak, majd a V4-ek nem akarták a kompország szerepét eljátszani. Egyértelművé vált, hogy az új világhelyzetben a politikai gyakorlat megelőzi az elméletet, túl gyakorivá vált az improvizáció a nagypolitika szintjén is. Európa egésze soha nem volt stabil, és a visegrádi négyek számára egyértelművé vált, hogy a korábbi ellenségek nem lettek barátok.
Véget ért a rövid XX. század (1917–1989). A visegrádi államok vesztesek voltak. Mindent meg kell tennünk, hogy a XXI. századnak ne legyünk a vesztesei.