A Koreai-félsziget a világ azon ritka térségeinek egyike, amelyeknek szétszakított részei, szemben Vietnammal és Németországgal, nem tudtak egyesülni.
A második világháború végén Korea északi részét a szovjet, míg déli részét az amerikai csapatok szabadították fel. Leegyszerűsítve: a két hadsereg akkori találkozási pontjai lettek a megosztott Korea későbbi határvonalai. 1950 és 53 között háború folyt a félszigeten, amelynek során a támadó észak-koreai kommunista erőket a déliek megállították amerikai segítséggel, majd visszaszorították a kínai határig. A közbeavatkozó nagy létszámú kínai „önkéntes” haderő támogatásával, több millió halott és sebesült árán, az északiaknak sikerült a határvonalat a korábbi, háború előtti határra visszanyomni.
Frigyes Vilmos porosz uralkodó mondta egyszer, hogy minden országnak van egy hadserege, kivéve Poroszországot, ahol a hadseregnek van egy állama. Ugyanez igaz a mai Észak-Koreára is. A vezetés számára a pénzhamisítás, az emberrablás „mindennapos” cselekvésnek számít. Több esetben amerikai turisták mondvacsinált ürügyekkel történt elfogásával próbáltak nyomást gyakorolni az amerikai hatalomra. Ezek az esetek egy részében sikeresek voltak, így például el tudták érni, hogy Carter volt amerikai elnök két amerikai újságíró kiszabadítása érdekében felkeresse az egyébként hermetikusan lezárt Észak-Koreát.
Évek óta hatoldalú tárgyalások folynak a két Korea közötti kapcsolatok jövőjéről. A tárgyalások résztvevője Oroszország, amelynek a térségben eddig nem volt számottevő katonai ereje, és figyelembe véve rövid szárazföldi határát Észak-Koreával, gazdasági befolyásolási képessége minimális.
Japán az 1945-ös tapasztalatok alapján fél az észak-koreai atomprogramtól, és bejelentette, hogy amennyiben Észak-Koreának atomfegyvere lesz, akkor 24 órán belül lesz japán atombomba is. Erre mindmáig hivatalosan nem került sor, de Japán újabb védelmi szerződést kötött az USA-val, gyors ütemben fejleszti hadseregét, átlépte a korábban szentségnek számító egy százalékot a GDP-ből a katonai kiadások területén.
Eközben Japán – Kína, Oroszország és Dél-Korea mellett – Észak-Korea legfontosabb gazdasági partnere. A tárgyalások két koreai résztvevője teljesen más stratégiai képpel rendelkezik.
Észak-Korea éveken keresztül hitt abban, hogy délen győzni fog a szocialista forradalom, és létrejön az egységes szocialista Korea. Bár ennek realitása az elmúlt évtizedekben – főleg a szocialista világrendszer szétesése után – nullára zsugorodott, minden egyes dél-koreai botrány, így a jelenlegi korrupciós ügy és az államfő, Pak asszony lemondása újra és újra előhozza a korábbi gondolatokat.
Dél-Korea mindent megtett és megtesz, hogy elkerülje a katonai konfliktust. Az úgynevezett napsugár-politikát folytatja észak felé, melynek lényege, hogy ingyen ad kőolajat, földgázt és élelmiszereket Észak-Koreának az atomprogram leállításáért cserébe. Ez a politika sem hozta meg a várt reményeket. Jelenleg azzal kísérletezik a dél-koreai vezetés, hogy célszerű lenne felkínálni a büntetlenséget az észak-koreai vezetésnek, ha hajlandók az egyesülésre Déllel – vagy lehetőséget teremteni a mai egyes számú észak-koreai vezető likvidálására.
A hatoldalú tárgyalások két vezető résztvevője az USA és Kína. Az Egyesült Államok 28 ezer fős, légierőhöz tartozó köteléket állomásoztat Dél-Korea területén. Kína, bár meghatározó szerepe van a Koreai-félszigeten, és az egyetlen külső ország, amely képes hatást gyakorolni Észak-Koreára, rendkívül óvatos. Egyaránt elítéli Észak-Korea agresszív katonapolitikáját, ezen belül az atom- és rakétakísérleteket, de ugyanúgy elítéli az amerikai hadgyakorlatokat is Dél-Korea területén. Kínának nem érdeke, hogy sok százezer észak-koreai menekült lépje át határait, mivel ezekkel a képzetlen és világtól elzárt emberekkel lehetetlen mit kezdeni. Ugyanakkor a térségben senki sem akar egységes, sikeres Koreát, mivel az így létrejövő középhatalom mindenki érdekeit veszélyeztetné.
Obama, közel elnöki ciklusa végéhez, az amerikai haditengerészet és légierő nagy részét áttelepítette a csendes-óceáni térségbe. Papíron a fő ellenség, azaz Kína, a valóságban Kína és Észak-Korea ellensúlyozására.
Az új amerikai adminisztráció Trump elnöksége alatt az elnökség első száz napjában csapást mért Afganisztánra, valamint a szír kormányerők egyik légi bázisára. Jelenleg három amerikai repülőgép-hordozó tart a Koreai-félsziget felé, és nyilvánvaló, hogy ha az amerikai vezetés diplomáciai eszközökkel nem tudja elérni célját, az észak-koreai rakéta- és atomkísérletek leállítását, akkor katonai eszközt fog alkalmazni.
Ez tovább fogja mélyíteni az ellentéteket Oroszországgal és Kínával. Egy ilyen csapás következményei kiszámíthatatlanok, bár papíron az észak-koreai a világ ötödik hadserege, a férfiak húsz százaléka teljesít fegyveres szolgálatot, a hadsereg 4000 harckocsival, 2500 páncélozott szállító harci járművel, 17 ezer tüzérségi üteggel, 11 ezer légvédelmi ágyúval, 1700 repülőgéppel és mintegy ezer hadihajóval rendelkezik, de ezek a fegyverek elavultak, több évtizeddel ezelőtti szovjet és kínai gyártmányok.
A válsággal kapcsolatban az alapvető japán dilemma, hogy kimentse-e Dél-Koreából az ott élő nagy létszámú japán kisebbséget, és fel kell-e készülnie észak-koreaiak tömeges menekülésére, akik között nyilvánvalóan sok ügynök és kiképzett terrorista is érkezne az országba. Ebben a formában elérné Japánt az a migrációs hullám, amellyel eddig soha nem kellett számolnia.
A CIA igazgatója, Tennet, miután nyugdíjba ment, megírta visszaemlékezését, ebben a harmadik világháború kitörését két helyen tartotta lehetségesnek. Az egyik Észak- és Dél-Korea frontvonala.
Az észak-koreai politikát meghatározza a dzsucse eszme, amelynek lényege az önerőre támaszkodás és az együttműködés a szocialista országokkal. A szocialista világrendszer szétesésekor több millió észak-koreai halt éhen, ettől kezdve a politika alapja a hadseregre támaszkodás lett.
Amikor az első államfő, Kim Ir Szen 1994-ben meghalt, háborús bűnként kezelték, ha valaki Kínába akart szökni, vagy ha mobilon telefonált.
Fia, Kim Dzsongil hét éven át gyakorolta a hatalmat, majd 2011 decemberétől az unoka, Kim Dzsongun következett.
Észak-Korea hivatalosan 1997-ben lépett be a szocializmus legfejlettebb szakaszába, miközben megpróbálja vasszigorral építeni a kommunista párt vezetésével az államkapitalizmust.
Folytatjuk