Régóta ismert jelenség, hogy nagy erdőtüzek után a természet gyorsan regenerálódik, újjáéled. Bizonyos idő elteltével a pusztítás helyszínén, a kormos, üszkös facsonkok tövénél egyfajta elégedettséggel, melodramatikába hajló meghatottsággal fedezhetjük fel a kihűlt hamu alól előbújó zsenge fűszálakat annak jeleként, hogy lám, az élet mégiscsak elpusztíthatatlan.
Mi, magyarok szerencsére nemigen rendelkezünk még közvetlen tapasztalatokkal e téren, de mindjárt más a helyzet, ha a jelenséget parabolaként értelmezzük. Van ugyanis egy viharvert, sokat próbált tartományunk, melyet a történelem folyamán gyakran emésztett valóságos és jelképes tűz is, aminek következményeként – nem is annyira jelképesen – elkezdtünk kipusztulni a szóban forgó vidékről. Hogy, hogy nem, e tartomány nevében meghatározó szerepet játszik az erdő.
Az itt keletkező „tüzek” annyiban mindenképp különböznek a valódi erdőtüzektől, hogy szelektívek. Főként magyar áldozatokat szednek, de a szászok is mesélhetnének ezt-azt, ha az utolsó pillanatban elegánsan nem léptek volna fel egy nyugatra induló szerelvény lépcsőjére. Ez jutott eszébe Ábelnek, amikor évekkel ezelőtt hírül vette, hogy két kedves barátja, Margittai Gábor és Major Anita ismét nyakukba vették Erdélyt, hogy magyar életjelek után kutakodjanak ama Isten tenyerén, de leginkább a háta mögött lévő tájakon. (Az mindenképp biztató volt, hogy több eséllyel indultak, mint a világűrt figyelő Puerto Ricó-i obszervatórium csillagászai.)
Legyünk őszinték, kevesen vállalkoznak rá, és még kevesebben szeretik a hamuban, az üszkös maradványok közti kutakodást. Mert ugye a hamu alatt még parázs is megbújhat, megüli a tüdőt a fojtogató, nehéz füstszag, meg aztán tetőtől talpig kormos lesz az ember tőle. Ez csak két olyan, mindenre elszánt magyarságkutató számára nem akadály, mint ők. Nem számít, hogy időnként megégetik magukat, hogy gyakran könnyeznek a füsttől (vagy mitől), és belepi őket a múltból pilinkélő korom. És hát csak Isten a tudója, hogy miféle sebeket nem szereznek még útjaik során, melyeket talán szemérmesen még egymás elől is elhallgatnak…
Ezúttal olyan erdélyi történelmi családok nyomába eredtek, akik az utóbbi negyedszázadban inkább a szívükre, mint az eszükre hallgatva indultak útnak, hogy őseik jussát visszaszerezzék, akkor is, ha az kezdetben nem több, mint a letűnt évszázadoknak egy megbontott vakablakból kiáradó romlatlan levegője. Értő fül azt is felfogja, hogy ez nem közönséges levegő, hanem az ősök megkönnyebbült sóhaja, hogy: végre, végre, hazatért a kicsi királyfi (nem baj, hogy néha őszbe csavarodott fejjel s akár kilenc évtizeddel a háta mögött), a gazda, aki majd bekeríti a házat, s ők annyi évtizednyi lélekölő várakozás után pihenni térhetnek. E sóhaj idegenek láttán észrevétlen elenyészne, míg az utódok keblét életadó elixírként tölti be. E lélegzetnyi sóhaj ugyanaz, amely tűzvész után erőt ad a gyenge fűszálnak, hogy kidugja fejét a hamu alól. A fűszál persze csak egy kis semmi, de olyan semmi, amiből még bármi lehet.
Kutatásaik eredményét Margittai Gábor foglalta könyvbe (Tiltott kastély, Külső Magyarok Kiadó, 2017), egy olyan könyvbe, melyet az olvasónak fel sem kell ütnie ahhoz, hogy esztétikai élményben legyen része. Viszont vétek lenne fel nem ütni. A prológus és az epilógus hat olyan fejezetet fog közre, amelyek hősei a Telekiek, a Bánffyak, a Bethlenek, a Mikesek, az Aporok és a Hallerek. Csupa olyan név, mely nélkül Erdély történetét nem lehet megírni. (Illetve lehet – a román tankönyvírók évtizedek óta meg is teszik –, csak hát az nem hiteles…) S mielőtt elfelednénk: Magyarországét sem.
A szerző már az előszóban eligazít a hősválasztás mikéntjét illetően: „Ha az ember nem tölt évtizedeket azzal, hogy a rombolást és a megmaradást dokumentálja a Kárpát-medencében meg annak vonzáskörzetében, akkor el sem hinné, amit ezeken a helyeken talál. De éppen az ilyen utak ösztökélnek arra, hogy – még ha lámpással kell keresni is – minél több vállalkozó szellemű alakot kutassunk fel. Akik nem a siránkozáshoz biztosítanak muníciót, hanem erőfeszítéseikkel azt igazolják, hogy néhány emberöltő múlva korántsem lesz vége a magyar jelenlétnek az elszakított területeken.” Persze ne képzeljük azt, hogy Margittai hősi eposzt fest a könyvében, melynek végén mindenki elnyeri jutalmát. Itt nem ígérnek lánykacsókat és fele királyságot, csupán a churchilli vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket. S a mindennapi élet nehéz szagát. Itt nincs „boldog vég”, sem deus ex machina. (Machinációk annál inkább.)
A tragédia néha megmakacsolja magát, és nem hagyja, hogy melodrámába fordítsák át. Maradni akar, hát marad. Hősei sem héroszok, hanem – grófi titulus ide vagy oda – egyszerű XXI. századi emberek: idősek, fiatalok, rokkantak vagy éppen egészségesek. Talán egyetlen szembetűnő vonásuk a tartás, a jelképes egyenes derék, amely egész magatartásukból árad. Ez emeli ki a tájból őket, abból a tájból, mely szíve szerint altatná, lehúzná és befedné mindannyiukat.
Annyi évtized után kissé idegenül is mozognak benne, és óhatatlanul szembesülnek az idegen bolygón landoló viccbéli űrhajós dilemmájával, aki felfedezvén egy szörnyeteg lábnyomait a porban szíve szerint azt nézné meg, hogy honnan jönnek a nyomok. De nincs pardon: azt is meg kell nézni, hová vezetnek. S azok bizony távoli román városok tárgyalótermeibe visznek, zord és fondorlatos jogászok közé, akik elvitatják jussukat és múltjukat. Margittai pedig a nyomukban jár, és dokumentál.
De úgy, olyan lebilincselő mesélőkedvvel és mesélni tudással, hogy az olvasót minduntalan megkísérti a blaszfemikus gondolat, hogy (urambocsá!) regényt olvas. Mert mi más lenne az, amit az ember képtelen letenni a kezéből…?
Aztán hogy mi lesz a történet vége? Hogy az Erdélyben hamu alól előbújt „fűszálként” itt-ott megjelenő főnemesi családok körül kisarjad-e ismét az „erdő”, azt csak Isten tudja. De talán nem is fontos. Mintha róluk írta volna a szintén erdélyi vétetésű nagyszerű írónk, Kemény Zsigmond a Forradalom után című röpiratában az alábbi sorokat: „Én azt mondom: akasszunk egy votiva tabellát a’ templom’ falára csodás menekülésünkért, szedjük össze vagyonunk’ maradványait, gazdálkodjunk, szerezzünk, munkálkodjunk a’ körülmények közt ernyedetlenül és józanon.
S ha ekként becsületes fáradságunk gyümölcsözni fog, ha a magyar az erejéhez mért vágyak által törekszik sorsának naponkénti javítására, akkor… akkor nem fogja elérni, a mit álomlátói neki jósoltak, de azért még boldog lehet.”