– Gyerekkorában a sport is fontos szerepet játszott, miért és hogyan indult el mégis a színház felé?
– Szertornáztam és búvárúsztam, utóbbit a víz alatt, uszonnyal és egy csővel a számban. Mindkettő nagyon magányos sport, nem csapatjáték. Jól éreztem magam bennük, de túl ügyetlen voltam, és hiányzott belőlem a versenyszellem. Nem tudok és nem is szeretek versenyezni. A gyerekszínházban viszont szerencsére nem kellett legyőzni a többieket, olyan volt, mint egy drámaszakkör. Tizenhat évesen aztán elkísértem egy már érettségizett barátomat a Budapesti Operettszínház stúdiójába felvételizni. A felvételi korhatár 18 év volt, ám valószínűleg annyira aranyosan ugrabugráltam a fiúval közösen előadott jelenetekben, hogy a tanárok felajánlották, járjak be az órákra. Így bekerültem az Operettszínházba, ahol én voltam a „kiskorú”. A mai napig van olyan kolléga, aki így hív, ha összefutunk a szinkronstúdióban.
– Mivel magyarázták, hogy nem vették fel a Színművészetire?
– Sosem indokolják meg a döntést. A számomra nagyon meghatározó József Attila Színház Stúdiójában mondták egyszer, hogy valószínűleg az lehetett a baj, hogy nincs bennem semmi különleges, nincs semmi „difim”. Nem vagyok se túl szép, se túl csúnya, se túl magas, se túl alacsony, se túl kövér, se túl vékony… Egy átlagos, nagyon tisztelettudóan viselkedő kislánynak láttak, akiben nincs semmi érdekes. Utólag már azt gondolom, hogy szerencsém volt, hogy így alakult, hiszen a Győri Nemzeti Színház meghallgatásán engem választottak. Korcsmáros György akkori színházigazgató, akit második apámnak tekintek, szerencsére hamar meglátta bennem azt is, hogy van humorom, és nem csak a drámai szerepekkel birkózom meg. Lehet, hogy a Színművészetire nem kellettem, Győrben viszont eljátszhattam a fél világirodalmat.
Őrülten fárasztó életforma
– Ugorjunk egy nagyot: az HBO Társas játék című sikersorozata után a Liza, a rókatündér című játékfilm díjesőt és országos ismertséget hozott. Többször fogalmazott úgy, hogy 35 éves korában változott meg gyökeresen az élete, és nyílt ki a világ. Mi lett más?
– Minden. Nem tudom, hogyan kezdődött az átalakulás – pesti szerződésekkel, forgatásokkal, vagy azzal, hogy a belvárosi lakótelepről kertes házba költöztünk, és lett egy kutyám… Mindez nem egy nap leforgása alatt történt, mégis abban az egy-két évben fordult egy nagyot körülöttem a világ, amikor a Liza forgatása zajlott, és bemutattuk a filmet.
– A történet hőse Liza, az álmodozó lány, aki a szerelmet keresi egy mesebeli Budapesten – miközben sorra hullanak körülötte a férfiak. Miért szerették ezt ennyire a nézők?
– Egy reménykeltő filmet akartunk csinálni, amely a szerelemről, nőről és férfiról szól. A siker minden vágyunkat messze túlnőtte. A hozzám eljutott visszajelzések alapján a különleges képi stílus, a zene és a furcsa figurák fogták meg az embereket, illetve az, hogy a reményről szól. Pozitívan, felnőtteknek szólóan tudott mesélni olyan témáról, amely érdekli őket.
– A filmbéli japán sanzonok világától jó messzire került az X. munkacímű filmmel, melyet szintén élettársa, Ujj Mészáros Károly rendezett. Nagyon más kihívások elé állította ez a forgatás?
– Az X. egy skandináv krimihez áll a legközelebb. A forgatás teljesen más volt, olyasmi, mint egy katonai kiképzés. Nagy tempót kellett diktálni, és míg a Lizánál egy hónapra beköltöztünk abba a műterembe, ahol a filmbéli lakást felépítettük, itt szinte mindennap más helyszínen dolgoztunk. A műteremben ugyanúgy ott állt a díszlet, ahogy előző nap hagytuk, míg az X.-nél a sok helyszín miatt szűkösebb volt a felvételre szánható idő is. Egy forgatás alatt az ember napról napra a legszélsőségesebb dolgokat éli meg. Napi tizenöt óra telik forgatással, amihez hozzáadódik az utazás, a smink, haj- és ruhaidő – össze lehet adni, hogy mennyire hosszú lesz végül egy nap. Ha mindezt két vagy három napig csinálja az ember egy kis karakterszerepben, akkor élvezhető és meseszerű. Ha viszont negyvenkét napig forgatok, és amikor a többiek már alszanak, egy egészen más szerepet is eljátszom a színházban, utána alszom három órát, és kezdődik az egész elölről – teljesen más. Ez egy csodálatos, de őrülten fárasztó életforma. A filmeknél egy napra egy bizonyos jelenet van kiírva, ami azt jelenti, hogy ha egy székhez vagyok kötve, akkor akár órákig nem mozdulhatok el onnan. Ha az van kiírva, hogy be kell törni egy ajtót a negyediken, akkor egész nap a negyedikre futok fel a lépcsőn.
A nemet mondás luxusa
– Mi volt a legnagyobb szélsőség vagy nehezen teljesíthető megpróbáltatás?
– Valószínűleg azért szeretem annyira ezt a műfajt, mert élvezem az akár fizikálisan is szélsőséges helyzeteket. Az X. forgatásán volt három nap, amikor a rendőrség magas épületének tetején, hidegben, hatalmas szélben forgattunk. Ha legalább futni kellett volna, akkor átmelegszem, de amíg a többiek tollkabátban és sapkában álltak a sokféle beállításhoz, rajtam mindössze egy szál ing volt. Az fájt (nevet).
– A martfűi rém felesége, a Kincsem kikapós Hédije vagy egy tolószékes fiú édesanyja a Tiszta szívvel című filmben: nagyon változatos szerepekben láthatjuk. Mi alapján választ?
– Mindenki azt gondolja, hogy válogathatok az ajánlatok között. Magyarországon vagyunk: itt ha valami megtalál, akkor annak rohadtul örülsz. Mindig lehet nemet mondani, de nem szoktunk, mert hatalmas luxus. Az összes színész álma, hogy nagyon különböző embereket játszhasson el – az enyém is, így nagy szerencse, hogy olyan karakterek és rendezők találtak meg, akiknek a segítségével ezt megélhetem. Kicsi ország vagyunk, ahol kevesebb film készül, és nem kell annyi színész, mint amennyi van. Hamar elhasználódhat az ember, mindig kellenek új arcok, és tele van az ország tehetségekkel. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy hol voltam eddig. Ideges lettem, és azt feleltem, hogy ott, ahol a többiek. Attól még, hogy valaki Pesten nem ismer, a győri nézők tökéletesen tudták, ki vagyok. Az ország bármelyik pontján lehet találni csodálatos színészeket, akiknek a híre csak a környező kis falvakig ér el.
– Mire tanít egy karakter és egy rendező?
– Ha bíznak bennem, akkor képes vagyok bármire. Van, aki durvábban szól, van, aki türelmesebb vagy éppen türelmetlenebb, de ez a munka varázsa. Minden szerep és minden rendező másra tanít, de egy próba után eldől, hogy mi az elvárás. Mi, színészek vagyunk a gyurma, amit valamivé változtathat a rendező. Hozzá tudunk adni, és vannak korlátaink, hogy például mennyire hajlik a kezünk. Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért Herendi Gábortól Till Attiláig olyan emberekkel dolgozhattam, akik nagyon különbözőek. Jó érzés, hogy nem tettek be egy dobozba, hanem kíváncsiak voltak arra, hogy mit lehet belőlem gyurmázni. Azt hiszem, ez az, ami boldoggá tesz: teljesen különböző emberek bizalommal „használtak”. Soha nem gondoltam volna például, hogy Mundruczó Kornél bármit megláthat bennem, mégis kiválasztott a Jupiter holdjához: ő egy kemény rendező, de Ujj Mészáros Károly is az. Vonzom ezt a típust.
– Hogyan készül fel egy olyan karakter megformálására, amely nagyon távol áll öntől?
– Visszagondolva egyik szerep sem tűnik távolinak, hiszen mindegyikben benne van maga az ember. Minden könyvben, színdarabban vagy filmben találunk egy olyan szereplőt, akivel tudunk azonosulni. A gyilkos Lady Macbethtel is tudtam, amikor megértettem, hogy a sok rémséget a szeretett férfiért teszi. Azt akarja, hogy ő boldog legyen. Mindannyian voltunk már annyira szerelmesek, hogy tudjuk, milyen az, amikor mindent megtennél azért, hogy a másik veled legyen, vagy hogy megkapd. A Kincsemben általam játszott Hédike egy kalandot kedvelő nőci. Ez szintén bennünk van. Fontos, hogy meg lehessen érteni a szerep dramaturgiáját, az ok-okozatot.
Élő varázs
– Szerepel Nemes Jeles László új filmjében, a Sunsetben, illetve az HBO Terápia című sorozatának befejező, novemberben induló évadában. Mit lehet tudni ezekről a szerepekről?
– A Sunsetben egy nevelőintézet igazgatónőjét játszom. Nagyon szikár figura, aki minimum egy tízessel idősebb karakter, mint amennyi én vagyok. Eleinte nem is nagyon értettem, hogy miért engem választott László, végül viszont egy újabb szín és utazás volt saját magamban, a karakterben és az időben is, hiszen ez a film a húszas években játszódik. A Társas játék által az HBO-nak köszönhetem, hogy elkezdtem forgatni, így duplán öröm volt, hogy a Terápiában Mácsai Pál partnerét, a terapeutáját játszhattam el. Kívülről rendkívül könnyűnek tűnhet, hogy két ember egymással szemben ülve beszélget, a gyakorlatban viszont tizenöt órákat ültünk egy helyben, miközben nekem nem volt szabad még annyit sem mozogni, amennyit ilyen helyzetben minimálisan lehetne. Ha csak felhúzom a szemöldököm, lábat cserélek vagy előrekönyöklök, az már egy terapeuta esetében véleményezés. Mozdulatlanul, minden egyes ráncomra és szájbiggyesztésemre figyelve ültem a forgatáson napokig. Ez volt az egyik legnehezebb munkám, miközben az egyik leghálásabb karakter: egy titokzatos, higgadt, precíz és tudatos, okos nő, akinek erős, egészséges önbizalma van. Jó volt a bőrében lenni, mert azt éreztem, hogy minden sima és egyszerű. Sokat kaptam tőle magánemberként viselkedésben, tartásban, Mácsai Pállal pedig csodálatos volt együtt dolgozni. Hihetetlen a munkabírása: nem tudnék még egy olyan színészt mondani, akinek a fejébe beleférne az a szövegmennyiség, mint amennyi az ő agyába – ráadásul gyorsan és a legmagasabb minőségben, miközben még kedves is.
– Hanyagolná a színházat a filmekért, tévés szerepekért?
– Nem. A színház aznapi és megfogható. Mindig jelen tud lenni az ember életében. A Budaörsi Latinovits Színházban Alföldi Róbert rendezésében egy Tolsztoj-darabban szerepelek, a Rózsavölgyi Szalonban egy kétszereplős előadást próbálunk Makranczi Zalánnal, a Centrál Színházban pedig Molnár Ferencet és Bergmant is játszom majd. Egy film két nap, ha nagy szerepem van, akkor negyvenkettő, de bármilyen fárasztó is legyen, gyorsan elillan. Egy színdarab az élő varázs, amelyet hosszan magunkkal lehet vinni.
– Mégis az országos sorozatok és filmek kellettek ahhoz, hogy mindenki megjegyezze a nevét és egyre több lehetőséget kapjon.
– Valaki megjegyzi, valaki nem, de én nem is vágyom többre. Kétféle ember létezik: az egyik az, aki szeret elöl lenni, mindegy, hogy miben, a másik, aki a mögöttes dolgot keresi. Nem azért lettem színész, hogy magamat mutogassam, hanem hogy átadjak valamit. Egyfajta pályaalkalmatlanságnak nevezem, hogy nem szeretek riportot adni, és zavarba jövök, ha felismernek az utcán. Nem szeretem a hétköznapokban „viselni” azt, hogy színész vagyok, mert nekem így jó. Egy lány vagyok az újpesti lakótelepről.