– Mit jelent a lelki egészség?
– A teljes emberi életre való törekvést, ami bizonyos lelki, kapcsolati kultúrát is feltételez. Jelenti a gondolkodásnak, az érzelmi életnek és a kapcsolatteremtő képességnek a minőségét. Meg lehet közelíteni orvosi szempontból is, de mi inkább kulturális összefüggésében értelmezzük: hogyan tudok másokkal kapcsolatba kerülni, van-e biztos önazonosságom, jövőképem, képes vagyok-e alkalmazkodni a különböző kihívásokhoz? A Kárpát-medencei magyarság lelki egészségi állapota meglehetősen rossz, és ez nem csak az egészségügyi adatokból látszik – évtizedek óta ismertek az öngyilkossági mutatók, egymillió alkoholbetegről beszélünk Magyarországon, tehát minden tizedik ember, beleértve a ma született csecsemőt is, alkoholfüggő, ami rendkívül magas szám. És ez csak a felszín. Lényegi kérdés, hogy milyen emberi közeg az – mi az a viszonyrendszer –, amelyben tömegesen előfordulnak az ilyen jellegű problémák. Senki nem születik alkoholbetegnek, az életút során átélt események és tapasztalatok sodornak valakit erre a „karrierre”.
A jólét ábrándja
– Milyen magatartás-kultúra jellemzi a magyar társadalmat?
– Kutatási adatok mutatják, hogy hazánkban nagyon alacsony fokú a bizalom egymás iránt, ami direkt összefüggésbe hozható például a szívinfarktus, a daganatos megbetegedések és a különböző lelki egészségi bajok gyakoriságával: a szenvedélybetegséggel, öngyilkossággal, depresszióval. Pedig csak arról van szó, mennyire bízom meg a másik emberben, legyen az a szomszédom vagy a családtagom. És ez messze nem csupán pszichológiai kérdés! Sokkal inkább közösségi, társadalmi jelenség, amely az életminőség anyagi összetevőit is meghatározza. Mert bizalom nélkül anyagi jólét, gazdasági felemelkedés sem lehetséges. Az alkotó- és vállalkozó kedv, az együttműködés képessége, a tárgyalókészség vagy akár csak a hit abban, hogy a termék, amelyet megrendeltem, meg fog érkezni időben, mind-mind a közösség jó lelkületi állapotán múlik. Magatartás-kultúránk gyökeres megújulására van szükség! Írjanak ki bármennyi pályázatot, ösztöndíjat, enélkül csak ábránd a jólét kibontakozása!
– Alapvetően a családból hozzuk a mintát, hogyan tekintünk a kapcsolatainkra – ezt tényleg oktatni kell?
– A családi minta jelentősége döntő, de sajnálatos módon a családok nevelő hatása, szocializációs ereje világszerte csökken az utóbbi évtizedekben, ezért megnőtt más nevelő közegek jelentősége. Az iskolarendszerű mentálhigiénés képzés az 1980-as évek legvégén indult meg Magyarországon, ennek tapasztalataira építve alakult meg a Testnevelési Egyetemen az első hazai mentálhigiéné tanszék. Alapvégzettségre épülő, szakirányú továbbképzésként akkreditálták a tananyagot, tehát ki-ki új látásmóddal, ismeretekkel és készségekkel gazdagíthatja eredeti hivatását, ezáltal pedig hatékonyabban tevékenykedhet a lelki egészség kibontakozása érdekében. A 2000-es évek legelején Bagdy Emőke professzor asszony felkért, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetében is szervezzük meg a képzést. Kató Ibolya, az illyefalvi Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány vezetője szintén megkeresett, hogy segítő hivatású szakemberek számára mentálhigiéné szakirányú továbbképzést indítanának Erdélyben. Budapesten és Erdélyen kívül immár Felvidéken (Léván) és Kárpátalján (Beregszászon) is van évfolyamunk, és áprilisban utazom Délvidékre, mert úgy tűnik, hogy jövő év elejétől ott is beindulhat a mentálhigiéné felsőfokú oktatása.
A „panaszkodás kultúrája”
– Hálózatépítésben gondolkodnak tehát?
– A Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat kiépítésével nem titkolt célunk, hogy a magunk szakterületén és eszközeivel hozzájáruljunk a nemzetegyesítéshez, persze nem politikai értelemben: a közösség lelki, kulturális és szakmai egyesítésére törekszünk. A határokon átívelő együttműködésnek is meg kell tanulni a megfelelő módozatait, hiszen közel száz évig el voltunk vágva ettől a lehetőségtől. A mi szakterületünkön mindezt el is végeztük, mára szerte a Kárpát-medencében, négy országban ezer-ezerkétszáz kolléga alkotja szakmai közösségünket. Létszámuk az újabb évfolyamok belépésével növekszik. Képzéseinken túl konferenciákat is rendezünk – tavalyelőtt Berekfürdőn, tavaly Csíksomlyón voltunk, idén ősszel Beregszászon tanácskozunk. Az internetet is kapcsolatépítésre használjuk: a Károli Gáspár Református Egyetem Buda Béla Mentálhigiénés Forrásközpontja internetes portál, amely szakmai információkkal látja el a kollégákat, de hivatásgondozásukra, pályakövetésükre szintén lehetőséget kínál, például online esetmegbeszélésre, illetve szupervízióra is.
– Egységes a magyarság lelkiállapotáról alkotott képük, vagy vannak helyi sajátosságok?
– A különbségeket a helyi sajátosságok vagy a „hol szorít legjobban a cipő?” kérdés mentén is végiggondolhatjuk. Úgy tűnik, Felvidéken a magyar emberek közösségi létezésének lehetőségei jelenleg erősen beszűkültek. Erős az asszimiláció, az ottani pedagógusok elmondják: évről évre meg kell vívniuk a küzdelmet, hogy a magyar szülők magyar nyelvű iskolába írassák be gyermekeiket. Ez a visszatérő probléma nyilvánvalóan a családok jövőképével, önazonosság-tudatával szorosan összefüggő jelenség. Ugyanakkor azt is látjuk, milyen mély tartalékok vannak Felvidéken. Emlékszem, egy korábbi, ottani évfolyamunkban a hallgatók megalkották szimbólumukat: a gyöngykagylót, amely szépen példázza a felvidéki magyarság lelkületét. Az értékek megvannak, de rejtve, takarásban. Ottani munkánkkal a „kagyló” megnyílását szeretnénk elősegíteni.
– Kárpátalján jobb volna a helyzet?
– Az elmúlt hetven-nyolcvan évben talán a kárpátaljai magyar közösség szenvedett a legtöbbet. Bár a felvidéki kitelepítések is súlyos traumát jelentettek, de rövidebb ideig. A Szovjetunió állampolgáraként viszont évtizedekig kellett reménytelenségben élni. Egy hallgatónk elmondta: Tisza-parti faluban nőtt fel, mégsem látta a folyót, mert ott határfolyó lévén a partját meg sem közelíthette. Bár Kárpátalján az életviszonyok, az egzisztenciális feltételek messze rosszabbak, mint bárhol másutt a Kárpát-medencében, még sincs jelen a „panaszkodás kultúrája”. Eközben a hozzájuk képest nagy jómódban élő hazai közösségben lépten-nyomon ezt hallani! A kicsiny, sokat szenvedett kárpátaljai magyar közösség életerejének számtalan megnyilvánulását az órákon is megtapasztaljuk; ahogyan egy-egy kérdéshez hozzászólnak, ahogyan szakmai programterveket dolgoznak ki, amelyeket aztán ki-ki a saját területén – a lelkész az egyházközségében, a tanító az osztályában – megvalósít. Kárpátalján az élni akarás jelei jól észlelhetők.
– Erdély már önmagában is összetett képet mutat, ott milyenek a hallgatóik?
– Illyefalva a Székelyföldön van, és a hallgatók zöme a székely közösséghez tartozik. Nekünk úgy tűnik, hogy az összmagyarság lelki tartalékai jelenleg elsősorban ott összpontosulnak.
A Kincsem katarzisa
– Mire gondol?
– Mindenekelőtt a megfelelően stabil önképre és önazonosságra. E tekintetben a magyarországi helyzetet meglehetősen bizonytalannak látom. Itthon sokakban megrendült az önazonosság, nem tudják értelmezni vagy megfogalmazni a magyarságukat, magyar emberként a jövőképüket. Más esetekben mindennek nagyon torz és elidegenítő megnyilvánulásaival találkozhatunk. Ha valaki túlkompenzál, például lenéz valakit pusztán azért, mert román, azzal valójában saját bizonytalan önértékelését, önképét tükrözi. Erdélyben a közösséghez való tartozás élménye erősebb, számukra inkább természetes, hogy felelősek egymásért. A felelősségvállalás képessége persze bizonyos fokú érettséget feltételez: az elköteleződés hiánya, az éretlenség hallatlanul önsorsrontó. Hiszen, aki nem tud ráhagyatkozni a másik emberre, nem tud megbízni másokban, vagy éppenséggel durván viszonyul embertársaihoz, elsősorban nem is a másik személyt rombolja, hanem önmagát. Bár az elmúlt években a határon túli magyar lét – úgy is, mint a valóság része – egyre inkább bekerült a köztudatba, mégsem állítható, hogy lelkiekben magabiztos, kellő önértékeléssel és önismerettel rendelkező nemzetről beszélhetnénk. A megújulás impulzusait jelentheti például a székelyföldi mentalitás: az önérzet, a konokság, az élet nehézségeivel való megbirkózás képessége, a humor, illetve a szakralitás jelenléte a mindennapokban.
– Milyen víziója van a Kárpát-medencei Magyar Lelki Segítő Szolgálat jövőjéről, annak hatásairól?
– Szeretném, ha hálózatunk tagjai hozzászoknának ahhoz, hogy hazájuk a Kárpát-medence. Megtapasztalnák, hogy szabadon betölthetik ezt a teret, illetve szakmai közeget. Ez nem feltétlenül fizikai mozgást jelent, mert átkelni a beregsurányi határon ma sem egyszerű. Megtanulnák, hogyan kérhetnek és kaphatnak egymástól szakmai segítséget, emberi támaszt. Tapasztalataikat pedig megosztanák másokkal. Ha csak egy átlagos falusi lelkészt veszek, aki hatással van az egyházközsége háromszáz tagjára, vagy egy pedagógust, aki száz tanulóján keresztül legalább száz család életét befolyásolja, hallgatóink egyre bővülő köre több százezer emberrel áll kapcsolatban nap mint nap orvosként, ügyvédként, tanárként, lelkészként vagy szociális gondozóként. Nemcsak a negatív minták vivődnek át, hanem a pozitívak is! Az összetartozás élménye, a pozitív jövőkép is átadható, legújabb példa erre a Kincsem című mozifilm sikere. Figyeltem a közönséget a moziban, ahogyan a körülöttem ülők szurkoltak, majd megkönnyezték a magyar versenyló győzelmét. Nagyon mély szükségletekre reflektál ez a film, mutatja, milyen nagy igény él bennünk a magyarságunkkal való találkozásra. Hálózatunk éppen azt a célt szolgálja, hogy egy jobbára individuális és materiális értékek által meghatározott társadalomban az elhalványult és lefojtott közösségi, összetartozási élmény iránti szükségletek ne csak művészi alkotások révén törjenek a felszínre, hanem megnyilvánulhassanak személyes kapcsolatainkban és a munkánkban is.