2018. január 19., péntek, Sára, Marió napja
Lugas, Lugas Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/gyogyithatatlan-sebek-2654233/

Gyógyíthatatlan sebek

Don-kanyar, 75 – Szabó Péter hadtörténész szerint a szovjet erőknek nem sikerült kihasználniuk kezdeti sikereiket
Hetvenöt évvel ezelőtt törték át a szovjet alakulatok a magyar arcvonalat a Don-kanyarban. A 2. magyar hadsereg katonái kezdetben mindent elkövettek, hogy elhárítsák a katasztrófát, de a mostoha körülmények nem őket támogatták. A frontáttörést követően az elkeseredett elhárító harcok mellett a visszavonulás sokszor visszaözönléssé fajult. Ezekről a körülményekről és Jány Gusztáv szerepéről, az ő hadvezetői képességeiről kérdeztük Szabó Pétert, a témában alapműnek számító Don-kanyar című monográfia szerzőjét.

– Mi történt pontosan 1943. január 12-én az urivi és 14-én a scsucsjei szovjet hídfőnél?
– A Voronyezsi Front 40. hadseregének három lövészhadosztálya csekély harckocsi-támogatással 1943. január 12-én késő délután indította meg támadását. Rajtuk kívül az urivi hídfőben és a Don túlpartján a 40. hadsereg többi alakulata az olasz Alpini hadtest ellen, a scsucsjei szovjet hídfő mögött pedig a 18. önálló lövészhadtest alakulatai várták a szovjet hadvezetés osztrogozsszk–rosszosi hadműveletének január 14-i kezdetét. A szovjet főerőknek a terv szerint két nappal később kellett harcba bocsátkozniuk. A támadóknak a 2. magyar hadsereg teljes arcvonalát tekintve emberben nem volt döntő erőfölényük, tüzérségük és harckocsijaik is csak közepes fölényt képeztek. A szovjetek a támadás súlypontjain törekedtek erőfölényre. Január 12-i, felderítő jellegű vállalkozásuk a hevenyészett védőállásba került soproni 4. gyalogezred arcvonalán indult meg. Január 13-án az előző napi sikerekre való tekintettel a Voronyezsi Front parancsnoksága úgy döntött, hogy egy nappal korábban indítja meg főtámadását az urivi szakaszon. A két napja pihenés nélkül a szabadban, 30-40 fokos hidegben harcoló, agyonfagyott és demoralizált magyar katonákat már nem lehetett védelemre beállítani. A szovjet csapatok az Uriv térségében elért sikereik hatására január 14-én a scsucsjei hídfőből és az olasz Alpini hadtest arcvonalán is támadásba lendültek. A 18. önálló lövészhadtest négy lövészhadosztályával megindított támadása a szekszárdi 12. könnyű hadosztály négy küzdő zászlóalja ellen olyan gyors és megrendítő volt, hogy a magyar seregtest tíz óra leforgása alatt elvesztette harcos állományának hetven százalékát és teljes tüzérségét.

– A szovjet hadművelet által elsőként érintett 7. könnyű hadosztály szombathelyi 35. és soproni 4. gyalogezrede milyen harcértékű katonákból állt? Tapasztalatlan újoncokból vagy harcedzett frontharcosokból?
– Az 1942. nyári uriv–sztorozsevojei hídfőharcokban részt vett 7. könnyű hadosztályt súlyos személyi és anyagi veszteségek érték. Augusztus 9-ig megállapított személyi vesztesége elérte a 4000 főt. Sok volt a tiszti, altiszti, illetve a leginkább kiképzett úgynevezett sorállományú vesztesége. Ők voltak azok, akik jelentős számban vettek részt a védelmi harcokban és vállalkozásokban. A harcedzett frontkatonák létszáma 1943. január elejére már erősen megcsappant. Az őszi és a téli hónapokban kiküldött menetszázadok állománya többnyire tartalékosokból, illetve 30–45 év közötti, gyengén kiképzett póttartalékosokból állt. Jelentős volt az 1938 és 1941 közötti terület-visszavételek során Magyarország határain belül került nemzetiségi ajkú hadkötelesek száma is, de mivel ők többnyire a vonatalakulatnál lettek beosztva, ezért csak közvetve vettek részt a harcokban. Frissen kiképzett állományt a magyar hadvezetés semmiképpen sem szándékozott a keleti hadszíntérre küldeni.

Szabó Péter

Legázolva

– Az 1990 előtti könyvek, filmek, szovjet filmhíradórészletek azt a látszatot keltik, hogy a 2. magyar hadsereg könnyen megadta magát a rázúduló pergőtűz és harckocsi-tömegtámadások hatására.
– A fennmaradt korabeli harctudósításokban számos önfeláldozó cselekedet, az egyéni helytállás különféle megnyilvánulásai fedezhetők fel a szovjet hadművelet első két napján. Annak ellenére, hogy az ellenséges csapatok hamar legázolták a védők páncélelhárítását és tüzérségük zömét, több kisebb ellenlökést kíséreltek meg a fegyver- és lőszerhiánnyal küzdő dunántúli gyalogzászlóaljak. Amíg lehetséges volt, kitartottak állásaikban, visszavonulásuk többek között a hátsó védőállások hiánya miatt azonban nagy veszteségekkel járt.

– A 2. magyar hadsereg harcolva és gyakran parancsra vonult vissza, több helyen pedig hagyta magát bekeríteni, hogy ezáltal tartóztassa föl a támadókat. Lehet azt mondani, hogy ha nincsenek ezek a példák, akkor a veszteségek még nagyobbak lettek volna?
– A 2. hadsereg bekerítésének és nagyobb veszteségeinek elkerülését szélesebb kontextusban kell megvizsgálni. Természetesen a kisebb harccsoportok helytállása és egyéni hőstettek is hozzájárulhattak ehhez, azonban vannak lényegesebb összetevői is. Osztrogozsszk és Ilinka védőinek négynapos kitartása, a sikeres utóvédharcok, illetve a magyar és német csapatok eredményes páncélelhárító-rendszere miatt nem sikerült a támadóknak kihasználni kezdeti sikereiket.
A szovjet csapatok ugyanis nem tudták a kisebb-nagyobb csoportokban visszavonuló, elégtelen fegyverzettel rendelkező magyar csapatrészeket Alekszejevka térségében teljes mértékben bekeríteni. Moszkalenko vezérőrnagy, a 40. hadsereg parancsnoka elkövette azt a vezetési hibát, hogy Osztrogozsszk mielőbbi elfoglalása céljából visszavonta a 86. harckocsidandárt Alekszejevka előteréből. Lényegében a magyar 1. páncéloshadosztály és német 26. gyaloghadosztály sikeres utóvédharcai akadályozták meg, hogy a szovjet Vörös Hadsereg nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse az arcvonaluk feltétlen tartására utasított seregtesteket. A teljes katasztrófa, a 125-130 ezernél (elesett, fogságba esett, megsebesült) lényegesen nagyobb véres veszteség eredményes utóvédharcaik miatt nem következett be.

– Január 15-re bizonyossá vált, hogy a 2. magyar hadsereg arcvonalat áttörték, a csapatok mégsem kaptak parancsot visszavonulásra. Milyen szerepe volt ebben a német szárazföldi főparancsnokságnak és magának Hitlernek?
– Hitler és a német szárazföldi főparancsnokság irreális elképzeléseik véghezvitele érdekében, ahogy saját kritikus helyzetbe került seregtesteik megmentését sem tartották fontosnak, a szövetséges magyar, olasz és román kötelékek sorsát még úgy sem. A Weichs vezérezredes vezette német B hadsereg-parancsnokság, a 2. hadsereg felettes parancsnoksága pedig többnyire csupán közvetítette a visszavonulás megtiltásáról rendelkező parancsokat, holott tisztában volt ezek következményeivel, egyes alárendelt hadosztályai megsemmisülésével és jelentős részek körülzárásával. Jány vezérezredes hadserege helyzetének javítása, illetve mentése érdekében 1943. január 15-én csupán hangsúlyozott javaslatokkal és kérésekkel fordult közvetlen feletteséhez, Weichs vezérezredeshez.

– Ön milyen katonának tartja Jány Gusztáv hadseregparancsnokot? Mindent megtett a saját hadseregéért, annak megfelelő ellátásáért?
– Jány vezérezredes egész keleti hadszíntéri tevékenysége alatt megfelelő és hiteles ismeretekkel rendelkezett hadserege állapotáról. Gyakran látogatta a csapatokat, sok időt töltött az egyes arcvonalrészek bejárásával, s mindenütt a védőállások, illetve az anyagi ellátás minőségét ellenőrizte. Szemléi során tapasztalhatta hadserege fegyverzetének és felszerelésének hiányosságait, az 1942. nyári, Don menti hídfőcsatákban elszenvedett súlyos személyi és anyagi veszteségeket, valamint a katasztrofális utánpótlási helyzet következtében fellépő lőszer-, élelmiszer-, üzemanyaghiányt. Meggyőződhetett a felváltást hiá­ba remélő, fizikailag és lelkileg leromlott személyi állomány hangulatáról. A hadsereg megerősítésére, hiányainak kiküszöbölésére vonatkozó igényét több ízben jelentette a felettes német parancsnokságoknak és a magyar katonai vezetésnek is. Kérései a Kállay-kormány erőtartalékoló politikai megfontolásai okán maradtak beváltatlanok. Jány nem számított ideális partnernek a parancsnokságaikat állandó kérésekkel, javaslatokkal ostromló német katonai vezetők számára sem, akik 1942 decemberében már leváltását szorgalmazták.

– Hibázott valamiben Jány, amiért súlyos veszteségek mellett volt csak lehetséges a visszavonulás végrehajtása?
– A 2. hadsereg tragédiája arcvonalának kettős áttörését követően, 1943. január 14. után kezdett kibontakozni. Védőállásaikban, támpontjaikban már a bekerítéstől fenyegetve vívták elkeseredett harcukat az egymástól elvágott, még kitartó seregtestek. A visszavonulást elrendelő parancs váratott magára, a feltétlen kitartásra vonatkozó intézkedések által kötött Jány nem tudott dönteni, habozott. Azt, hogy mind a német, mind a magyar hadvezetés rendelkezéseit megtagadja, és hadseregét minden katonai fegyelmi kötelék alól kivonja, évtizedes neveltetését, a belerögződött elveket tekintetbe véve aligha lehetett tőle elvárni. Hadserege kritikus helyzetében támaszra, tanácsra szorult volna, a katonai vezetés azonban cserbenhagyta. Sorsdöntő helyzetekben csak a kivételes tehetségű hadvezérek cselekednek helyesen. Jány Gusztáv vezérezredes, noha rendelkezett hadseregparancsnoki erényekkel, nem tartozott közéjük. Őrlődött a feltétlen engedelmesség és csapatai megóvásának kötelezettsége között. Összeroppant a felelősség súlya alatt. 1943. január 15-ét követően szinte valamennyi intézkedését és cselekedetét a kétségbeesés és a zavarodottság jellemezte.

Fotó: Fortepan

Hármas halom az orosz fronton magyar és orosz nyelvű táblával, 1942

Halálba küldve?

– Kellemetlen kérdés, de nézzünk szembe vele! Lehetett némi igazság a Jány-féle ,,hírhedt” hadparancsban? Esetleg voltak, akik fosztogatták a raktárakat, vagy sebesült bajtársukat sorsára hagyták?
– A személyes benyomásai és a csapatainál tett gyakori szemléin tapasztaltak alapján ítélkező hadseregparancsnoknak súlyos lelki összeroppanást okozott a többszöri bekerítésből kitört, agyonfagyott visszaözönlő csapatrészek tömege és katonához méltatlan magatartásuk. Akkor és ott nem gondolt arra, hogy katonái milyen borzalmakon és fizikai megpróbáltatásokon mentek keresztül. Valóban akadtak élelemmel és meleg ruházattal teli raktárokat feltörő és kifosztó katonák, azonban egyes jóérzésű parancsnokok a visszavonulás során engedélyezték a szállítóeszköz-hiány és a megmagyarázhatatlan tartalékoló hozzáállás miatt felhalmozottan maradt raktárak készletének kiosztását. Többnyire azonban inkább parancsra gyújtották fel a raktárakat, hogy készleteik ne kerüljenek az ellenség kezére. Megmenthető sebesült bajtársaikat magukra hagyó katonákról kevés korabeli naplóban, illetve visszaemlékezésben találtam példákat, ellenkező esetekről annál többet.

– Nem lehet, hogy Jány Gusztáv saját és mások negatív tapasztalatait összegezve elhamarkodottan adta ki január 24-i hadparancsát?
– Jány vezérezredes „hírhedt” hadseregparancsának előzménye és körülményei nem ismeretesek. Csakis egy általa megengedhetetlennek ítélt konkrét esemény (raktári szeszkészletből „vételezett” részeg katonák vonulása, rongyokba bugyolált honvédek pánikszerű özönlése stb.) háboríthatta fel olyannyira, hogy ennek láttán hadserege egészére nézve kegyetlen és megalázó parancsot adott ki. A katasztrófa mélyebb okát nem kereste, igazából csak később jött rá. A január 24-i hadseregparancsba foglalt értékítéletek és utasítások egy elkeseredettségében, tehetetlenségében magára maradt, mély lelki krízist átélő ember dühödt megnyilvánulásai voltak. Később revideálta álláspontját hadserege helytállásáról és a katasztrófa valódi okairól, azonban január 24-i parancsa olyan mély sebeket okozott, amelyeket begyógyítani már nem lehetett.

– Ön mikor és hogyan találkozott először a Jány-féle hadsereg történetével?
– Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című, 1972-ben megjelent esszékötete és a Sára Sándor és Csoóri Sándor által jegyzett, 1983-ban bemutatott Krónika című 25 részes dokumentumfilm-sorozat keltette fel az érdeklődésemet a téma iránt. Ebben az időszakban a második világháborúban szintén hadat viselt országok bőséges háborús irodalmával ellentétben a két említett, nem történeti művön kívül csupán néhány témába vágó könyv volt hozzáférhető. Egyetemistaként engem egyértelműen a Krónika című monumentális alkotás ragadott meg, mert kezdettől fogva a háborút átélő emberek sorsa és történetei érdekeltek.

– Szakály Sándor és ön komoly vitába keveredtek Nemeskürty Istvánnal az 1980-as években. Hogyan emlékszik vissza erre a vitára?
– Nemeskürty István irodalomtörténész az Élet és Irodalom 1987. október 16-i számában terjedelmes ismertetést közölt a Svájcban élő Gosztonyi Péter hadtörténész A magyar honvédség a második világháborúban című könyvéről. Erőteljesen védelmezte 1968-ban megírt és 1972-ben megjelent saját sikerkönyvének téves hipotéziseit és hatásos közhelyeit. Szakály Sándor kollégámmal együtt úgy éreztük, hogy megpróbálunk tenni a közvéleménybe már beágyazott vagy beágyazandó téveszmék és hamis állítások ellen. Nemeskürty tanár úrnak elvitathatatlan érdemei voltak abban, hogy könyvében elsőként állította középpontba a 2. hadsereg részbeni megsemmisülésének emberi tragédiáit, de többek között a „az élő tömegként halálba küldött hadseregről”, illetve a ,,gyenge és használhatatlan” fegyverzetről vallott nézetei számunkra vállalhatatlanok voltak. Mindketten azt vallottuk, hogy a keleti hadszíntérre kivonuló alakulatokat a győzelem kivívásában való jelképes közreműködés reményében indították útnak, későbbi tragikus sorsukat 1942 tavaszán még nem lehetett megjósolni. Számunkra érthetetlen volt a tanár úrnak az a következtetése, hogy a magyar hadvezetés azért szerelt fel és küldött a hadszíntérre 200 ezer embert, hogy feláldozza őket. Vitacikkünket az Élet és Irodalom irodalmi hetilapban szerettük volna közzétenni. Akkoriban azonban nem ment könnyen, munkahelyünkön belül és kívül akadtak pártfogói a tanár úrnak. Cikkünk, nem kis késéssel, a Hadtörténelmi Közleményekben jelenhetett meg.

Vesztegzár

– A 2. magyar hadsereg túlélőinek kálváriája az áttörés után is folytatódott, hiszen itthon titkolták a velük történteket, ami azért részben érthető, hiszen a háborúnak még közel sem volt vége, de mégsem kaptak annyi elismerést, mint a német 6. hadsereg katonái.
– Miközben 1943 januárjában és februárjában a 2. hadsereg katonái súlyos védelmi és utóvédharcaikat vívták, majd a visszavonulás gyötrelmeit élték át, küzdelmükről a hátország lakossága igencsak ellentmondásos, többnyire megnyugtató híreket kapott. A napilapok háborús rovataiban mást sem lehetett olvasni, mint hogy a keleti hadszíntér általános helyzete miatt kellett a 2. hadsereg arcvonalát hátrébb vonni, minden háborúban vannak veszteségek, minél hősiesebb a katonák helytállása, annál nagyobbak a veszteségek, illetve a hadi helyzet bonyolultsága miatt korai még a végleges veszteségek megállapítása. A csapatokat szállító szerelvények éjjel futottak be végállomásukra, a pályaudvarokon katonai őrség várta megérkezésüket, hogy utasaikat egyből a kijelölt vesztegzárállomásra irányítsák. A veszteségzár feloldását követően a laktanyákban megkezdődtek az ünnepélyes fogadtatások és a Tűzkereszt kitüntetések átadása. A „doni poklot” túlélt honvédekben vegyes érzések kavarogtak, hiszen a hátország szeretetét, közönyét és meg nem értését olykor egyszerre tapasztalhatták meg.

– Doni hadseregünkről készített monográfiá­ja először 1994-ben jelent meg. Milyen volt a fogadtatása?
– A Zrínyi kiadó által megjelentetett Don-kanyar című kötetem először 5000 példányban készült el, majd a viszonylag nagy érdeklődés miatt a következő évben további 3000 példány került ki a nyomdából. Emlékszem, hogy a munkahelyem udvarán tartott 1994. január 12-i doni rendezvényen például pillanatok alatt elfogytak a köteteim. Mind az 1994-ben, mind a Corvina Kiadó által 2001-ben kiadott monográfiám akkoriban rajta volt a sikerkönyvek listáján. Számos recenzió és ismertetés jelent meg róluk a napilapokban és a folyóiratokban. A legnagyobb érdeklődés a 2. hadsereg története iránt természetesen a kilencvenes években volt, hiszen ebben az évtizedben még köztünk lehettek a tragédia szemtanúi, és leszármazottaikat is érdekelte apjuk, nagyapjuk sorsa, küzdelmei.

– Ön nem hadtörténésznek készült. Mi történt, hogy mégis ezen a pályán találta magát?
– A hadtörténészi tevékenység, illetve a sportújságírás mindig amolyan vágyálom volt számomra. Egyikre sem készültem olyan céltudatosan, mint például Hermann Róbert kollégám. Sportújságírási ambíciómról hamar lemondtam, amikor rövid ideig mint a Népsport külső tudósítója belekóstolhattam a hétvégi kézilabdameccsek világába. Ahelyett, hogy fiatal családommal foglalkoztam volna, Pesterzsébetre jártam a meccsekről tudósítani, és statisztikájukat elkészíteni. A kettő együtt összeegyeztethetetlennek tűnt. A hadtörténetírást illetően érdeklődésem csupán a magyar hadtörténelem viszonylag kis, de annál mozgalmasabb időszakára irányult, melynek feldolgozása a nyolcvanas évek második felében még váratott magára. Ilyen értelemben szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a hadtörténészi munkámat intézményi keretek között kezdettől fogva művelhetem, és azon hadtörténeti korszakkal foglalkozhatok, amely mindig is érdekelt.

Kiemelt

Ünnepelt a sportos kerület

Budafok-Tétény tizenkilenc ifjú sporthőse gyűlt össze a Klauzál Gábor Művelődési házban és találkozott Karsay Ferenccel a kerület polgármesterével és Kulcsár Krisztiánnal, a MOB elnökével.

Poszt-trauma

A Budapest Pride csapata bedobta a Conchita-bombát

„Az egész országot szivárványba borítjuk”.

Oknyomozó riporternek csapott fel a DK elnöke

Bizonyára ő is a Gőbölyös Soma-díjra hajt.

Megkapták a leckét a fideszes parasztok

Az SZDSZ émelyítő bűzét böfögte fel Vajda Mihály.

Elképesztő információ látott napvilágot

Élő adásban vedlett álcivillé a Független Diákszervezet.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!