2018. január 21., vasárnap, Ágnes napja
Lugas, Lugas Interjú
A cikk emailben történő elküldéséhez kattintson ide, vagy másolja le és küldje el ezt a linket: http://magyaridok.hu/lugas/gerillataktika-2394157/

Gerillataktika

Békés Márton a kultúrrasszizmusról, a diktatúrák közti kettős mércéről és a felemelkedő Kelet-Európáról
A Terror Háza kutatási igazgatója zavarba ejtőnek találja, hogy még mindig büntetlenül élnek néhányan, akik felelősek a forradalom leveréséért, a magyar társadalmat érintő tömegterror működtetéséért. Ablonczy Balázs történész bő tíz évvel ezelőtt írta: „A szabadság átlényegült: családi csomagot jelent a kábeltévé-társaságnál, biztosítóválasztást és fapados légitársaságot. Nem tüntetünk, és nem pofázunk, mert ez már nem az a világ.” Velünk él még a forradalom?

Tíz éve úgy tűnt, hogy ’56 elérhetetlen távolságba került, a ma élőket nem köti hozzá semmi. Akkor még sokkal többen éltek a forradalmárok közül, egyrészt nem volt állami akarat arra, hogy ’56-ot a jelenhez közelítsük, másrészt a róla zajló diskurzus eleve elidegenítő nyelven zajlott. A tavalyi emlékév során ebben történt paradigmaváltás. A forradalom a fiatalok számára olyan távolinak tűnik, mint 1848–49 vagy a Rákóczi-szabadságharc, mégis közel tudjuk hozzájuk hozni kiállítással, a Budapest Angyala című képregénnyel, az emlékév hősportréival. Nyolcvankét órányi interjút rögzítettünk olyan emberekkel, akik ott voltak a forradalom frontján: ápolók, tüntető diákok, fegyvert fogó munkások. Távoli, mégis nagyon élő, ahogyan a fővárosi házak falán itt-ott még fel lehet fedezni a golyónyomokat.

– Az emlékév plakátjain olyan embereknek állítanak emléket, akikről eddig nem hallottunk. Ez nem a szokásos Nagy Imre-interpretáció, hanem egy új, emberközelibb kép szakmunkásokkal és cigány hősökkel, egy alulról szerveződő forradalom koncepciója. Miért ezt a megközelítést választották?
– A forradalom közös nemzeti ügy volt. Az egykori szereplők visszaemlékezéséből és a korabeli sajtóanyagból egyaránt az derül ki, hogy 1956 – Németh László szavaival élve – „vezér nélküli felkelés” volt. A magyarok országszerte azt mondták: elég! A budapestiek kimentek a csepeli és Soroksári úti gyárakba fegyverért, és elkezdődött az élet-halál harc a megszállókkal és az őket kiszolgálókkal. Nem tervezték meg. Az 1,9 milliós Budapesten 900 ezer ember volt kétkezi dolgozó, ami azt jelenti, hogy a legnagyobb magyar munkásváros volt, ahol elemi erővel tört felszínre a szabadságvágy. Illyés Gyula azt írta a naplójába, hogy a forradalmat diákok kezdték, munkások harcolták meg, és parasztfiúkból lett katonák biztosították. Csodálatos társadalmi tabló, mindenki megtalálhatja benne a saját hősét.

Fotó: Bach Máté

– Grátz Endre, Jacsó János, Lázár Ernő, Mátsik György és Sajti Imre összesen 25 ember haláláért felelősek. Miért tartotta fontosnak, hogy sorozatot indítson A végső ítéletre várva címmel az 1956-os megtorlás során halálos ítéleteket előterjesztő még élő ügyészekről, valamint egy halálos ítéleteket kimondó bíróról?
– A Schmidt Mária Látószög című blogján nyilvánosságra hozott öt portré között szereplő négy ügyész és egy hadbíró ma már a nyolcvanas évei legvégét, kilencvenes évei elejét tapossa. Vádat nem emeltek ellenük, ügyük elfelejtődött. Bírósági ítélettel 1956 decembere és 1961 augusztusa között összesen 229 embert végeztek ki. A mai napig él öt olyan ember, akinek a kivégzések több mint tíz százalékához volt köze! A kivégzettek között van a 19 éves Mányi Erzsébet, Tutsch József traktorgyári munkás, féltucatnyi csepeli munkásfelkelő, Bárány János, a Tompa utcai felkelők parancsnoka és a 18 évesen felakasztott Mansfeld Péter.

– A Biszku-per példája azt bizonyítja, hogy mégsem tud mit kezdeni az egykori megtorlókkal a mai igazságszolgáltatás.
– Lehet beszélni a Kádár-rendszer konszolidációjáról, a „legvidámabb barakkról”, de soha ne felejtsük el, hogy az a rezsim a magyar hősök vérében született, és azok, akik részt vettek a megtorlásban, 1989-ig kiemelt helyet kaptak az állami vezetésben. Jacsó János megtorló hadbíróból a Kádár-rendszer végére a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese lett. Mansfeld Péter vádlójából, Mátsik Györgyből a nyolcvanas évek közepére a MÉH tröszt vezérigazgatója, egyúttal a Magyar Úszószövetség egyik vezetője vált. A Békés megyei megtorlásokban ügyészként tevékenykedő Sajti Imre, aki az általa statáriális eljárásban elítéltetett két személy géppisztolyos kivégzésén személyesen vett részt, évtizedekkel később a megye rendőrfőkapitány-helyettese lett. Grátz Endrét 1957–58-ban „győri halálügyésznek” hívták, mert ügyészként ő követelte egy perben a legtöbb halálos ítéletet, később a Keravill vezetőségében tűnt fel, ráadásul neve összefüggésbe hozható a brókerbotránnyal is. Ezeket az embereket kiemelte a rendszer, a rendszerváltoztatás utáni posztkommunista világ pedig számukra is védőhálót jelentett. A Biszku-ügy példázza, hogy a magyar igazságszolgáltatás bírósági szintje képtelen arra, hogy hatékonyan eljárjon velük szemben.

– A Mátsik György ellen öt éve benyújtott feljelentés sorsa azt mutatja, hogy az 1956-os megtorlásban részt vevő ügyészek sikerrel hivatkozhatnak az akkori jogszabályokra, amelyek alapján ők „csak eljártak”. Németországban nem kérdés, hogy elítéljék-e az egykori nácikat. Létezik kettős mérce diktatúra és diktatúra között?
– Sajnos igen. Jogilag nem értelmezhető, hogy miért menthető fel az a bíró és az az ügyész, aki a kor jogszabályai szerint eljárva pontosan tudta, hogy ha bizonyos perekben halálos ítéletet kér, akkor halálos ítéletet fog kapni. Sokan voltak az igazságszolgáltatás szervezetében, akik nem vállalták ezt a feladatot, például katonatisztek, akik nem írták alá a tiszti nyilatkozatot a néphadseregben zajló tisztogatás során. Lehetett nemet is mondani, akik viszont nem mondtak nemet, pontosan tudták, hogy miben fognak részt venni. A Kádár-rendszer által a megtorlás érdekében hozott jogszabályok ráadásul eleve nem voltak törvényesek, hiszen a rezsim szovjet megszállásban, a forradalom leverésében, sőt még saját törvényei szerint is illegitim politikai körülmények között született. Hogy tud egy törvénytelen rendszer legitim jogszabályokat hozni? Az, hogy erre lehet hivatkozni, a kettős mércét és az igazságszolgáltatás gyávaságát egyszerre mutatja. A demokrácia nem tud vagy nem mer elszámolni egy diktatúra bűneivel. Ha történeti távlatból nézünk a rendszerváltoztatás utáni Magyarországra, felmerül a kérdés, hogy ez a nemzet honnan eredezteti magát. Batthyány Lajos a hőse, vagy Haynau? Angyal István vagy Kádár János? Mansfeld Péter vagy Mátsik György? Miután a rendszerváltoztatás óta az ’56-os forradalom tetteiből, eszméiből eredeztetjük magunkat, nem furcsa, hogy futni hagyjuk azokat, akik alapító mítoszunk leverését hajtották végre? Ez azért lehet így, mert 1990 és 2010 között nagyon erősek voltak azok a posztkommunista struktúrák, amelyek gazdaságilag, kulturálisan és politikailag túl tudták élni a rendszerváltoztatást, másrészt Nyugat-Európa-szerte létezik egy olyan álláspont, amely szerint a kommunizmus azért nem olyan bűnös, mint a nácizmus, mert „jót akart, csak rosszul csinálta”. A nyugati posztbaloldali–liberális értelmiség részéről sokan ma is azt gondolják, hogy a kommunizmus a felvilágosodás radikális beteljesítője volt, és innentől kezdve védettséget élvez. Kambodzsa lakosságának egyharmadát kiirtotta Pol Pot, Magyarországon leverték a forradalmat – ez volt a kommunizmus a gyakorlatban, s nincsen másik verziója. A közép- és kelet-európai népek – Észtországtól Albániáig és Csehországtól Moldáviáig – pontosan tudják, hogy a kommunizmus ilyen. Hogy a nyugat-európai értelmiség még mindig kulturális hegemóniát élvező része nem hajlandó elítélni, az a rájuk jellemző kultúrrasszizmus következménye, amely gyarmatosító szemmel néz a lengyelekre, magyarokra, románokra. Ez tűrhetetlen.

– Ön úgy látja, hogy a kommunizmus hibernációja alatti elmaradásunk most az előnyünkre válik. Miért gondolja, hogy Európa jövője a kontinens délkeleti felén van?
– Emil Cioran román filozófus utal egy helyen arra, hogy Európa ösztönös lendülete délkeleti szegletében őrződött meg. Németh László esszéiben is felfedezhető egy szál, mely szerint a sokáig „történelem alatt” élő népek fiatalabban és rugalmasabban, hagyományaiktól el nem szakítottan fognak kikerülni a történelem viharaiból, amelyek az idősebb nyugati nemzeteket jobban megtépázzák. A magyarok, románok, szerbek, macedónok, albánok, bolgárok, szlovákok a világtól való termékeny elmaradásban voltak évszázadokig. A liberális értelmiség százötven év óta sulykolja, hogy csatlakozni kell a Nyugathoz, de az elmúlt 15-20 évben kiderült, hogy a Nyugat kulturális klímája valójában nem a jövő, mert nem működőképes. A társadalmi kohézió szétesése, a multikulturalizmus, a mimózák zsarnoksága, a szuperkapitalizmus materializmusa és az önvédelem hiánya egy döntően liberális kulturális hegemónia következménye, amely a hatvanas évektől a 2008-as válságig uralkodó pozícióban volt. Ebből kimaradtunk, s azt látjuk, hogy az Északi-tengertől Krétáig terjedő régió egyre kevésbé szeretne ehhez csatlakozni. Mi ugyanis közelebb vagyunk a hagyományainkhoz, a vitális gyökereinkhez, ezért jobbak a túlélési esélyeink. Az Európai Unió kettészakadása már megtörtént, de azt gondolom, hogy ha lesz „kétsebességes Európa”, akkor annak Közép- és Kelet-Európa lesz az első sebessége. Megfordul a történelem pólusa!

– Új könyve a Gerillaháború, amelyben a fegyveres felkelések természetéről ír. Vajon gerilla-hadviseléssel sikert arathatunk a történelemben?
– A gerillagrilltől a gerillapornóig sok minden létezik ma már, amit ezzel a szóval kötnek össze. Szóhasználatomban a gerilla sajátos viselkedésmód, annak a módszere, hogy a saját földjéhez kötődő, azt védő gyenge milyen módszerek alkalmazásával és milyen gondolkodásmóddal győzheti le a földjére lépő erőset. Ennek számos fegyveres képviselője van a francia forradalom elleni vendée-i katolikus parasztfelkelőktől kezdve az ír függetlenségi háború önkéntesein és az ’56-os nagyvárosi népfelkelőkön át egészen a mai YPG-milicistákig, mely kurd gerillák az Iszlám Állam terroristáival harcolnak. A magyar kormány is gerillataktikával veszi fel a küzdelmet azokkal az ellenőrizhetetlen struktúrákkal, amelyek között az európai uniós bürokrácia ugyanúgy ott van, mint a spekulatív nemzetközi nagytőke és az általa finanszírozott NGO-k vagy a nemzeti szuverenitással ellenséges globális médiagépezet. Ezek a politizálás és a közösségi önmeghatározás jogát a népek kezéből antidemokratikus, ellenőrizhetetlen, nemzetek feletti és nélküli fórumokra akarják terelni. Idekapcsolódik 1956 is, hiszen a magyarság ezer évének a forradalom az a fókuszpontja, ahol világossá vált, hogy a nemzet a saját útját akarja járni. A magyarok ’56-ban azért fogtak fegyvert, azért kovácsolódott nemzetté a nép, hogy a ráerőltetett idegen uralmat – a szovjet hadsereget és a kommunista diktatúrát – elsöpörje. Miután pedig elsöpörte, úgy éljen, ahogyan ő akar. Erre ma végre komoly esélyünk van.

Kiemelt

Hejce örökké a gyász szimbóluma

Tizenkét éve közös veszteség ért bennünket. Nemcsak egy szomszédos ország katonáit, hanem barátainkat veszítettük el – fogalmazott Simicskó István.

Poszt-trauma

Külföldi fiatalok segítették ki a „nagy diáktüntetés” szervezőit

Totális kudarcot vallottak a szervezők.

Vona és a 2300

A dolgok, amiknek az égvilágon semmi közük egymáshoz.

A Budapest Pride csapata bedobta a Conchita-bombát

„Az egész országot szivárványba borítjuk”.

Oknyomozó riporternek csapott fel a DK elnöke

Bizonyára ő is a Gőbölyös Soma-díjra hajt.

Hirdetés

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!